Mit kell tudni a szorongásos zavarokról?, II. rész

„Már a villamosra sem merek felszállni”. „Nehézséget okoz, hogy kitegyem a lábam otthonról.” „Undorodom a macskáktól”. A felsorolt kijelentések mindegyike származhat szorongásos zavarral rendelkező személytől, viszont nem feltétlenül csak tőlük. Cikksorozatunk első részében a pánikzavart részleteztük. A sorozat második részében a szorongásos zavarokon belül a különböző fóbiákról és a generalizált szorongásról lesz szó.

Agorafóbia

Félelem olyan helyeken, helyzetekben, ahonnan az elmenekülés nehéz, problémás, vagy nincs kéznél az azonnali segítség, váratlan vagy az adott szituációban várható pánikroham vagy pánikszerű tünetek esetén.

Az agorafóbiás félelmek tipikusan a következő jellegzetes helyzetekben jelentkeznek: egyedül elmenni otthonról, tömegben lenni vagy sorban állni, hídon lenni, busszal, vonattal, autóval utazni.

A személy a szorongást keltő szituációkat kerüli (például az utazást korlátozza), vagy észrevehető szenvedéssel (feszültség, diszkomfort), pánikroham/pánikszerű tünetek kialakulása miatti félelemmel viseli el, vagy az ilyen helyzetekben társra van szüksége.

„Csak pók közelébe ne kerüljek” – avagy a specifikus fóbiák nyomában

A specifikus fóbiában szenvedő személy a pánikrohamot gyakorlatilag minden olyan helyzetben átéli, melyben a félelem tárgyával szembesül. A tünetek intenzitása annak függvényében változik, hogy az inger közeledik vagy távolodik. A specifikus fóbiák alakulásáról nagyjából ugyanaz mondható el, mint a szociális szorongáséról. Sok személy képes gyakorlatilag élete egészét végigkísérő egyszerű fóbiáját összeegyeztetni egy viszonylag zökkenőmentes életvitellel és sikeres családi, illetve munkahelyi beilleszkedéssel. Ugyanakkor nem ritkán találkozhatunk olyan személyekkel is, akik konkrét félelmükből kifolyólag igen drámai következményekkel szembesülnek. Egyesek például, vér-injekció-sérülés fóbiájukból kifolyólag komolyan veszélyeztetik egészségi állapotukat, olyan orvosi kezelésekről mondva le (például vérvétel, sebészeti beavatkozás), melyekre feltétlenül szükségük lenne. A konkrét eseményekhez kapcsolódóan kialakuló félelmek gyakran akár spontán módon is megszűnhetnek némi idő elteltével, amelyek azonban krónikussá váltak, továbbá azok, amelyeket a személy tanulás útján átvett szüleitől vagy nagyobb testvéreitől, már feltétlenül terápiás beavatkozást igényelnek.

Vannak fóbiák, melyek olyan tárgyakhoz kapcsolódnak, amelyekhez az emberek jelentős hányada bizonyos mértékű nyugtalansággal viszonyul (például kígyók, sötétség, villám stb.).

A specifikus fóbiák kezelésében sikerrel bevethető módszerek között tartjuk számon az expóziós kezeléseket, melynek lényegét az képezi, hogy a személyt azokkal a tárgyakkal, eseményekkel vagy helyzetekkel szembesítjük, melyek a legfélelmetesebbnek tűnnek a számára.

Ez esetben a félelem szokatlanul nagy intenzitása képezi azt az elvet, mely a fóbiák rangjára emeli a személy reakcióját, vagy az a tény, hogy olyan helyzetekben fél az adott elemekkel való találkozástól, melyekben azok előfordulása teljesen valószínűtlen. Végül vannak a fóbiáknak olyan formái is, melyek hagyományosan teljesen ártalmatlannak tekintett eseményekhez, tárgyakhoz, jelenségekhez vagy helyzetekhez kapcsolódnak. Gyakorlatilag nem képzelhető el olyan tárgy, melyhez potenciálisan nem viszonyulhatna valaki kóros félelemmel.

„Elájulok, ha mások elé ki kell állnom” – avagy bővebben a szociális szorongásról

A szociális szorongástól szenvedő személyek, akik félelmetesnek tekintett szociális és/vagy teljesítményhelyzetekkel szembesülnek, aggodalmukat fejezik ki arra a feszélyezettségükre vonatkozólag, melyet elvárásuk szerint át fognak élni.

Félelmük tárgya, hogy mások félénknek, gyengének, ostobának vagy egyenesen „őrültnek” ítélik meg őket.

Ha nyilvánosság előtt kell felszólalniuk, attól rettegnek, hogy a többiek felfigyelnek hangjuk vagy kezük remegésére és a másokkal való beszélgetés perspektívája azzal a félelemmel szembesíti őket, hogy összefüggéstelennek tűnhetnek. Amikor olyan társas helyzetekbe kerülnek, amelyektől rettegnek, szinte elkerülhetetlenül szorongásos tüneteket élnek át: szapora szívverést, remegést, izzadást, pirulást, emésztési zavarokat és izomfeszültséget. A legsúlyosabb esetekben a tünetek akár a pánikroham ismérveinek is megfelelhetnek.

Az elkerülhetetlen nyilvános helyzetekkel való szembesülés perspektívája anticipációs szorongást idéz elő, esetenként már napokkal, sőt hetekkel az eseményt megelőzően, ami nagymértékben fokozza a szorongást fenntartó ördögi körök megszilárdulásának veszélyeit. Az ennek eredményeképpen elért – reálisan vagy csak a személy fantáziájában – gyatra teljesítmény feszélyezettséget szül, fokozva ezáltal a rettegett nyilvános megmérettetéshez kapcsolódó szorongást, és bezárva ilyenformán az ördögi kört.

A félénk emberek jelentős része úgy éli át szociális szorongását, hogy társas interakcióit a minimálisra redukálja.

Az NCS adatai szerint a szociális fóbia a harmadik a leggyakrabban előforduló mentális zavarok között, közvetlenül a szerabúzusok és a major depresszió mögött.

Faravelli és munkatársai (2000) 2355 firenzei lakos bevonásával vizsgálták a szociális szorongás előfordulási mutatóit. Az eredmények a vizsgálati személyek 6,58 százaléka esetében mutattak ki szociális szorongást. Leggyakrabban a nyilvános felszólalástól való félelem szerepelt a szorongást előidéző helyzetek listáján (89,4%), ezt követték az olyan helyiségekbe való belépés, ahol mások tartózkodnak (63,1%), valamint az idegenekkel való találkozás (47,3%). Érdekes, hogy míg a zavar megjelenésének átlagéletkora 28,8 év, addig az első tünet átlagosan 15,5 éves korban jelentkezett, ami arra utal, hogy a szociális szorongás teljes kibontakozása több évet vesz igénybe.

A szociális fóbiában szenvedő személyek gyakran írják le szüleiket kevésbé törődőként, elutasítóként és túlzottan féltőként.

Barlow és Liebowitz (1995) szerint a félénkség kialakulásának hátterében egy traumatikus mechanizmus áll. Az illető valamilyen negatív tapasztalatra tesz szert egy teljesítményhelyzetben vagy egy személyközi kölcsönhatás során. Az élmény esetleg riadókészültségi választ eredményez a részéről, és önbizalma elveszítését, vagy legalábbis csorbulását vonja maga után. Ennek eredményeképpen a hasonló helyzetekkel való eljövendő találkozások során szorongást él át és gyenge teljesítményt produkál, végeredményként a szociális fóbia ezen ismétlődő tapasztalatoknak a következményeképpen, fokozatosan alakul ki.

Generalizált szorongás

A generalizált szorongás diagnózisát akkor érdemes fontolóra venni, ha a személy anticipatív félelme nem kizárólag és nem elsősorban egy újabb rosszullét megtapasztalására vonatkozik, hanem más eseményekre is. A diagnózis megszületésének feltétele, hogy a szorongás, aggodalom vagy fizikális tünetek jelentős szenvedést vagy a szociális, munkahelyi vagy más fontos funkciók romlását okozzák; túlzott szorongás vagy aggodalom számos eseménnyel/ körülménnyel vagy aktivitással kapcsolatban (mint például munka vagy iskolai teljesítés) legalább 6 hónapon keresztül (ez idő alatt több szorongásos, mint szorongásmentes nap), valamint a személy nehezen tudja a szorongását kontrollálni.

A tünetei nagyszámúak és változó mintázatot mutatnak. Motoros tünet lehet a remegés, ellazulás képtelensége, fáradékonyság, gyakran jelentkező hát és nyakfájás, illetve tenziós fejfájás. A vegetatív idegrendszer hiperaktivitása a légszomjat, a szapora szívverést, izzadékonyságot, szédülést, meleg és hideghullámokat, valamint a gyakori vizelést foglalja magába. Az emésztőkészülék zavarai a gyomorbántalmak, a hányinger, a gyomorégés, a felfúvódás stb. alakjában nyilvánulnak meg. Végül, a hiperarousal a túléberséget és a megfeszített figyelmet foglalja magába. Az érintettek ingerlékenyek és hamar megijeszthetők, „tűkön ülnek”, és a szorongásból kifolyólag figyelmüket nehezen összpontosítják hétköznapi tevékenységükre. Környezetüket tartósan monitorozzák a vészjelek azonnali detektálása érdekében.

A generalizált szorongással küzdők túlzott mértékű figyelmet szentelnek a potenciális veszélyek automatikus detektálására.

További jellemzőjük, hogy nehezen alszanak el és igen könnyen riadnak fel. Központi eleme a nyugtalanság, melyet a személy szinte állandó jelleggel átél. Ennek oka abban keresendő, hogy azok a sémák, melyek a veszélyhez kapcsolódó meggyőződéseit és hiedelmeit szervezik, gyakorlatilag folyamatosan aktiválódnak.

A leggyakrabban előforduló tünet, a lazítási képtelenség, szinte az esetek száz százalékában fordul elő (Beck & Emery, 1999).

Érdekes módon, a vegetatív tünetek közül mindössze a tenyerek izzadása haladja meg az 50 százalékos előfordulási arányt, ami a vegetatív tünetek nagyfokú individualizáltságára utal. Ami a kognitív tüneteket illeti, csak a kontrollvesztéstől és az elutasítástól való félelem jelentkeznek figyelemreméltó gyakorisággal (75,9, illetve 72,4 százalék).

Sokan csak évekkel azután folyamodnak szakember segítségéért, hogy problémájuk kialakult, és akkor is a legnagyobb valószínűséggel a háziorvoshoz vagy a belgyógyászhoz mennek. A fiziológiai tünetek természetének tisztázása végett a rutinvizsgálatok egész sorozatát végzik el ezen alkalmakkor, általában eredménytelenül, bár az sem zárható ki, hogy a generalizált szorongás valamilyen szervi megbetegedéssel társuljon. A kezelésében alkalmazott megközelítések egyaránt folyamodnak a farmakoterápiához és a pszichoterápia eszközeihez. Az alkalmazott kognitív eljárások két fő célkitűzés megvalósítására törekednek: a maladaptív feltételezések megváltoztatására és a megküzdésre való felkészítésre (Comer, 2000).

Nem minden esetben egyszerű felismerni magunkban a szorongásos zavart, hiszen a szorongás testi tünetei gyakran keltik valamilyen testi betegség gyanúját. Ezért szükséges szakember felkeresése, aki kompetenciája révén képes felismerni a szorongásos zavarokat.

 

Felhasznált irodalom

Barlow, D. H., & Liebowitz, M. R. (1995). Specific phobia and social phobia. Comprehensive textbook of psychiatry6, 1204-18.

Beck, A.T. & Emery, G. (1999). A szorongásos zavarok és fóbiák kognitív szemlélete, Budapest, Animula.

Comer, R.J. (2000). A lélek betegségei. Pszichopatológia, Budapest, Osiris Kiadó.

Faravelli, C., Zucchi, T., Viviani, B., Salmoria, R., Perone, A., Paionni, A. & Bartolozzi, D. (2000). Epidemiology of social phobia: a clinical approach. European Psychiatry15(1), 17-24.

Tringer L. (2000). A pszichiátria tankönyve. Budapest: Semmelweis Kiadó.

Vargha, J. L. & Szabó, K. G. (2015). Klinikai pszichológia. Kolozsvár.


Iratkozz fel hírlevelünkre!