Kapcsolódva, mégis egyedül – személyiségfejlődés a virtuális világban

A kilencvenes évek elején sok család örült annak, ha vezetékes telefonja volt otthon. Megközelítőleg húsz év telt el azóta, és mára a vezetékes telefont leváltotta az okostelefon. Szinte mindenki korlátlan internettel rendelkezik a mobilján, így folyamatosan elérhető ismerősei számára. Tulajdonképpen állandóan kapcsolatot tudunk tartani egymással, ugyanakkor ha egy étteremben ülő párra nézünk, észrevehetjük, hogy ritkán szólnak egymáshoz. Ott ülnek a másikkal szemben, mégsem egymással kommunikálnak, hanem egy olyan világba burkolóznak, melyet kedvük szerint alakíthatnak, különböző módon reprezentálhatják saját magukat benne. Mindennek a lényege, hogy ebben a világban másodpercek alatt ugrálhatunk egyik felületről a másikra, figyelmünket arra fókuszáljuk, ami aktuálisan érdekes számunkra. Cikkünkből kiderül, mihez vezet mindez. 

Sherry Turkle régóta foglalkozik a technológia fejlődésével együtt járó társadalmi változásokkal, melyekről számos publikációjában olvashatunk. Egy 2012-es Ted előadásban felhozza példaként a mai serdülő korosztályt, akik a fejlődő technológiával párhuzamosan nőttek fel. Számukra már a személyes kapcsolatteremtés és kommunikáció komoly problémát jelent. A kérdésre, hogy miért jelent nehézséget mindez, a válasz viszonylag egyszerű: élesben megy, és nehezebb kontrollálni a reakciót. Ezzel szemben a szöveges üzenetek által lehetőségünk nyílik oly módon feltüntetni magunkat, ahogyan szeretnénk. Megtanulni azt, hogy hogyan kommunikáljunk másokkal, segít elsajátítani azt is, hogy hogyan kommunikáljunk önmagunkkal, tegyünk szert mélyebb önismeretre. Azonban, ha elhatároljuk magunkat a személyes beszélgetésektől, akkor egyúttal megtagadjuk magunktól az önreflexióra való lehetőséget is. Hiszen mások visszajelzéseiből, mimikájából, gesztusaiból vonhatunk le következtetéseket önmagunkról, illetve arról, hogy az illetőre milyen hatással voltunk.

Énképünk a mások által tartott tükör révén fejlődik.

Harter (1999) szerint „az énreprezentáció kognitív és szociális konstrukció eredményeképpen jön létre”. Egy normatív fejlődési folyamat részeként alakul énképünk, mások rólunk való gondolkodása, hozzánk való viszonyulása által. Az életkornak megfelelően alakul az önmagunkról való gondolkodásunk, aktívan alakítjuk, szociális kapcsolataink révén. A szülők, a tanárok, és a kortársak egyaránt közrejátszanak ebben a folyamatban. Azonban ezt a folyamatot gátolja, hogy gyakran már az óvodás gyerek kezébe telefont adunk, aki rövid időn belül elsajátítja a használatát, mi pedig ámulunk, milyen ügyes. Arra viszont nem gondolunk, hogy a mindennapjai részévé válik, függőség alakul ki az eszköz irányába. A társas kapcsolatok ezzel párhuzamosan pedig háttérbe szorulnak. Egyszerűbb a gyerek kezébe nyomni egy tabletet, mint levinni a játszótérre, hogy a többiekkel játsszon? Igen. Ha így döntünk, akkor viszont számolni kell azzal, hogy nehézségei lesznek önmaga kifejezésében, a szociális készségek elsajátítása elmarad.

Társas kapcsolatok helyett virtuális világ

A leírt hátrányokkal szemben mégis abba az irányba haladunk, hogy az Apple által megalkotott Siri válik legjobb barátunkká. Miért választjuk az intelligens asszisztenst, szemben például kollégáinkkal? Siri meghallgat, figyel ránk, ellenben a mellettünk ülő kolléga e-mailjeivel van elfoglalva. Az érzés, hogy „senki nem hallgat meg engem”, nagymértékben befolyásolja a technológiához fűződő viszonyunkat. Úgy érezzük, senki sem figyel ránk, hallgat meg minket, mindez pedig arra ösztönöz, hogy elektronikai eszközeinkhez forduljunk, és több időt töltsünk el a Facebookon, ahol úgy érezzük, megkapjuk a figyelmet, melyet a kapott lájkok szimbolizálnak.

Olyan eszközökhöz fordulunk, melyek a társaság illúzióját nyújtják.

Léteznek már szociális robotok is. Ezeket például Amerikában idősek gondozásánál használják. Lehet velük társalogni, a robot a tekintetét rajta tartja azon, aki beszél hozzá és megértést mutat felé. A valós vagy mesterségesen nyújtott empátia megtapasztalása rendkívül sokat nyújt. Gondoljunk Rogers humanisztikus irányzatára! Annak az érzésnek, hogy elfogadnak minket, szerethetők vagyunk, úgy ahogy vagyunk, olyan ereje van, mely a személyes fejlődés irányába képes elmozdítani a személyt. Ezt a figyelmet és együttérzést egyre inkább online igyekszünk megtapasztalni. Fokozva mindezt, a tudomány képes emberi szövethez hasonló anyagot létrehozni, és így olyan robotokat előállítani, amikkel párkapcsolatban is élhetünk. Levy (2009) szerint mindez egy működő dolog lehet, hiszen az sem idegen az emberek számára, hogy egy készülék segítségével éljenek át orgazmust. Ezt mi sem példázza jobban, mint az eladott vibrátorok száma. Amerikában több mint 12,5 millió darabot adnak el évente. A folyamatos elmagányosodásunkkal tehát egyenes út vezethet bennünket a robot párkapcsolatok irányába. A legfurcsább, hogy létrehoztak már egy olyan alkalmazást is, mely lehetővé teszi, hogy halálunkat követően közzé tegyen bármilyen szöveges üzenetet, képet vagy akár videót.

Magányosság vagy félelem az intimitástól?

Ahol a legsérülékenyebbek vagyunk, ott vonz be legjobban a mesterséges világ. Magányosak vagyunk, de félünk az intimitástól. A technológia társaságot nyújt, de nem kell félnünk a barátsággal járó elköteleződésektől. Olyan társas „életet” nyújtanak, amit könnyedén tudunk szabályozni.  A készülékeink három különböző képzetet nyújtanak számunkra: a figyelmünket oda fókuszáljuk, ahol lenni szeretnénk, mindig meghallgat valaki, sosem kell egyedül lennünk. A tény, hogy sosem kell egyedül lennünk, központi szerephez jutott. Hogyan is értsük ezt? Ahogy néhány másodpercre egyedül maradnánk, szorongani kezdünk, és egyből a készülékünk után nyúlunk. Az egyedüllét egy problémaként tűnik fel, amit meg kell oldanunk. Ezt orvosolva kapcsolódunk az internethez, és máris elmúlik a szorongás. A kapcsolódás mégis inkább egy tünetnek nevezhető, mintsem gyógymódnak.

A folyamatos online lét megváltoztatja az ember önmagáról alkotott képét, formálja azt.

Mondhatnánk, hogy az alaptézisünk: „Megosztok, tehát vagyok”.

Korábban úgy működtünk, hogy megszületett bennünk egy érzés, gondolat, majd jött a vágy, hogy ezt megosszuk például telefonon valakivel. Most pedig előbb létrejön a vágy az üzenetküldésre, mint maga a gondolat, amit meg szeretnénk osztani. Ez a változás pedig ahhoz vezet, hogy üressé válunk. Automatikusan működünk, folyamatos megosztásra vágyunk, ugyanakkor nem érezzük magunkénak mindazt, amit leírunk egy szöveges üzenetben. A folyamatos kapcsolódással épp az ellenkezőjét érjük el: elszigetelődünk. Az emberek, akikhez ily módon kapcsolódunk, elértéktelenednek. Azért írunk nekik, mert az egyedülléttől való szorongásunkat kívánjuk csökkenteni általuk, nem azért, mert valójában kíváncsiak lennénk rájuk. Ha nem tanulunk meg egyedül lenni, magányosabbá válunk. A gyerekek számára is elengedhetetlen mindezt megtanítani, hogy hogyan legyenek egyedül.

Nem kell sutba dobnunk az összes okostelefont, ám fontos odafigyelnünk arra, hogy tudatosan használjuk. Legyünk tudatában annak, hogy miért használjuk, reflektáljunk önmagunkra, és ne szorítsuk a környezettel való kommunikációt szöveges üzenetekre! A lényeg, hogy az egyedüllétet tekintsük egy olyan dolognak, ami előnyünkre szolgál. Adjunk neki teret! Fontos beépíteni a gyerekek mindennapjába is, hogy legyen egy fél óra legalább arra, hogy beszélgessenek a szülőkkel. Ne hagyjuk, hogy a munka és az örökös rohanás megmérgezzék a mindennapjainkat! Adjunk időt a személyes kapcsolatoknak!

 

Felhasznált szakirodalom:

Harter, S. (1999) The Construction of the Self: A Developmental Perspective. New York:
Guilford Press.

Levy, D. (2009). Love and sex with robots: The evolution of human-robot relationships. New York.

Turkle, S. (2008). The inner history of devices. The MIT Press.

Turkle, S. (2005). The second self: Computers and the human spirit. Mit Press.


Iratkozz fel hírlevelünkre!