„A lélek gondjaihoz, a művészet a kulcs” – egy animációs film, ami megszabadít a rémálmainktól

Mi történik ha a valóság összefolyik a képzelettel? Ha a terapeuta saját félelmei belevonódnak a terápiába? Ha a klasszikus művészeti alkotások összeolvadnak a popkulturális utalásokkal? Mindezen kérdésekre kínál izgalmas választ a Ruben Brandt című nagysikerű magyar animációs film, ami nemcsak a látványa miatt, de a pszichológiai csavaroknak köszönhetően is izgalmas alkotás!

Nemrég derült ki, hogy a Ruben Brandt lecsúszott az Oscar-jelölésről, így három év után először, idén nem tudunk hazai moziért szorítani a filmművészet krémjét felvonultató gálán. Ugyanakkor a mese már így is egy tucat különböző fesztiváldíjat hozott el, és túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy egyedülálló alkotás. A rendező, Milorad Krstic Szlovéniában született, ugyanakkor már jó ideje Budapesten él. Eredetileg festőművész – ami a filmet megnézve talán nem is annyira meglepő.

Bár a Ruben Brandt az első nagyjátékfilmje, korántsem ez az első kitekintése a filmművészet világába, hiszen már húsz évvel ezelőtt is elhozott egy Arany Medvét a My Baby Left Me című (szintén animációs) rövidfilmjével a Berlini Filmfesztiválról. Nagyon könnyű bevonódni a Ruben Brandtbe nézőként, ugyanakkor nehéz róla beszélni.

Ha van film, amire bátran használhatjuk az eklektikus jelzőt, akkor az a Ruben Brandt.

Andy Warholtól kezdve főszereplőnk névadóin (Rubens és Rembrandt) keresztül Boticelliig gyűjtögetheti a néző a szereplőkkel együtt a különböző művészettörténeti utalásokat, már ha képes tartani a tempót!

Pszichológia mint vászon

Az élmény kulcsa a vizuális tobzódás, a történet szinte csak mutatóban van, hogy vászonként szolgáljon a megfelelő képeknek. Ez az alap vagy keret pedig nagyon is kötődik a pszichológiához,

főhősünk ugyanis pszichiáter, egészen pontosan művészetterapeuta.

Kliensei különcebbnél különcebb alakok, akiknek megjelenésében benne van az egész karakterük. Elég ha csak az őzike arcú kleptomániás lányra, a kétdimenziós betörőre, vagy a három, esetleg még több szemű figurákra gondolunk. Terapeutánk idilli – főleg bűnözőkből álló – terápiás csoportja rájön csoportvezetőjük titkára. Nevezetesen, hogy rémálmaiban rendre különböző világhírű festmények szereplői törnek az életére.

„Birtokold a problémát, hogy leküzdhesd!”

szól a mottó, amit ebben az esetben konkrétan értelmeznek. Így ki is bontakozik a történet, ami során tulajdonképpen tizenhárom rablást követhetünk végig a világ számos pontján, a popkultúra és a klasszikus művészet megszámlálhatatlan utalásai között (komolyan, szinte zavarba ejtő, hogy minden jelenetnél érzi az ember, hogy annyira ismerős, hogy tudni kellene, mire utal valójában).

Ugyanakkor ez a film gyengéje is. Azon kívül, hogy próbálunk koncentrálni, mit, hol láthattunk már, és gyönyörködünk az egymásba gond nélkül átfolyó festményekben, körülbelül a felénél könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy nem értjük, miről is szól ez az egész?

Valóság vagy látomás?

Sajnos úgy tűnik, hogy a képi megjelenítésre koncentrálva vagy nem volt idő, vagy egyáltalán nem is volt szándék a történet részletes kidolgozására. Ugyanúgy,

ahogy hemzseg a művészeti utalásoktól, egyszersmind hemzseg a történetvezetési kliséktől is.

Fordulatok persze vannak, sőt, néha nehezen lehet eldönteni, hogy éppen melyik karakter fantáziájának hányadik bugyrában vagyunk, ugyanakkor mintha ezek is csak a kötelezőt hoznák. Ettől függetlenül nem válik a film unalmassá, csupán nem a hagyományos narratívában hordozza az értékeit. Csodálatos élmény másfél órára teljesen kiszakadni a valóságból, és elmerülni a kreativitás ilyen szintű ünnepében. Éppen ezért ajánlott a filmet moziban megtekinteni, nemcsak azoknak, akiket érdekel a kortárs vagy egyetemes művészettörténet, hanem azoknak is, akik pszichológiai csemegére vágynak, egyedülálló, de egyben mindennel összefüggő képekben tálalva!


Iratkozz fel hírlevelünkre!