Bepillantás a gondolkodó és érzékeny előemberek fejébe

Az evolúció elmélete kimondja, hogy a törzsfejlődés és a környezethez való alkalmazkodás állandó, jelenleg is zajlik. Ez természetesen nemcsak a körülöttünk lévő állat- és növényvilágra, de az emberre is érvényes megállapítás. Noha hajlamosak vagyunk azt gondolni – vélhetően tévesen –, hogy az ember mint egyedi individuum, önmagáról való tudásának fejlődése nem volt számottevő. Ennek ellenére, a korai tárgyi emlékek és egyes elméletek arra engednek következtetni, hogy a tudat evolúciója régről indult és ma is tart.

Az emberré válás története egészen távolra nyúlik vissza az időben: a földtörténet legkésőbbi szakaszában, a negyedkorban (kb. 2,58 millió évvel ezelőtt) indult meg az emberfélék evolúciója. A legelső emberősök a törzsfejlődés tekintetében a korábban élt rovarevő emlősökkel mutattak hasonlóságot, azonban eltérő külső jegyekkel bírtak. Megindult a fogazat differenciálódása, rágó és metszőfogak jelentek meg, az ötujjú végtag fogáshoz való alkalmazkodása (szembefordítható hüvelykujj), valamint a testmérettel összehasonlítva meglepően nagyméretű agy és előreugró arckoponya jellemezte őket fizikailag.

Egy gorilla, egy csimpánz és egy ember koponyája (forrás: wikipedia).

A további fejlődés hozadékaként egyre inkább nőtt az agykoponya mérete, az arckoponya mérete csökkent, megjelent az állcsúcs és a fogív is széttartóvá vált. Változáson mentek keresztül a hangképző szervek is. Ezek mind lehetővé tették a beszéd kialakulását. Egyelőre nem tisztázott, hogy a beszéd kialakulását ezek a fizikai változások okozták-e, vagy a beszéd fejlődése tette lehetővé őseink ilyen irányú változását. A tudat fejlődésének szempontjából a beszéd megjelenése kifejezetten hangsúlyos elemként jelenik meg, ugyanis egyes elméletek épp azt hangsúlyozzák, hogy a nyelvünk különbözősége a gondolkodásunk különbözőségének alapja is. A Saphire-Worf hipotézis épp az ilyen alapokon nyugvó, a társadalmi és kulturális különbségekre mutat rá.

Az ember önmagáról való gondolkodásának alapja éppen az önmagáról való vélekedésben rejlik. Az önmagunkról való tudás szerveződése nevezhető egy olyan összefoglaló modellnek is, amelyben különböző részegységek alkotnak egy olyan új minőséget, amely nem magyarázható az azt alkotó tényezők összegeként. Ilyen tényezők az ökológiai én, az interperszonális én, a kiterjesztett én, a személyes én, és az ezekkel kapcsolatban álló konceptuális én fogalma. Az „én” részegységekre való bontása mégis segítheti a teljes koncepció megértését, és becsléseket tehetünk arra vonatkozóan, hogy a korábbi emberősök ezen faktorok mentén milyen tulajdonságokkal bírtak (Leary & Buttermore, 2003).

  • Ökológiai én: az információ feldolgozásának és rendszerezésének olyan módja, amelyben az élőlény a saját fizikai környezetében képes magát elhelyezni, értelmezni és ennek segítségével megfelelő reakciókat adni. Ezek a környezetben helytálló, releváns viselkedési formák.
  • Interperszonális én: a fajtársakkal való szociális háló kialakítása és a kialakult közegben történő releváns viselkedésmódok megnyilvánulása.
  • Kiterjesztett én: az élőlény saját helyzetének a belátása az idői dimenzióban, a múlt, a jelen és a jövő valamilyen módú érzékelése, megkülönböztetése.
  • Személyes én: az információ feldolgozása olyan módon, melyet az élőlény elsősorban nem oszt meg másokkal, mint például a belső vélekedések, gondolatok. A külvilággal való megosztás egyúttal a szubjektív megnyilvánulásokat, véleményalkotást jelenthetik.
  • Konceptuális én: a többi tényezővel összefüggő, mégis absztrakt, szimbolikus gondolkodásra alkalmassá tevő tényező. Ennek segítségével elvont módon, a pillanatnyi objektivitás mellőzésével is képes az élőlény az önmagáról való gondolkodásra.

Vagyis ennek mentén vizsgálható egy élőlény (az ember és emberelődök) önmagukról való gondolkodásának a fejlettsége. Ezek a különbségek és fejlődésük a törzsfejlődés során is megmutatkozik. A Homo habilis, Homo erectus, a neandervölgyi ember és a Homo sapiens fejlődését végigkísérik.

Az emberiség fejlődésének fontosabb szakaszai (forrás: wikipedia)

A Homo habilis esetében a feltételezések és a tárgyi leletek (a jelenlegi főemlősök viselkedésével és magatartásával párhuzamot feltételezve) azt mutatják, hogy az előemberek már rendelkeztek az ökológiai és interperszonális belátással. A csoporton belüli összetartás és a fajtársak védelme fejlett, hierarchikus szerkezetű volt. A mindennapi zsákmányszerzés és gyűjtögetés munkamegosztást, tervezést igényelt. Ennek köszönhetően a kiterjesztett én bizonyos fejlettségére számíthatunk. Ehhez szükségesek voltak a jóval fejlettebb kognitív képességek, mint a hosszú távú memória és az előregondolkodás, amely ugyanakkor az agy méretének fejlődésével is párhuzamosan zajlott. A korai eszközgyártás azt mutatja, hogy bizonyos cél elérése érdekében az előemberek már egyfajta proto-kiterjesztett tényezők birtokában voltak, hiszen az absztrakciójuk már kiterjedt a jövőbeli gondolkodásra és az eszközök (lényegében a környezet) formálására.

A Homo erectus esetében már az arcjáték (a mimika) is megjelent, amely az jelenti, hogy tudatos módon használták a testüket kommunikációs jelzésekre. Ez képessé tette őket arra, hogy a fajtársak belső állapotát is bejósolják ezáltal, mely a társas közegben is adaptív eszköznek bizonyult. A gondolkodás ezáltal egy „belső térben” zajlott, amely kedvezett a személyes én fejlődésének. A neandervölgyi emberek további fejlődést mutattak a kiterjesztett funkciókban, egyre fejlettebb eszközökkel. A fajtársak sorsáról való gondoskodás még több tervezést igényelt, amely ezeket a funkciókat tovább fejlesztette. Az agy térfogata itt már elérte az átlagosan 1400 cm³ térfogatot, azonban a fejlődés szempontjából ők egy oldalágnak tekinthetők. A Homo sapiens megjelenése jelenti a csúcsot az én-faktorok fejlődésében, ugyanis a speciális eszközök, lakóhelyépítés, elvont dolgok megértése, mint a beszéd, művészet, rituális szokások a konceptuális én magas fejlettségéről is árulkodnak.

Az „éntudat”, „az önmagunkról való tudás” fejlődése az emberré válás különböző szakaszaiban. (Forrás: Leary & Buttermore, 2003; Dr. Martos Tamás – SZTE BTK)

„”

Jelenleg a saját időszakunk – maximális – fejlettségi szintjén élünk, az „éntudat” evolúciójára vetett pillantás alapján azonban jelentkezhetnek számunkra meglepetések is a jövőt illetően. Új tulajdonságok, újfajta érzelmek és gondolkodási minőség evolválódását is prognosztizálhatja. Számíthatunk arra, hogy a Homo sapiens utáni időszakban újfajta elemekkel gazdagodunk, a technológiai és technikai fejlődés pedig óhatatlanul abba az irányba sodor minket, ahol már egy olyan poszthumán kor küszöbére léphetünk, melyben a fizikai testtől függetlenül egy nagy információs hálózatban élünk. Azonban a „személyes én” védettsége és a „konceptuális én” befolyásolhatósága aggasztó tendenciákra is felhívhatja a figyelmet: leszünk-e olyan eredetiek és kreatívak, mint ma, és vajon jól járunk-e a tudat folytonos fejlődésével?

 

Felhasznált irodalom:

Leary, M. R., & Buttermore, N. R. (2003). The evolution of the human self: Tracing the natural history of self‐awareness. Journal for the Theory of Social Behaviour, 33(4), 365-404.

Személyiséglélektani Mesterkurzus – Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézet, Dr. Martos Tamás


Iratkozz fel hírlevelünkre!