Színpadon a pszichológiai szakirodalom lábjegyzete: az apai jelenlét fontossága

 „Mindig csak az anyák!” – születhet meg bennünk a gondolat a pszichológiai szakirodalmat olvasva, miközben az apák szerepe ugyanúgy nélkülözhetetlen. Vajon miben áll az ő szerepük, hogyan viszonyulhatnak az apaságukhoz, és mivel járulhatnak hozzá a családjuk és a gyermekük jóllétéhez? Két olyan férfi gondolataiból szemezgettünk, akik a gyermeki lélek megrögzött csodálói és kutatói voltak.

Amikor a pszichológusok a kisbabákról írnak, többnyire az édesanyák szerepét taglalják hosszasan. Az anya-gyermek kapcsolat fontossága és a gyermek fejlődésére gyakorolt hatása már a köztudatban is aktívan jelen van, hála azoknak az írásoknak és ismeretterjesztő előadásoknak, melyek a korai kötődés vagy az anyai érzelemtükrözés rejtelmeibe engednek bepillantást. Ugyanakkor nagyon kevés szó esik az apákról, legalábbis arányaiban mindenképpen. Pedig az, amit az apukák tudnak nyújtani egészen a csecsemő születésétől kezdve, szintén óriási jelentőséggel bír, a gyermek és az édesanya számára egyaránt.

Ezért is örömteli, hogy ha nem is végeláthatatlan terjedelemben, de néhol rábukkanhatunk olyan írásokra a gyermeklélektani szakirodalomban, melyek végre az édesapák jelentőségére reflektálnak. A következőkben két olyan szakember gondolatait mutatjuk be a témában, akik az anya-gyermek kapcsolat elkötelezett csodálói és kutatói voltak életük végégig, a maguk után hagyott életműveikkel pedig a gyermeki fejlődéssel kapcsolatos tudásunk alapköveit tették le. Apákról lévén szó, stílszerű, hogy mindketten férfiak – az amerikai pszichiáter és fejlődéskutató Daniel Stern, valamint a brit gyermekorvos és pszichoanalitikus, Donald Woods Winnicott iránymutatásai következnek az apaságról.

„Hagyományos” apák

Stern az Anya születik című könyvében szentel egy fejezetet a férjeknek és apáknak. Írásában két némileg ellentétes felfogást mutat be arról, ahogyan a férfiak az apai szerepükhöz általában viszonyulnak a gyermek születését követő időszakban. A férj és a feleség tudatosan vagy sem, de megosztja egymás között, hogy ki milyen szerepet vállal a gyermek gondozásában, és ez a megosztás Stern szerint két kategória valamelyikébe sorolható. Ezek a valóságban természetesen sok esetben átfedik egymást és nem különülnek el nagyon élesen, de a jobb érthetőség kedvéért érdemes őket mégis megkülönböztetni.

A tradicionális felfogás szerint működő családban a szerepekről való döntést az apa hozza meg, ami arról szól, hogy az utód gondozásának a felelőssége teljesen az anyáé. Az apa önmagát mint alkalmankénti segítőt definiálja, aki elsődleges feladatát abban látja, hogy támogató közeget biztosít a feleségének. A külvilággal szemben egyfajta ütközőként lép fel, hogy ezzel is minél nagyobb teret biztosítson az édesanyának a csecsemő gondozásának elsajátításához. A baba életben tartásának terhével közvetlenül sokkal inkább az anya szembesül, a férfire pedig az a felismerés tör rá, hogy fenn kell tartania az új családját, és anyagi biztonságot kell megteremtenie. Ennek érdekében ő sokkal inkább kifelé, a külvilág felé fog orientálódni (például sokat dolgozik), és az anya pedig belemerül a babájával való kapcsolatba és eltávolodik a külvilágtól.

Az ilyen párok esetében a mindennapok menete többnyire úgy néz ki, hogy az édesanya otthon marad a babával, az apa pedig este érkezik haza a munkából. Megfigyelhető, hogy ilyenkor az apák olyan játéktevékenységbe kezdenek a babával, ami teljesen eltér attól a játéktól, amit a gyermek az édesanyával tapasztal meg. Az apák sokkal elevenebben játszanak, például a levegőbe dobálják, gyömöszölik és csiklandozzák a babákat, akik általában

imádják ezeket az erős kinesztéziás és taktilis ingereket, és izgalommal telve várják őket.

Ezzel szemben az anyák egy finomabb, visszafogottabb módon kapcsolódnak, több verbális ingert és fizikai érintést alkalmaznak, amikkel nem fokozzák fel annyira a baba izgalmi szintjét. Mindkét viszonyulás nagyon értékes a gyermek számára, mert másfajta élményt adnak és más dolgokat tanítanak. Érdekes, hogy ezt a mintázatot nem határozza meg önmagában a nem, vagyis ha valamilyen okból kifolyólag az édesapa marad otthon a babával és alakít ki bensőségesebb kapcsolatot, és az anya dolgozik, akkor a férfi lesz hajlamosabb a gyengédebb és finomabb ingerlésre.

A hagyományos apáról az is elmondható, hogy a játszási szokások szűkebb készletével rendelkezik. A figyelmi kapacitása, illetve toleranciája kisebb a babával szemben, és miután lejátszotta a szokásos menetét a babával, visszaadja őt az édesanyának, és a külvilág felé fordul, például megnézi a híradót vagy a sporteredményeket. Kevéssé tudnak hosszasan elmerülni tehát a babával való kapcsolatba, mint az édesanyák, akik akár órákig képesek improvizatív játékokat játszani, csak a hangjukat és arcukat használva.

Sok családban, párkapcsolatban jól tud működni a tradicionális berendezkedés. Konfliktus abból szokott adódni, ha a felek közt nincs (kimondott vagy kimondatlan) konszenzus a házasság és a szerepeik jellegéről. Például adódhat olyan helyzet, hogy az édesanya számára nem az jelenti a hagyományos kötést, amikor az apa legtöbbször kivonja magát a babával való tennivalókból, vagy csak megfigyelőként van jelen, mintha egy előadást tekintene meg – melyet akár csodálhat is annak ellenére, hogy nem vesz részt benne aktívan.

Ahogyan az édesanya sokszor nehezen tolerálhatja a férj markáns kifelé fordulását, úgy az édesapa is sok zavarral és csodálkozással nézheti az anya-baba páros szimbiotikus együttlétét,

adott esetben pedig féltékeny is lehet, amiért ő nem tud belépni ebbe a gazdag és misztikus élményvilágba. Ha a nő kevésnek érzékeli a férfi hozzájárulását, akkor először megpróbálhatja jobban bevonni, azonban kudarc esetén könnyen kiábrándulhat a párjából, aminek tartós következményei lehetnek a házasságra és a családra nézve. A feleség máshol kereshet támogatást, például a saját édesanyjánál, ez azonban egy összeolvadt anya-lánya kapcsolathoz vezethet, miközben a férfi egyre inkább kizáródik és elszeparálódik. Megoldást az nyújthat, ha erőfeszítést nem kímélve mindketten őszintén beszélnek a saját megélésükről, és kölcsönös kérések mentén valamiféle kompromisszumot tudnak kialakítani.

Az apák többnyire máshogyan játszanak a gyerekekkel, mint az anyák. (Kép forrása: http://www.theaceblackblog.com/2018/03/movie-review-look-whos-talking-1989.html)

Stern szerint, ha konszenzus van a szülői szerepeket illetően a házaspár között, és mindketten elégedettek azzal, hogy az édesapa inkább a külvilág felé forduló, családját védelmező és annak biztonságát megteremtő feladatokat visz, akkor a hagyományos felfogásnak komoly előnyei vannak. A baba az emberi viszonyok szélesebb skáláját tapasztalhatja meg, és azt a mintát, hogy bár az anyukája és az apukája nagyban különböznek egymástól, mindkettőjükkel bensőséges kapcsolatban van. Fontos tudatosítani – írja a fejlődéskutató –, hogy a tradicionális édesapa sokkal több holmi részidős játszópajtásnál vagy bohócnál, mert azon túl, hogy a gyermeknek is sokat jelent a nap végén őt gyömöszölő és csiklandozó férfi jelenléte, az édesanya számára ez a fajta apai viszonyulás teremti meg annak a lehetőségét, hogy egy ideig zavartalanul élvezhesse az anyaság bensőséges birodalmát.

Az egalitárius felfogás

Manapság egyre több pár azt vallja, hogy egyenlő arányban kell osztozniuk a gondozás feladataiban, csakúgy mint a családi élet legtöbb más részében is. Az egalitárius felfogás megjelenését alapvetően három tendencia alapozta meg:

  1. az a gazdasági helyzet, mely megköveteli, hogy mindkét szülő teljes állásban dolgozzon a család fenntartása érdekében,
  2. a feminista mozgalom által képviselt egyenjogúsági ideológia, és
  3. a többgenerációs családok háttérbe szorulása, melyben az apának kell betölteni azt a szerepet is, amit korábban mondjuk a nagymama vagy a nagypapa képviselt.

Stern úgy látta, hogy bizonyos szocio-ökonómiai rétegekben, úgy tűnik, ez a jövő. Mint írja, az egalitárius apák többsége kezdetben inkább tradicionálisnak volt mondható, majd kényszer vagy rábeszélés hatására kezdtek egyre többet gondoskodni a babáról, és a szerep meglepően sok örömet adott nekik. Sokkal jobban élvezhetik a gondoskodó attitűdöt, mint azt remélték volna, ennek következtében könnyedén töltik be a szerepüket, és az egalitárius felfogás hívei lesznek.

Az élet persze az ilyen felállásban sem fenékig tejfel, hiszen itt is megvannak a sajátos nehézségek. A feladatokat lehetetlen tűhegynyi pontossággal kettéosztani, és ha elharapózik a helyzet, akár oda is eljuthatnak, hogy végül listát vezetnek arról, ki mekkora és milyen szerepet vállal, és úgy érzik, hogy a másik kevesebbet tesz bele a közösbe, mint ő maguk. Ez aztán alkalmas arra, hogy a családi életet csatatérré változtassa. Hasonló helyzet, amikor versengés alakul ki a babért, dominancia és hatalmi kérdés körvonalazódik, ami megmérgezheti például a pár szexuális életét.

Az édesanyák esetleg úgy érezhetik, hogy kitúrták őket a pozíciójukból, amit felerősíthet, ha azzal is szembesülnek, hogy bizonyos szituációkban az édesapák jobban szerepelnek a babához való kapcsolódás terén.

Arra vágyhatnak, hogy bárcsak inkább meghagynák nekik az anyaság élményét, amitől aztán az apák természetesen mélyen becsapva és elutasítva érezhetik magukat.

Nyilvánvalóan, az egalitárius apa kompetenciái is végesek, például nem elvárható, hogy fiatal apaként bölcs tanácsokat adjon az édesanyának a gyermeknevelésre vonatkozóan, hiszen ő még annyira sem értheti, hogy miért sír a gyerek, annak ellenére, hogy szeretné érteni. Az egalitárius felállásban azonban óhatatlanul belekerülhet a férj egy ilyenfajta támogató, tanácsadó szerepbe, amiben könnyen kudarcot vallhat, és mindkét fél megszenvedi a lehetetlen helyzetet. Az is egy további kérdés, hogy az édesapa mennyire tudja összeegyeztetni az újdonsült, anyai módon is gondoskodó szerepét más szerepeivel, hiszen nagyon nehéz egyszerre férfinek és anyainak is lenni, illetve a kettő között váltogatni.

Ezzel együtt, ha az egalitárius kapcsolat jól működik, úgy mindkét szülőben kifejlődhet az erős szolidaritás érzése. Örömüket lelik benne, hogy valamit együtt tesznek, egy közös, fontos ügy érdekében, ezáltal kettejük kapcsolata is mélyül. További előny, hogy az édesanyák nagyobb eséllyel térhetnek vissza a munkába, hiszen tudják, hogy számíthatnak férjükre.

Ezáltal a feleség megalkothatja saját identitását anyaként és dolgozó nőként egyaránt.

Sok nő ebben a helyzetben mély bajtársiasságot érez párja iránt, és ez erősítheti a kettejük kötelékét.

Az apák szerepének winnicotti pontjai

Donald Woods Winnicott pszichoanalitikus, aki szintén rengeteg anya-gyermek párossal találkozott munkája során, Kisgyermek, család, külvilág című könyvében emlékezik meg pár gondolat erejéig az apákról. Kétségtelen, hogy az ő művében sem dominál a férfi jelenlét, de látva a pszichoanalitikus szakirodalom „anya-dominanciáját”, joggal érezhetjük úgy, hogy már ez is több mint a semmi. Lényeges különbség egyébként a két szerző között, hogy míg Stern leginkább a születést követő időszakról beszél, addig Winnicott általában a kisgyermekkorról.

Winnicott eszmefuttatása végeredményben leteszi a garast egy bizonyos apai stílus mellett. Gyakorlatilag pontokba szedi, hogy tulajdonképpen miben is áll az édesapák feladata, és ő sokkal inkább a háttérből támogató partnerként definiálja az édesapákat.

Mint írja, először is azért értékes az apák szerepe, mert segíthet az anyának abban, hogy jól érezze magát a bőrében és boldog lehessen az anyaságában. Ezzel a gyermek fejlődését is támogatja, akinek elemi fejlődési szükséglete, hogy egy jól működő szülői kapcsolatot érzékeljen a környezetében. A második dolog Winnicott szerint, amire a gyermeknek szüksége van, hogy

az édesapa nyújtson erkölcsi támaszt az édesanyának: ő legyen az, aki képviseli azokat a szabályokat és rendet, amiket az édesanya igyekszik a gyermekébe plántálni.

Az apa óriási segítség lehet az édesanyának abban, hogy képessé váljon tekintélyt parancsolóan beszélni és cselekedni a gyermekével szemben. Azon túl, hogy az apa szövetségként kiáll mellette ebben, az is nagy előny, hogy nem az ő személye az egyedüli, akire minden harag és gyűlölet rázúdul a gyermek részéről, amikor valamilyen vágyát vagy akaratát korlátozzák. Hiszen gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz lehet az édesanyáknak az, hogy egyszerre szerető és gyengéd, valamint határokat szabó szülők is legyenek. Másik oldalról pedig a gyermeknek is az az érdeke, hogy egy egymással szövetségben lévő, stabil szülőpárt lásson maga mellett, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy olykor közösen korlátozzák őt. Ezt csak mi tesszük hozzá, hogy bár úgy tűnhet, a gyermek élete könnyebb, ha vágyai kielégítése érdekében folyton szövetséget tud kötni az egyik szülővel a másik ellen (klasszikus helyzet, amikor az egyik szülő nem enged meg valamit, akkor a gyerek rohan a másikhoz), a valóság az, hogy ebben a helyzetben (ami a szülők közötti feszültséget növeli) a gyermek is sérül.

Winnicott harmadik pontja arról szól, hogy az édesapák egyszerűen azáltal is rengeteget tudnak nyújtani a gyermeknek, ha önmagukat adják és megmutatják. Beengedik a gyermeket a személyiségükbe, mondjuk azzal, hogy mesélnek magukról, vagy bevonják a gyereket a hobbijukba. Az apa kiviheti a csemetéjét a haverokkal való focijára, ahol a gyermek csodálhatja és idealizálhatja őt, de a barkács műhelyébe is leviheti, ahol a kisfiú vagy kislány szintén csodálattal fogja nézni az apa gyönyörű és hasznos munkáit. Végeredményben mindegy, hogy mi a konkrét program, mert az apa ezekkel mind gazdagabbá teszi a gyermeke életét.

Az apáknak olyankor is nélkülözhetetlen szerep jut, amikor a kislányuk elkezd romantikus álmokat szőni arról, hogy az anyja helyébe lép, hiszen ilyenkor a lány gyermek elkezdheti megtapasztalni nőiségét egy férfi mellett. Winnicott felhívja a figyelmet arra, hogy ilyenkor az anyáknak nagyon megértőknek kell lenniük, és nem szabad, hogy ezt a kapcsolatot a féltékenykedés és versengés zavarja meg, ahelyett, hogy az természetesen fejlődhetne.

Ha ez az „apa-lánya szerelem” megélhető, a kislány előbb vagy utóbb felismeri az efféle romantikus kötődés frusztráló voltát,

és felnövekedve más irányba terelődik majd a figyelme. Ha fiú gyermek van a családban, akkor az apa szerepe abban áll, hogy ő viseltessen megértéssel és komolysággal a kisfiú anyjával kapcsolatos erős érzései iránt.

A szerző végül azzal zárja gondolatait, hogy aláhúzza az édesanyák felelősségét az apa-gyermek kapcsolat építgetésében (amiben természetesen elengedhetetlen egy ebben partner apa). Winnicott azt javasolja az anyáknak, hogy ha csak tehetik, küldjék el a gyerekeket az apjukkal közös programokra, mert ezek az élmények egy életen át megmaradnak a szülőben és gyermekben egyaránt. Nem mindig könnyű persze az anyáknak megtenni ezt a gesztust, mert a rengeteg munka és fáradtság mellett ők maguk is vágyhatnak közös programokra a férjükkel, (amikre sort is kell keríteni!), de az biztos, hogy ezzel nagyon sokat tesznek egy harmonikusabb családi életért, férjük boldogságáért és a gyermekük fejlődéséért egyaránt.

 

Felhasznált szakirodalom: 

Stern, D. (2006). Anya születik – Arról, hogyan változtatja meg az anyaság átélése örökre az embert? Budapest: Animula.

Winnicott, D. W. (2000). Kisgyermek, család, külvilág. Budapest: Animula.

Kiemelt kép forrása.


Iratkozz fel hírlevelünkre!