„Nem érzek bűntudatot semmiért sem. Sajnálom azokat, akik ezt érzik.” – Lehet-e vonzó egy pszichopata sorozatgyilkos?, II. rész

Harminc éve ültették villamosszékbe Ted Bundyt, Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosát. Nevéhez öt államban több mint harminc nő megerőszakolása és meggyilkolás köthető, mégis évekig tartott, mire elkapták, kétszer szökött, tévényilvánosságban zajló tárgyalásán – ahol saját magát védte, és megkérte barátnője kezét – mégis rajongott érte a közönség. Az évforduló apropóján újra felkorbácsolta az indulatokat ellentmondásos személyisége. Létezhet magyarázat a gonoszságra? Nevezhető-e szexinek egy többszörös gyilkos? Megnéztük a róla szóló dokumentumfilmet, cikksorozatunk második része következik!

Cikksorozatunk első részében a hetvenes évekbeli Amerika egyik legborzasztóbb bűnügyi történetének első felét tekintettük át, külön kitérve az elkövető gyerekkorára. Stephen Michaud hat hónapon keresztül készített interjúkat Bundyval, miközben az a halálbüntetésére várt. Az akkor a harmincas éveiben járó, fiatal újságíró számára ez volt a „nagy dobás”. Michaud szerint Bundyt az motiválta, hogy imádott magáról beszélni,

szinte megszállottja volt önmagának, és mesélés közben újra átélte a gyilkosságokat.

El akarta mondani a saját történetét, ugyanakkor a dolog érdekessége, hogy a beszélgetések időpontjában még ártatlannak vallotta magát, hiszen csak a kivégzése előtt pár nappal – abban reménykedve, hogy ezzel elnapolják a villamosszéket  – vállalta bűnösségét. Ebből kifolyólag kezdetben csak a gyerekkoráról és élete eseményeiről szeretett volna mesélni. Michaud végül Bundy nárcizmusára épített. Azzal érvelve, hogy pszichológiai végzettség birtokában és az ügy pontos ismerőjeként Bundy mindenkinél jobban el tudja képzelni a tettes motivációját, rávette a férfit, hogy egyes szám harmadik személyben, de beszéljen a benne lezajlott folyamatokról.

„Kívülről elbűvölő és jóképű, belül pedig egy szörnyeteg.”

Ezt pedig már Kathy Kleiner Rubin, a Chi Omega-beli gyilkosságok egyik túlélője mondta Bundyról, annak kapcsán, hogy sokan támadták a Zac Efron-féle Bundy-film előzetese láttán az alkotókat, mondván, túl vonzónak állítja be a főszereplőt. A Chi Omega talán a legmegdöbbentőbb fejezete a történetnek. Második szökését követően Bundy több hónap bujkálás után

egy lányszövetség kollégiumába tört be, és egy emeleten két lányt megölt, kettőt pedig megerőszakolt és félholtra vert.

Innen elmenekülve még ugyanaznap hajnalban, pár utcával arrébb egy másik lakásba is betört, de a szomszédok kihívták a rendőrséget, így ebben az esetben „csak” megverte a lányt. Néhány nappal később pedig egy 12 éves kislány, Kimberly Leach tűnt el, beszállt egy idegen autóba. A holttestét 8 héttel később találták meg egy parkban, elfogása után Bundy autójában pedig az esethez köthető bizonyítékokat talált a rendőrség.

Az utolsó pillanatig hitte, hogy megúszhatja.

Miután újra elkapták, kétszer állították bíróság elé, mindkét esetben közvetítette a tévé a tárgyalást, és minkét esetben halálraítélték. Az utolsó pillanatig játéknak, vagy inkább szereplésnek tekintette a bírósági eljárást. A második, Kimberly Leach elrablása és meggyilkolása ügyében zajló per során kérte meg akkori barátnője, Carole Ann Moone kezét, aki igent mondott neki. Hivatalosan egybekeltek, a frigyből egy kislány is született 1982-ben, bár a börtönben nem volt engedélyezve a nászéjszaka, így Bundy apaságát sokan kétségbe vonták.

„… azzal áltattam magam, hogy tudom kezelni.”

A legkézenfekvőbb diagnózis, ami Ted Bundy kapcsán az ember eszébe jut, természetesen a pszichopata. El is hangzik többször, több megszólaló részéről, ugyanakkor egyszer sem hivatalos diagnózisként. Többször is kihallgatták Bundyt pszichológusok, de

minden alakalommal ragaszkodott hozzá, hogy beszámítható,

ami fontos alapja volt annak, hogy ártatlannak vallotta magát. A kivégzés előtt azonban beismerte a gyilkosságokat – bár a pontos számot nem tudta megmondani. Emiatt alakulnak a becslések harminc és akár (több) száz körül. Ügyvédei ekkor újra felmérették mentális állapotát. Megállapították róla, hogy bipoláris zavara van depresszióval és mániás epizódokkal. Ekkor arról is beszélt, hogy egy belső hang mondta neki, hogy mit tegyen a lányokkal. Ugyanakkor akár valós, akár kitalált mentális problémákról volt szó, nem tolták ezek következtében arrébb a kivégzés dátumát. 1989. január 17-én villamosszékbe ültették. Az épület falain kívül újságírók és civilek nagyobb csoportja „követte az eseményt”. A tömeg az „Égj, Bundy, égj!” szlogent skandálta, tűzijátékoztak, lehetett kapni villamosszékes kitűzőket és erre az alkalomra készített pólókat is. Bill Hagmaier, az FBI frissen alakult, sorozatgyilkosokra szakosodott osztályának különleges ügynöke ott volt Bundyval a halála előtt. A férfi állítólag hallva a kinti tömeget, úgy kommentálta a dolgot, hogy „Őrültnek tartanak, de hallgasd csak ezt, ők őrültek.”

A fennmaradt interjúkban Bundy arról beszél, hogy szeretnénk azt hinni, hogy képesek vagyunk felismerni a veszélyes embereket. Szerinte az igazán riasztó dolog, hogy képtelen vagyunk erre. Olyan társadalomban élünk, ahol az emberekről, akiket kedvelünk, szeretünk, csodálunk, akikkel dolgozunk, bármikor kiderülhet, hogy a legdémonibb személyiségek. Ez tulajdonképpen felfogható egy olyan képként is, amit önmagáról kívánt sugallni. A film végén az ügyében utoljára eljáró ügyvédnő felteszi a kérdést, hogy ismerte-e vajon bárki a valódi Ted Bundyt? Pusztán egy ördögi zseni lett volna, amivé az őt övező „legendárium” időközben tette, vagy esetleg valami, valahol félrement, és kevés volt ezt kontrollálni? A kérdésekre válaszok persze nincsenek, de a dokumentumfilm megnézése után még sokáig ottmaradnak az emberben.


Iratkozz fel hírlevelünkre!