A kreativitás pszichológiája – interjú Kőváry Zoltánnal

Hogyan ragadható meg a művészi tehetség kibontakozása a konkrét életrajzi események tükrében? Kőváry Zoltánnal, a Mindset Pszicho-Kávéház rendszeres előadójával beszélgettünk, aki a pszichobiográfia módszerével Csontváry, Csáth és Dalí művészetét is elemezte.

Mit jelent a pszichobiográfia? Új vagy régi irányzat a pszichológiában?

Is-is: a gyökerei a huszadik század elejére nyúlnak vissza, Freud írta az első pszichobiográfiát Leonardo da Vinciről: minden oldalú géniusznak nevezte, és erősen azonosult is vele, ezért ezt az írását áttételes önelemzésnek is nevezik.

A pszichobiográfia arról szól, hogy a hozzáférhető dokumentumok, adatok alapján valamiféle összefüggést próbálunk keresni az illető élete, személyisége és tevékenysége között.

A kreativitás személyes gyökereit, motivációját vizsgáljuk. A kortárs pszichobiográfia már nemcsak a pszichoanalízisre épül, hanem megjelent benne a humanisztikus, egzisztenciális és narratív megközelítés is, az egész élettörténet vizsgálata.

Mire kell figyelni az elemzésnél?

Az élettörténetben és a vizsgált személy műveiben a jelentéssel bíró részleteket, úgynevezett indikátorokat keressük: ilyen mondjuk a gyakoriság, az érzelmi hangsúly, a kihagyás vagy az oda nem illő dolgok, logikátlanságok megjelenése. Freud például azt figyelte meg, hogy Leonardo sosem írt magáról a naplójában, kivéve egyszer, amikor leírta, hogy csecsemőkorában egy keselyű odarepült a bölcsőjére, és megböködte – ezt olyannak gondolta, mint az elszólásokat, a tudattalan megnyilvánulásait, ezért jelentőséget is tulajdonított neki.

Egy másik megközelítés szerint minden ember életében van prototipikus szcéna, egy olyan esemény, ami az életútjában kivételes sorsfordító szerepet tölt be. Ez általában „derült égből villámcsapásként” jön, az illető egész életét befolyásolja, szinte mindig családi konfliktus is szövődik köré, és egy fejlődési krízisbe van beágyazva. Például amikor Dalí festményeit tanulmányoztam, feltűntek a nyitott szájú oroszlánok, amik egy időszakban nagyon gyakori motívumként szerepeltek nála – amikor ezeket festette, akkor ismerkedett össze feleségével, és ez teljesen felforgatta az életét: 25 éves volt, összeveszett az apjával, elszakadt otthonról, és innen indult a festői karrierje, számára ez lehetett a prototipikus szcéna.

Nyitott szájú oroszlán Dalí egy korai festményén, amit a feleségével, Galával való séta után készített, nem sokkal a megismerkedésük után. Forrás: Metropolitan Museum

Akkor mondhatjuk, hogy vannak olyan művészek, akik gyerekkoruktól alkotnak, míg másoknál egy konkrét pont az, ami mindent megváltoztat, és szinte a semmiből bontakozik ki a tehetségük?

Mozart egy jó példa arra, amikor már korán kiderül a tehetség, ez a csodagyerekek esete, de van más verzió is, mint például Csontváry Kosztka Tivadar, aki 27 éves koráig semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármilyen kivételes képzőművészeti tehetséggel bírna. Nála egy traumatikus élmény volt az, ami átstrukturálta a személyiségét, és a benne lappangó kreatív potenciál ezután bontakozott ki.

Vannak általános jellemzők is kreativitás gyökerében?

Általánosságokat mindig lehet mondani: megfigyelhető a kreatív embereknél, hogy már gyerekkorukban nagyon intenzíven foglalkoznak valamivel, ami nem feltétlenül az lesz, amivel felnőtt korukban is, de ennek a hatására kialakul a fejükben egy olyan komplex rendszer, amit át tudnak vinni más területekre. A kreativitás transzfer elmélete szerint a kreativitás képessége átvihető egyik területről a másikra. A kreatív személyeknél kimutatható, hogy gyerekkorban van egy intenzív érdeklődés valami iránt, és később, amikor megtalálják a saját területüket, ezt a működő rendszert alkalmazzák a felfedezésekre. Az viszont általában egyedi, hogy mitől valósul meg ez a potenciál. A tehetség eredetére nem tudunk pszichológiai magyarázatot adni, csak azt lehet megvizsgálni, mi hozza felszínre.

Csontváry esetében mi volt ez az esemény, és hogyan kapcsolódott a festészetéhez?

A művészetében az egyik legjellemzőbb vonás, hogy egy nagyon erős, intenzív kapcsolata volt a természettel. Ezt a kapcsolatot az idealizálás jellemezte, gyerekkorától kezdve rajongott érte, ami látható lenyűgöző tájképein is. A trauma egy olyan, természettel kapcsolatos szorongásos élmény átélése volt, ahol annak sötét, pusztító oldalát is megismerte: a szegedi árvíz. Ezt követően kezdett el alkotni, a képein keresztül feldolgozni magában az eseményt, illetve azt, amit az tudattalanul keltett benne.

Csontváry tájképfestészetében a természetet idealizálta.

Nála akkor a gyerekkori érdeklődés, ami átcsatornázódott a művészetbe, az a természet volt?

Én ezt főleg az anyatermészet értelmében, egy anyai jellegű élménynek gondolom. Több minden utal arra a munkásságában, hogy koragyerekkorban sérült az édesanyjával való kapcsolata. Az egyik ilyen indikátor a hiány, hogy az önéletrajzában semmit nem ír anyjáról, de beszámol egy eseményről, ahol azt írja: „három mosolygós lány fogadott minket, ekkor vettem észre a cselt, ami gyerekkoromat érte, engem örökre elválasztottak” – ez az izoláció esete, egy olyan mondat, ami logikailag nem illik a szövegbe, irracionálisan betüremkedik. A harmadik jel, hogy az 1900-as évek elején született festményeiben nagyon sok anya-gyerek diád van elhelyezve, ahol az anya és a gyerek teste szinte összeolvad, szimbiotikus kapcsolatban van. Ezek a motívumok, képi ismétlések nem véletlenszerűen kerülnek oda:

a művészet a fantáziából származik, a fantáziának pedig van egy helyreállító szerepe, hogy a lelki sebeket gyógyítsa.

Ez tehát arra utal, hogy az ő fantáziájában nagyon erősen dolgozott a vágy a biztonságos anya-gyerek kapcsolat iránt. Több pszichológiai elmélet szerint pedig az érzelmileg sérült emberek a természettel való kapcsolaton keresztül fejezik ki a vágyaikat és a szükségleteiket, ez lép a sérült anya-gyerek kapcsolat helyére.

Dalí esetében egészen más látványvilággal találkozhatunk – ott milyen lelki folyamatok állhattak az alkotás hátterében?

Kiindulhatunk abból, hogy a szürrealista festészet erősen épít a tudattalanra jellemző működésre, látásmódokra, az álomhoz, őrülethez hasonló dolgok jelennek meg benne. Dalí ebben jól ki tudta élni magát, felhasználta azt, hogy számára könnyen hozzáférhető volt ez a látásmód, voltak erős patológiás megnyilvánulásai, de ő ezt tagadta, azt mondta, hogy „egy őrült és köztem az a különbség, hogy én nem vagyok őrült”.

Freud szerint a kiemelten kreatív személyiségek laza elfojtásokkal jellemezhetők, sokkal kevésbé nyomják el a szélsőséges képzelődéseiket és indulataikat.

Ilyen fantáziái sok mindenkinek vannak, az álmaink nekünk is megmutatják, hogy képesek vagyunk erre a szürreális látásmódra, de a kreatív személy az nem veszélyt vagy szorongásforrást lát ezekben az irracionális képzetekben, hanem érdeklődéssel szemléli őket, felhasználja az alkotáshoz. Dalí számára nem volt szükség arra, hogy mesterségesen idézze elő ezt a látásmódot, azt mondta, neki nincs szüksége drogra, ő saját maga drog. Ő úgy hívta a saját munkamódját, hogy a paranoia kritikai módszer: az alkotás kezdeti szakaszában teljesen elengedte a mentális kontrollt, és hagyta, hogy a képzelgések hatást gyakoroljanak rá, minden mindennel összekapcsolódjon a fejében, termékeny káosz alakuljon ki. Utána jött a kritikai szakasz, amikor a tudása és esztétikai érzéke alapján kiválogatta azokat a képeket, amik értékkel és jelentőséggel bírnak, aztán formába öntötte őket.

Csáth Géza művészetét hogyan befolyásolta a szerhasználat?

Csáth Géza is rendkívül traumatizált ember volt, mert 6 éves korában tuberkolózisban meghalt az édesanyja. Amikor már nagyon beteg volt, megkérte unokafivérét, Kosztolányit, hogy írja meg az ő szenvedéstörténetét, amiben azt az instrukciót adta neki, hogy „hangsúlyozandó a degenerált születés, illúziók az elhunyt anyára”. Valószínű, hogy már gyerekkorában voltak tehát szélsőséges pszichológiai élményei, akár még hallucinációi is, ezeknek is van egy vágyteljesítő természete, hogy újrateremtse az elveszett kötődési személyt. A nekrológban Kosztolányi azt írja, hogy Csáth Géza művészete az elveszett gyerekkori paradicsom utáni vágyódásból származott.

Az alkotótevékenységében volt egy öngyógyító tendencia, amivel képes volt átdolgozni ezt a traumát,

és ez jó pár évig egyensúlyban tartotta őt. Aztán 1910 körül morfinistává vált, vélhetően akkor, amikor fiatal pszichiáter-gyakornokként önhatalmúlag próbált egy paranoid skizofrén nőt pszichoanalízissel kezelni 23 évesen, kizárólag elméleti ismeretei alapján – ebből született az Egy elmebeteg nő naplója című könyve. Ennek a nőnek az egyik kényszerképzete pedig pont az volt, hogy a beteg édesanyját ápolva elkapta tőle a tuberkolózist. Állítólag akkor használt először morfiumot Csáth Géza, amikor egy vizsgálat során kiderült, hogy ő is elkaphatta a betegséget. Itt egy olyan erős szorongást élhetett át, hogy az addigi megküzdési módszerei már nem voltak elegendőek, és orvosi eszközhöz nyúlt az enyhítésére. Ahogy fokozatosan rászokott a morfiumra, úgy meg lehet figyelni, hogy az írása egyre jobban elszíntelenedett, racionálisabbá vált, eltűntek azok a szimbólumok és érzelmi árnyalatok, amiket az első novellásköteténél még annyira dicsértek a kritikusok. Ahogy ő a nyelvbe be tudta csatornázni az érzelmi élményeit, azt expresszív írásnak nevezzük, aztán erről egyre inkább áttért a magyarázó írásra. Ezt ő úgy racionalizálta, hogy lejárt már a líra kora, és a naturalizmus a divat. Azt lehet azonban látni, hogy kezdett érzelmileg kiégni, és rohamosan csökkent az írói tevékenysége is – ő ezt írói bedugulásnak nevezte, és szenvedett is tőle. Valószínűleg a személyiségének patológiás változásai is hozzájárultak ahhoz, hogy ekkor már kevésbé tudott írni: Kosztolányinak azt írta egy levelében, hogy attól fél, hogy az írásán keresztül mások belelátnak az ő fejébe, ahogy ő is belelát pszichiáterként a pácienseibe, itt tehát már egy erős paranoid szorongás is megjelent nála.

•••

Dr. Kőváry Zoltán A kreatív én nyomában című előadássorozának még két eseménye előttünk áll: április 9-én Csáth Géza, május 7-én Csontváry művészetébe nyerhetünk bepillantást. Ne maradj le a jegyekről! 


Iratkozz fel hírlevelünkre!