Ami tökéletes, az nem valóságos – gondolatok egy pszichoanalitikus idézetéről

Miért fontos, hogy a haragunkat is kifejezhessük? Mikor beszélhetünk valóságos kapcsolatról, és milyen csapdahelyzetek lapulhatnak előttünk, amik egy nem valódi kapcsolódás felé vezethetnek? Haragudhat-e egy anya a gyermekére, vagy egy gyermekterapeuta a kliensére, és hogyan kapcsolódik mindehhez Az oroszlánykirály? Donald Woods Winnicott kapcsán erről gondolkodunk. 

Az idézeteket a legtöbben szeretjük, melynek oka talán abban rejlik, hogy néhány mondatba rengeteg tartalmat sikerül belesűríteni a szerzőnek, és kevés szó segítségével is egy aha-élménnyel ajándékoz meg minket. A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy egy elsősorban gyermekekkel foglalkozó pszichoanalitikus, Donald Woods Winnicott egy gondolatát bontsuk ki, minél több aspektusát megvizsgálva. Előrebocsájtjuk, hogy ez a kibontás csak a szerző gondolatmenete, variáció egy témára, és meghagyjuk a lehetőségét annak, hogy valaki másnak ettől eltérő úton induljanak el a gondolatai. Ezzel együtt talán sikerül megmutatni valamit abból, hogy miért is van óriási hatása Winnicott következő mondatának.

„Inkább lennék egy olyan anya gyermeke, aki az emberi létezés összes konfliktusát a lelkében hordja, mintsem egy olyan anyáé, akinek minden pofon egyszerű, aki mindenre tudja a helyes választ, és aki számára idegen a kételkedés fogalma.” – Donald Woods Winnicott

Winnicott, a brit pszichoanalitikus nevéhez köthető egyik legismertebb dolog az „elég jó anya” fogalma, ez jelenik meg egyrészt a fenti idézetben is. Winnicott szerint hiába vágynak arra az édesanyák, hogy tökéletes anyukái legyenek a gyermeküknek, ez úgysem lehetséges, ahogyan az sem, hogy a gyerekek tökéletesek legyenek. A kapcsolatnak nem tökéletesnek, hanem valóságosnak kell lennie – vallja Winnicott. A valóságos kapcsolatba pedig belefér, hogy olykor haragszunk egymásra, hogy utáljuk egymást, vagy hogy egy időre szívesen megszabadulnánk a másiktól. Nagyon káros tud lenni ugyanis, amikor ezek a negatív tartalmak nem felvállalhatók, és nem tapasztalhatjuk meg a valónkat annak teljes mivoltában, a haragunkkal, a félelmünkkel és a kétségeinkkel együtt.

Engedd, hogy érezzem

Klasszikus helyzet például, amikor az újdonsült kismamával szemben azt az elvárást támasztja a környezete, hogy neki kell jelenleg a világ legboldogabb emberének lennie, hiszen kisbabája született, és mivel ennél többre nem is lehet szüksége egy nőnek, illik „nulla-huszonnégyben” vidámnak és mosolygósnak lennie. Haragudnia pedig sohasem szabad a gyerekre, mert akkor nem jó anya. Csakhogy eközben a valóság az, hogy kevés megterhelőbb munka létezik a „teljes állású” kismamáénál, akire hirtelen egy apró kis lény életben tartásának és fejlődésének minden létező terhe rázúdul. Ez (de akár egy sor másik dolog is) óhatatlanul életre hívhat rengeteg érzést az édesanyában: neheztelhet a gyermekre, amiért már több hónapja kialvatlan miatta, és kívánhatja azt, hogy bárcsak itt sem lenne most egy darabig. Ilyenkor van óriási szerepe a környezetnek abban, hogy támogatást nyújtson a megfáradt anyukának, akik egy társsal az oldalukon sokkal könnyebben tudnak megfelelni az „elég jó anyák” azon feladatának, hogy a gyermekük szükségleteire szenzitívek és válaszkészek legyenek, és ezzel egy időben felvállalhatják azt is, hogy időnként nehéz nekik a gyermekkel együtt lenni.

A gyermek oldaláról nézve a kérdést, hasonló a helyzet.

Nincsenek könnyű helyzetben azok a gyerekek, akiknek nincs megengedve, hogy haragudjanak a szüleikre,

vagy akár csak az, hogy néha napján ne legyen kedvük a szüleikhez, és ez mindenféle tudatos vagy nem tudatos módon letiltásra kerül a felnőttek részéről. Egy szülőnek persze nem egyszerű elviselni az érzést, amikor a gyermek hazaérve az iskolából becsukja a háta mögött a szobája ajtaját, ezzel is jelezve, hogy éppen nem tart igényt az anyukája vagy apukája „Mi volt a suliban?” című érdeklődésére. Még nagyobb lelki megpróbáltatás, amikor a gyerek látványosan megsértődik, ne adj Isten az „utállak” szót is az ember fejéhez vágja. Egy szülő viszont azzal tud a legtöbbet tenni ilyenkor a gyermeke egészséges fejlődése érdekében, ha elviseli ezt az ideiglenes visszautasítást. Ezzel megengedi a gyermeknek, hogy azt érezhesse, amit érez, és a maga teljességében elfogadja őt. Így aztán nem kell megtagadnia a gyermeknek bizonyos érzéseit, és nem kell egy olyan ént kialakítania, ami valójában nem ő. Ez a fajta szülői viszonyulás továbbá pozitív hatást gyakorol a kettejük kapcsolatára is. Egy jó kapcsolat pedig kibírja az ilyen ideiglenes töréseket is, mert megjavítható, és miután lecsillapodtak a kedélyek, lehet ezekről a helyzetekről beszélni.

Ő sem tökéletes 

A winnicotti idézetnek van egy további, nagyon lényeges üzenete: az, hogy egy gyermek számára iszonyatosan nyomasztó, ha nem tapasztalhatja meg azt, hogy az ő anyukája vagy apukája sem tökéletes, mert akkor úgy érezheti, hogy a bizonytalanság, a kétség és a félelem az ő számára sem megengedett. Gondoljunk csak Az oroszlánkirály egyik ikonikus jelenetére, amikor Mufasa megszidja Simbát, mert elcsatangolt és bajba keveredett. Simba részéről elhangzik, hogy azért volt annyira vakmerő, hogy a hiénák közé merészkedett, mert olyan akart lenni, mint az apukája, aki szerinte semmitől sem fél. Ekkor Mufasa elgondolkodik, és azt mondja: „Hát, ma féltem.” Simba meglepődik: „Komolyan?” „Igen. Féltem, hogy elveszíthetlek” – mondja az apa. Elsőre is érezhetjük, hogy ez egy milyen fontos mondat, hiszen az édesapa kifejezi a fia iránti szeretetét. De van egy másik, ugyanilyen fontos üzenete a mondatnak: az, hogy ő sem tökéletes, mert ő is félhet. Simba felderült viszontválasza pedig tökéletesen illusztrálja a gyermeki léleknek azt a felszabadulását, amit akkor érez, ha megtapasztalhatja, hogy nem kell tökéletesnek lennie:

„Ezek szerint a királyok is félhetnek, mi?” – és az apa kedvesen bólint.

A jelenet egésze pedig meseszép tanúbizonysága annak, ahogyan egy jó és valóságos kapcsolat elbírja annak a feszültségét is, hogy időnként összeveszünk vagy megszidjuk egymást, és hogy a kapcsolat megreparálható – ezt a reparációt zenésíti meg gyönyörűen Hans Zimmer.

Azt, hogy egy gyermek számára mennyire fontos az, hogy a szülőben is legyenek negatív tartalmak, bár a fentihez képest kicsit eltérő kontextus mentén, de én magam is megtapasztaltam, legutóbb pedig már bőven felnőtt koromban. Egy alkalommal, amikor hazautaztam a családomhoz, az anyámmal, az apámmal és a testvéremmel arról az időszakról beszélgettünk, amikor a testvérem és én még gyerekek voltunk – mondanom sem kell, hogy pszichodinamikailag elég intenzív kis beszélgetés volt, mint az érezhető is lesz. Már javában zajlott a nosztalgiázás, amikor egy ponton az anyám felidézte azt a számára igen nagy jelentőséggel bíró momentumot, amikor elmondta nekem az igazságot a Mikulásról – nevezetesen azt, hogy nem létezik (vagy legalábbis, hogy nem ő hozza az ajándékokat, már nem teljesen emlékszem. Habár az is lehet, hogy még a mai napig is hinni szeretnék benne, ezért gondolom csak azt, hogy az ajándékokról volt szó.). Anyám emlékezetében azért maradt ez meg annyira, mert én akkor, már talán ötödik osztályosként, iszonyatosan megsértődtem ezen a „felvilágosításon”, és hisztizve becsaptam magam mögött az ajtót, amin ő nagyon meglepődött – azt gondolta, hogy ez ennyi idősen már nem lesz „traumatizáló” hatású, és bűntudata volt, hogy fájdalmat okozott. A dolog persze vicces is volt, így utólag, hiszen valóban mókás, hogy felsősként erre így reagál egy gyerek. Ezzel együtt kicsúszott a számon az a mondat anyámnak címezve, már akkor, felnőttként, az asztalnál, miszerint: „Fú, akkor nagyon utáltalak.” Láttam az anyám arcán, hogy megijed ettől a mondattól, hogy nem esik jól neki, és hogy nem tud vele hirtelen mit kezdeni. Ekkor én – aki szintén megijedtem a mondatom súlyától, de talán Winnicottól is vezérelve, és a helyzet frusztrációját csökkentő szándékkal – azt mondtam neki: „Jó, de hát biztosan te is utáltál engem valamikor. A családtagok néha utálják egymást.”

Közben éreztem magamban, hogy szeretném, ha anyám is tudna egy esetet mondani, mert ha nem mond, és azt állítja, hogy ő sohasem utált engem valamiért, akkor egyedül maradok a haragommal:

ő olyan tökéletes, hogy sohasem utált engem, én pedig gonosz és hálátlan vagyok, amiért már éreztem ilyet, és ezt be is vallom.

Ez lett volna az a forgatókönyv, amikor winnicotti értelemben a kapcsolat nem lett volna valóságos, én pedig bűntudatot éreztem volna. Szerencsémre anyámnak nem kellett sokat gondolnia, és meg tudta engedni magának, hogy felidézzen egy történetet, amikor ő is így érzett irántam. Ennek nagyon örültem, azzal együtt, hogy persze valahol fáj is ez az embernek. Viszont ebben a lélektani helyzetben így tudott kiegyenlítődni a kettőnk viszonya, így nem volt egyikőnk sem rossz vagy gonosz azért, mert már érzett ilyet, és így tudott megmaradni a kapcsolatunk valóságosnak.

Szabad haragudni a terápián, és ez mindenkire igaz

A negatív tartalmak megengedése a gyermekterápiában (és természetes a felnőtt terápiában) is kulcsfontosságú. De egy terapeutának nemcsak az a feladata, hogy világossá tegye a gyermek számára, hogy neki itt szabad haragudni is, hanem az is, hogy nyíltan és transzparensen képviselje a saját haragját akkor, amikor a gyermek valamivel felbosszantja a terápián, és már úgy érzi, hogy ez sok volt. Mert jó eséllyel fel fogja: a gyerekek behozzák az agresszív és destruktív késztetéseiket is a terápiás térbe, sokszor határt sértenek, provokálnak és játszmáznak, és eljön néha az a pont, amikor már nem hiteles a terapeuta részéről, ha csupán értelmezni próbálja a helyzetet. Ezek megbillenthetik a békés és elfogadó terapeutát is, azonban ez önmagában nem baj. A feladat ilyenkor az, hogy hitelesen visszajelezzük azt, hogy most éppen haragszunk, elmondjuk, hogy miért, és mindezt anélkül, hogy valamiféle revansot vennénk a gyereken. Kezdő gyerekpszichológusként ezt eleinte nehéz megtenni, amikor még nincs elég önbizalma és tudása a terapeutának ahhoz, hogy a haragját is felvállalja, mert úgy érzi, hogy neki minden körülmények között a tökéletes, megértő és toleráns szakembernek kell lennie. Ez azonban tévút, mert ugyanúgy egy nem valóságos kapcsolathoz vezet, ezért a gyereknek sem érdeke.

Terápiás hatása annak van, ha a gyermek azt érezheti, hogy bár a terapeuta most éppen haragudott rá valamiért, a kapcsolatuk ezt kibírja, és a jövőhéten is visszavárja

– ez nyújt tapasztalást számára arról, hogy ő a maga teljességében is elfogadható és értékes, és hogy egy kapcsolat kibírja a harag terhét is.

 

Kiemelt kép forrása.

Olyan problémával küzdesz, amit egyedül nem sikerül megoldanod? A Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban tapasztalt szakembereink egyéni pszichológiai tanácsadás keretében elkísérnek a fejlődés útján!


Iratkozz fel hírlevelünkre!