„A körülmények között lehet különbséget tenni, nem pedig a nemek között” – interjú Polgár Judittal

Az aktív sportkarrier utáni „új élet” gyakran megoldhatatlan problémákat görget a sportolók elé. Sokan nem találják a helyüket, nem tudnak úgy érvényesülni, mint egykoron a versenypályákon. Azonban vannak, akik ugyanazon a szinten folytatják, ahol abbahagyták. Polgár Judit karrierjét mindenki ismeri, hiszen minden idők legjobb női sakkozója, aki 2005-ben a férfi ranglista 8. helyezettje volt. Sakk-karrierje után a sakk-közösség meghatározó tagja maradt: oktatási programot alakított ki, Világsakkfesztivált rendez, szakkommentátorként dolgozik vagy éppen sakk-könyveket ír. Hogyan élte meg a karrierje befejezését? Milyenek a férfi-női sakkozók körülményei? Hogyan segített neki Tandori Dezső? Interjúnk.

A TedEx előadásán vetített le egy felvételt, amelyen Kasparov arról beszél, hogy nem tudja elképzelni, hogy valaha egy nő megveri őt. Milyen érzés volt ezt akkor, illetve ma hallani?

Először érdemes megjegyezni, hogy Kasparov is változott, és későbbi interjúiból és könyveiben más véleménnyel nyilatkozott a témáról. Akkor azonban nem volt meglepő a reakciója – így nevelkedett és szocializálódott. Akkoriban a nők nem tudtak olyan eredményeket felmutatni a sakkban, mint a férfiak. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy nem is képesek rá. De a kettő között természetesen nem lehet egyenlőségjelet rakni. Engem akkor ez nem lepett meg, sokkal inkább inspirált.

Nyilvánvaló, ma már nem mondanak ilyet férfiak, azonban még mindig sok ember így gondolkodik. Ennek oka, hogy eredmények tekintetében még mindig nem történt nagy változás. Sokan vannak, akik magas szintén sakkoznak, többük család mellett tud nagyon eredményes lenni, ugyanakkor még mindig nem a férfiak mezőnyében, mint ahogy én tettem. Ami nagyon sajnálatos. Mindez szerintem a társadalmi elvárásokból és nevelésből adódik.

Van-e még relevanciája férfi-női különbségtételnek a sakkban 2019-ben?

A saját tapasztalataimból vonom le azt a következtetést, hogy a körülmények között lehet különbséget tenni, nem pedig a nemek között. Ebben hiszek.

A körülmények határozzák meg egy lány számára, hogy milyen gondolkodásmódban nő föl.

És természetes, hogy a nevelés, illetve a szűkebb környezet, ahol élünk, hogyan viszonyul hozzánk – legyen szó a kisboltban az eladó néniről vagy az egyetemi tanárunkról. Az, hogy milyen elvárásokat fogalmaznak meg egy lány vagy egy fiú felé, hatással lesz a teljesítményére is.

Öt éves korában kezdte és 2014-ig benne élt a sakkban. Mikor fogalmazódott meg először Önben az aktív sportkarrierje utáni élete, illetve milyen lépéseket tett a karrierje utáni időszak érdekében?

Egyik nap kérdezték meg egy megbeszélésen, hogy hogyan alakul ki ez az elhatározás emberben? Természetesen nagyon nagy váltás. Hirtelen nem a sportról szól az ember élete, és nem minden annak érdekében történik, hogy a versenyen a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa.

Az én esetemben, amikor családot alapítottunk a párommal, ez már egyértelműen olyan lépés volt az életemben, amely révén megváltoztak a fontossági sorrendek. Továbbá sarkalatos pont volt az alapítványom létrehozása, az oktatási program kialakítása, a szakkönyvek írása, illetve a sakkfesztivál szervezése. S ahogy elkezdtem más dolgokat csinálni és azokban is sikereket elérni, egyre szélesedett a világ számomra, egy ponton pedig rádöbbentem, hogy nem lehet mindent egyszerre csinálni.

Összességében úgy gondolom, hogy amikor egy sportolóban megfogalmazódik a gondolat, hogy váltani fog, az előbb-utóbb bekövetkezik. Én 2014-ben nagyon szerencsés voltam, hogy ezüstéremmel tudtam befejezni a pályafutásomat.

„Amikor egy sportolóban megfogalmazódik a gondolat, hogy váltani fog, az előbb-utóbb bekövetkezik.”

Hogyan élte meg, hogy már nem profi sportoló többé?

Ez nagymértékben függ attól, hogy az ember mennyire készül fel erre. Természetesen vannak olyan helyzetek, amelyekkel csak akkor szembesül, amikor bekövetkezik a váltás.

Az azonban érdekes volt, hogy az emberek nem akarták elhinni a legelején. 2014-ben, az ezüstéremmel zárt Sakkolimpia után jelentettem be a visszavonulásomat, és sokan poénnak gondolták a bejelentésemet. Többen mondták, hogy néhány hónap szünet akár jót is tehet, de utána megtapasztalom az üresség érzését. Én azonban nem tapasztaltam meg ezt az űrt, hiszen addigra már az alapítványom és a tankönyvek is működtek. Így a versenyzésből felszabadult energiáimat ezekre a projektekre és munkákra csoportosíthattam át. És természetesen a családommal és a gyermekeimmel is több időt tudtam együtt tölteni.

A sportban elért sikerek és eredmények nagyon konkrétan mérhetők. Ugyanakkor a rengeteg munkát és küzdést olykor mégsem koronázza siker, hiszen ha az ellenfél hasonló képességű, akkor én alulmaradhatok. Ugyanakkor az életben azt tapasztalom, hogy majdnem mindig sikereket érek el a kitartó munkámmal.

Ez egy nagyon pozitív felismerés volt.

A szülei nem íratták be az iskolába, annak érdekében, hogy profi sakkozó legyen. Ön viszont éppen a sakkot építette be az iskolai tantervbe. Hogyan jött az ötlet, és mennyi előkészítést igényelt a megvalósítása?

Amikor a gyerekeim óvodások lettek, az intézmény igazgatójának említettem, hogy milyen jó lenne, ha a sakk megjelenne az óvodai foglalkozások során. 2010-ben a nővéremmel készítettünk egy könyvet. A könyvet angolul írtuk, s magyarra Tandori Dezső segítségével fordítottuk át. Ez volt a későbbi program kiindulópontja.

Amikor a magyar oktatási rendszer több változáson ment keresztül, akkor adódott a lehetőség, hogy a sakk bekerüljön a tantervbe. Ekkor már pedagógusokkal dolgoztunk együtt, folyamatosan teszteltük a részeredményeket. Így alakult egy pici hógolyóból egy egész hóemberré a program. Láttuk, hogy a gyerekek hogyan reagálnak a projektre, mik az igényeik, mit szeretnek. A játékos tanulás volt a középpontban, s így alakult ki végül a Sakkpalota is.

Összességében ez egy képességfejlesztő program, a sakk szabályait használva. 2013-tól kezdve választható tantárgy lett, 2017 őszétől pedig óvodások számára is elérhetővé vált a program, természetesen a korosztályhoz igazítva a programot. Erre az eredményre, ahogy a programban résztvevő csapatra, nagyon büszke vagyok.

„A játékos tanulás volt a középpontban, s így alakult ki végül a Sakkpalota is.”

Milyen volt a program fogadtatása?

Ezzel a programmal kapcsolatban nagyon sok tévhit volt. Hiszen sokan a nevem és a profi sakk közé egyenlőségjelet tesznek. Azonban, amíg én specializálódtam a sportra, addig ez a program az általános gondolkodásmód fejlesztését tűzte ki célul, a sakk szabályait felhasználva. S legfőképp

a gyerekek vannak a fókuszban, akiknek szárnyakat kell adni, ki kell nyitni számukra a világot.

Sajnos a klasszikus oktatási rendszerben nincs meg feltétlenül erre a lehetőség. Számomra mindig is nagyon fontos volt a játékos, kreatív tanulás, hogy a tapasztalataimon keresztül sajátítsak el egy készséget. Ezt igyekeztük megvalósítani a programban is. S ugyanez a kreativitás és szabadság a pedagógusok számára is adott, ők is az adott csoporthoz tudják igazítani a tanterv keretét.

Milyen tanácsot adna azoknak a sportolóknak, akik az aktív sportkarrierjük utáni életet tervezik?

Az egyik legfontosabb, hogy az ember ne féljen kilépni abból, amiben jelenleg van. Merjen kérdezni és hibázni. Ebből a szempontból előnyük van a sportolóknak. Ők pontosan tudják, hogy erről szól a verseny és a felkészülés: hibáznak, korrigálnak, hibáznak és ismét korrigálnak. Szóval egy sportoló rengeteg mindent fel tud használni a sporton kívül azokból a tapasztalataiból, amelyeket a karrierje során megélt. A sport alapvető szabályai, a fair play, a fegyelem, a tisztelet a másik fél iránt, szintén hozzásegítik a sportolókat, hogy az életben is sikeresek legyenek.

Mit gondol, tud-e segíteni egy sportpszichológus egy sakkozónak, s ha igen, hogyan?

A sakkban nincsenek igazán jelen a sportpszichológusok. Akikről tudok, hogy igénybe vettek ilyen segítséget, sajnos nincsenek jó tapasztalataik. Azonban régen a sakkozóknak volt egy szekundánsa, akinek egyrészt szakmai szerepe volt – az adott változatokat elemezte, ötleteket adott a játszma alatt a sakkozónak –, másrészt volt egy pszichológiailag támogató szerepe is – együtt utazott a sakkozóval a tornákra, a parti előtt és után együtt töltötték az időt. Ellenben ma az edzők nem kísérik el a versenyzőket a tornákra. Így gyakorlatilag a szekundáns egy személyben volt az edző és a coach. Manapság már nagyon kevés játékosnak adatik meg, hogy egész évben mellette legyen egy szekundáns. Az én esetemben ezt a szerepet a szülők töltötték be, majd a nővéreim, legvégül pedig a férjem.

A sakk nagyon individuális sportág. Természetesen meghatározó, hogy milyen csapat áll a versenyző mögött, de a táblánál csak a sakkozó van jelen. Éppen emiatt sok sakkozó nem engedi be a külsősöket. A korábban említett negatív tapasztalatok is abból adódtak, hogy a pszichológusok nem tudták átérezni, hogy mi zajlik a versenyen.

Én azt tapasztaltam, hogy a sakkozóknak egy coach jobban használható, mint a pszichológus. Ennek oka, hogy a versenyek nagyon meghatározott időkeretek – egy-két hét – között vannak. Egyértelmű az eleje és a vége, illetve a cél is. Így könnyebben tud a szakember és a sakkozó a célra koncentrálni, illetve lezárni a közös munkát.


Iratkozz fel hírlevelünkre!