Az alapvetően pszichoanalitikus szemléletű Erik Erikson fejlődéselmélete szakít az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő freudi elképzelésekkel, és 8 nagy szakaszba rendezi az egész életen át tartó személyiségalakulást.

 

Erik Homburger Erikson, német származású pszichoanalitikus legfőképp pszichoszociális fejlődéselmélete miatt lett közismert. Teóriájában az egész életen át tartó változás nyolc szakaszát különböztette meg, melyek előre meghatározott lépcsőknek tekinthetőek az emberek életében. Alapfeltevése, hogy minden periódusban elénk kerül a megoldásra váró konfliktus, melynek sikeres vagy sikertelen megélése befolyásolja a további előrelépést. Az eredménytelen megküzdés azonban nem jelenti feltétlenül a következő szakasz felborulását, ám következményei a jövőben újra és újra megjelennek majd. Éppen ezért a terápia új utakat nyit meg, a terapeuta segítségével a kliens azonosítja ezeket a problémás, hibásan leküzdött fázisokat, majd közösen megoldási stratégiát dolgoznak ki a minél sikeresebb életvitel érdekében.

 

  1. Alapvető bizalom vagy alapvető bizalmatlanság
    Az újszülött amikor a világra jön, teljes mértékben gondozójárá van utalva. Életbenmaradását biztosítani kell a megfelelő táplálással, az ideális környezeti feltételek kialakításával és fenntartásával. Ennek sikeres megvalósítása során a csecsemőnek kialakul a puszta létezésbe vetett bizalma. „Itt enni kapok. Itt meleg van. Itt szeretnek. Itt jó nekem.“ Az első megpróbáltatás a fogzással veszi kezdetét, amikor egy olyan fizikai fájdalom tör a felszínre, melyet senki nem tud csillapítani. Ez harapdálásban nyilvánul meg, ami nem örvend nagy népszerűségnek szoptatás közben és a táplálék megvonásával járhat. Erikson szerint a csecsemő hajlamos megtapasztalni az édesanya szeretetének és biztonságának megfoghatatlan jelenségét, aminek következtében korlátozhatja testi késztetéseit. Mindez akkor következik be, ha feltétel nélkül bízik édesanyjában, illetve saját testi reakcióiban és tudja, hogy nem veszítheti el az életet jelentő táplálék forrását.
  2. Autonómia vagy szégyen és kétség
    A cseperedő kisgyermek életében egyre nagyobb szerepet játszik az őt körülvevő környezet. A mozgás- és beszédfejlődéssel elindul a világ felfedezése, a saját akarat felismerése és érvényesítése. Erikson szerint 2-4 éves korban ezek a változások úgy képesek pozitívan alakítani a személyiséget, ha a szülőktől érkező külső irányítás biztonságos keretet nyújt. Az autonómia úgy válik a korszak „nyereségévé“, ha a háttérből következetes, határozott szabályrendszer támogatja a folyton kísérletező gyermeket. Ellenkező esetben sérülhet az éntudat, az önkifejezés túlzott szabadsága vagy korlátozása miatt.
  3. Kezdeményezés vagy bűntudat
    A cselekvés öröme, a tevékenység kedvéért történő feladatvállalás gazdagabbá teszi az autonómiát, a gyermek éntudata 4-5 éves korban tovább fejlődik. A szakasz veszélye a túláradó energiák és megváltozott viselkedés miatt fokozódó bűntudat érzése, ami a versengésben és féltékenységben nyilvánul meg. Ha a kezdeményezés nem jár sikerrel, valamint a környezet negatívan reagál, a gyermek belső feszültségét agresszivitással vezetheti le.
  4. Iparkodás vagy kisebbrendűség
    Iskolába lépéskor új feladatok, új célok kerülnek előtérbe. Erikson szerint a kiteljesedést ebben a szakaszban a szorgalommal és kitartó munkával teljesített feladatok megfelelő elvégzése, az alkotás jelenti. Ehhez birtokba kell venni bizonyos eszközöket, képességeket, melyeknek kibontakoztatása külső és belső akadályokba ütközhet. Ilyen esetekben a gyermek az alkalmatlanság érzésével küzd, kisebbrendűnek titulálja magát azonos korú társaival szemben. Kiemelt szerepet kap az egyént körülvevő szociális közeg, az iparkodással kialakul a másokkal való együttműködés és a munkamegosztás készsége is.
  5. Identitás vagy szerepzavar
    A test óriási mértékű változásokon megy át a serdülőkor folyamán. A kisiskoláskorban kialakított stratégiák, kifejlesztett eszközök nem működnek a felnőtt világban, minden új kontextusba kerül. Fokozott figyelmet kap mások véleménye, az identitás kialakítása egy megnövekedett bizonyosság a környezet által kialakított kép és a saját reprezentáció között. Amennyiben ez nincs összhangban, szerepzavar alakulhat ki, ami a foglalkozási azonosság megtalálásának képtelenségében nyilvánulhat meg.
  6. Bensőségesség vagy elszigetelődés
    Az a fiatal felnőtt, aki identitását serdülőkorban megfelelően kialakította, készen áll azt egybeolvasztani másokéval. Ideális mértékű erkölcsi erő kifejtésével képes biztonsággal elköteleződni, társkapcsolatokat létrehozni, vállalva ennek veszélyeit. A valódi genitalitás csak ebben a szakaszban alakul ki, a serdülőkori szexualitás Erikson szerint az identitáskeresés eszköze. A bensőséges kapcsolatok kerülésének következménye az elszigetelődés, amely pszichopatológiai szempontból súlyos személyiségzavarokhoz vezethet.
  7. Generativitás vagy megrekedés
    Az érett felnőtt egyén igényli annak az érzését, hogy szükség van rá, hogy hasznos tagja a társadalomnak. A generativitás elsősorban a következő nemzedék létrehozása és irányítása, vagy egyéb területen jelentkező alkotóképesség kibontakozása. Ez a folyamat mind a pszichoszociális, mind a pszichoszexuális fejlődésmenet kulcsmomentuma, sikertelenség esetén kényszeres szükségletekhez való regresszió és belső elszegényedés következhet be.
  8. Énteljesség vagy kétségbeesés
    Az énteljességet elérő ember felismeri és megvalósítja valamennyi éntulajdonságát. Tudatában van annak, hogy egyéni életstílusát a civilizáció és a kultúra alakította, melyekben az ő identitása sikerrel megszilárdult. Ennek a szakasznak a veszélye a félelem a haláltól, a kétségbeesés, hogy az idő túl rövid bármiféle önbeteljesítő tevékenység létrehozásához.

 

 

Forrás: Erikson, E. (2002): Az emberi fejlődés nyolc szakasza. Osiris kiadó

 


Iratkozz fel hírlevelünkre!