Egy értelmes élet – Irvin D. Yalom, a terapeuta, aki belenézett a Napba

A halál gondolata a legtöbb embert szorongással tölti el. Nem szívesen beszélünk róla, és nem is igazán tudunk mit kezdeni az elkerülhetetlen vég gondolatával. Irvin D. Yalom amerikai pszichiáter, akinek az egzisztenciális szorongások a szakterülete, többek között a halállal és az attól való félelemmel is rengeteget foglalkozott munkássága során. Vendégszerzőnk, Tölgyes Arabella írása.

Sokan nem értik, hogy valaki miért merészkedik egy ilyen megfoghatatlan és érzelmileg megterhelő területre, pláne a húszas évei elején. Amikor a halál szóba kerül, általában kényelmetlenül fészkelődni kezdünk, és várjuk, hogy a másik lapozzon egy-két oldalt, vagy mi magunk sürgetjük a témaváltást. Valóban nem könnyű erről bármikor beszélni, és az is teljesen érthető, hogy egy vidám arc és a halál képeinek együttes megjelenésével diszkrepancia keletkezik bennünk, vagyis képtelenek vagyunk összeegyeztetni ezeket a jelenségeket. De vajon tényleg egész életünkben csak úgy tekinthetünk az elmúlásra mint létezésünk megrontójára, a szörnyetegre, akitől csak rettegni lehet? Irvin D. Yalom szerint – aki könyveiben mesterien járja körül a témát – nem hogy rossz hatással van ránk, ha tudatosítjuk magunkban saját mulandóságunkat, hanem kifejezetten új perspektívát adhat az életünknek az, ha szembe merünk nézni végességünk gondolatával.

Nézz szembe a Nappal!

Nemrégiben magyarul is megjelent kötete, a Szemben a nappal: A haláltól való rettegés legyőzése bizonyos tekintetben eltér az eddigiektől. Yalom a már tőle jól ismert részletgazdag, és a halálszorongás különböző megéléseit nagyszerűen szemléltető eseteken keresztül kalauzol bennünket ezen a többnyire tabukkal övezett úton. Ugyanakkor egy teljes fejezetet szentel annak, hogy feltárja saját halállal kapcsolatos élményeit, félelmeit és megküzdéseit. Éppen ez az őszinte önvallomás és nyitottsága a létezés legfontosabb kérdései iránt teszi őt igazán hitelessé és egyfajta követendő példává a terapeuták között.

Maga a könyv címe Francois de La Rochefoucald maximájából született, mely szerint „A halál olyan, mint a nap: nem tudunk szembenézni vele.” Yalom hozzáteszi, hogy belenézni a Napba kellemetlen élmény, és így van ez akkor is, ha az elmúlás megkérdőjelezhetetlen erejével találjuk magunkat szemben.

Ugyanis ez életünknek olyan szerves része, melyet végső soron egyikünk sem kerülhet el.

Ha legtöbbünk esetében nem is tudatosan, de a megsemmisüléstől való félelem és az élni akarás vágya ösztönösen jelen van mindennapjainkban, hatással van érzéseinkre, gondolatainkra, cselekedeteinkre. Létezésünk körforgásában szinte naponta megérint bennünket halandóságunk réme valamilyen formában. Hírek, filmek, videók az interneten és a televízióban – melyek legyenek bár térben vagy akár időben távol tőlünk, egy szempillantás alatt rányomhatják bélyegüket a hangulatunkra –, a közvetlen környezetünkben történő események – ismerősök, barátok, családtagok megbetegedése és elvesztése –, netalán mi magunk várunk reszketve, szorongással telve egy leletre, erősen beszűkült tudatállapotban.

Gustav Klimt: Élet és halál. Forrás: leopoldmuseum.org

Évezredekre visszamenőleg, amióta csak megtaláltuk az énkifejezés ismert módjait, az elmúlással kapcsolatos félelmeink is formát öltenek. Ott rejtőznek, illetve sokszor egyenesen felfedik magukat a művészetekben, a vallásokban. Ott van például az ókori egyiptomi kultúra, amely hagyományaival egyértelműen tagadta a halált, és a földi létezés szokásaival erősen átitatott túlvilági életet hirdetett. Ma ugyanúgy mindent megteszünk, hogy szabaduljunk az egzisztenciális szorongástól. Sőt a technológiai vívmányok végeláthatatlan fejlődésének korában még inkább tapintható ez az igyekezetünk. (Vegyük csak az anyagi javak minél nagyobb fokú felhalmozását mint életcélt, vagy az öregedés késleltetését célzó mesterséges szépítészeti beavatkozások számának folyamatos emelkedését és elfogadottá válását.)

Mindenki másképp próbál megküzdeni a szorongásaival, és valamilyen szinten mindenki keresi az élet értelmét.

Vajon mit mond Yalom? Ő maga hogyan merített erőt saját halandóságának tudatából a mindennapok megéléséhez és a segítségnyújtáshoz páciensei számára?

Az egyik legjelentősebb mondat a könyvben – ami egyben választ is ad a kérdésre –, az emberi kapcsolatok fontosságára és a nagy gondolkodók évszázadok alatt összegyűlt bölcsességeinek tanulmányozására hívja fel a figyelmet. Yalom kiemeli, hogy ezek együtt képesek oldani a halálszorongást, és motiválják az egyént, hogy olyan megvilágosító élményben legyen része, amely előmozdítja a személyes változást.

A kapcsolódás mint balzsam a léleknek

A tényen, hogy társas lények vagyunk, nincs mit vitatni. Kapcsolataink által töltődik fel létezésünk akkumulátora, és ezt számtalan kutatás bizonyította már. A halállal való szembesülés viszont magányos történés, és az egzisztenciális elszigeteltség élményében embertársainktól és a világtól igazán elszakítva érezzük magunkat, mert ebben az izolált állapotban létezésünk különállóságára eszmélünk rá, valamint arra, hogy a saját életünknek elsősorban csak mi magunk találhatjuk meg az értelmét. Ez az érzés sokkal mélyebb a hétköznapi értelemben vett magányosságnál, mely általában az intimitástól, illetve a visszautasítástól való félelemhez, vagy az egyén szerethetetlenség-érzéséhez társul. Akár azért szenved valaki a halálszorongás szorításában, mert ő maga vív terminális betegséggel, akár azért, mert egy közeli személy elvesztésével vagy más esemény következtében ráébredt saját mulandóságára,

a lélek számára minden esetben balzsam a másokkal való kapcsolódás.

Ennek pedig leghatékonyabb módja – mondhatni bármikor, de ilyen helyzetekben különösen – az empátia, melynek megvalósításához fontos az illetőnek szánt figyelem, és az érzéseire, megéléseire való ráhangolódás. Ahogyan Yalom is fogalmaz: legerőteljesebben a személyes jelenlétünkkel tudunk segíteni a másiknak.

A halálszorongást enyhítő egyik leghatásosabb módszernek a tovagyűrűzés jelenségét tartja, melynek lényege, hogy – szándékunk ellenére is, de – létezésünkkel nyomot hagyunk a világban. A fodrozódó víztükörhöz hasonlóan tapasztalataink tovagyűrűznek, és hatással vannak mások életére, beleértve akár az utánunk születő generációkat is. Itt elsősorban nem nevünk vagy képmásunk fennmaradására kell gondolnunk, hanem arra, hogy tetteink, az életünk során szerzett bölcsességünk ismerős és idegen embereknek egyaránt adhat valami fontos pozitívumot, ami erősen hozzájárulhat életútjuk alakulásához.

Nem véletlenül mondja a szerző, hogy hivatásán keresztül a tovagyűrűzés egyik legnagyszerűbb módját éli meg, hiszen terapeutaként minden pillanatban benne rejlik a lehetőség, hogy pácienseinek továbbadhasson egy, a saját életútja során már elsajátított tudást, ami valóban a megelégedés és értelem forrása lehet az életben. Természetesen ez csupán egy út a számtalan lehetőség közül, amely által egymáshoz kapcsolódhatunk, és egymás életébe maradandó értéket csempészhetünk.

 

Felhasznált irodalom:

Yalom, I. D. (2018). Szemben a Nappal: A haláltól való rettegés legyőzése. Budapest: Park Könyvkiadó.

Olyan problémával küzdesz, amit egyedül nem sikerül megoldanod? A Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban tapasztalt szakembereink egyéni pszichológiai tanácsadás keretében elkísérnek a fejlődés útján!


Iratkozz fel hírlevelünkre!