„Szeretlek, de a függőségedet nem” – avagy egy hozzátartozói csoport kulisszatitkai

A függőségek körül kialakult mítoszok közül talán az él legmakacsabban a köztudatban, miszerint egy szenvedélybeteg akaratgyengeségből kifolyólag válik a függőség áldozatává, egyszemélyes harcát pedig kizárólag erős akarattal tudja megvívni. Ennek a mondatnak tulajdonképpen minden szava cáfolható a korszerű addiktológiai gondolkodás értelmében. A függőség jóval összetettebb jelenség annál, mintsem hogy kizárólag az akarat betegségeként tekintsünk rá. Az áldozati szerep olyan csapda, ami könnyen a függőségben tartja az egyént. Ezt a szerepet nem ritkán a hozzátartozók is támogatják. Így a felépülés sem lehet egyszemélyes harc, a hozzátartozóknak szintén van teendőjük.

Ha bepillantunk egy hozzátartozói csoport kulisszatitkaiba, olyan mondatok hangzanak el, amelyek szinte bármelyik családban megfogalmazódhatnak, ahol szenvedélybeteg él. Habár a hozzátartozói attitűd széles skálán mozog, a teljes önfeláldozástól a börtönőrök szigoráig, egy valami mégis közös mindezekben: a kontrollgyakorlás illékony illúziója. A hozzátartozó ugyanis általában minden fegyverét beveti annak érdekében, hogy a szenvedélybeteg szerhasználatát megelőzze, megakadályozza, megbüntesse. Ez a törekvés talán ideig-óráig hatásosnak bizonyul, de hosszabb távon a szenvedélybeteg leleményességét erősíti: kerülőutakon, akár tisztességtelenségek árán is hozzájut a szerhez, ami elmélyíti a konfliktust a függő és a hozzátartozó között. A kapcsolat innentől kezdve játszmák szövevényes hálózatában vész el, áldozat és tettes szerepe újra és újra felcserélődik, átadódik.

A felépülés korántsem csupán a választott szer letételét jelenti.

Ha a kapcsolati működés a megszokott kerékvágásban zajlik tovább, tulajdonképpen a függőség forgatókönyvét nem sikerült átírni.

Csak a szer hiányzik a történetből, ami észrevétlenül és alattomosan bármikor újra bemászik az ajtó alatt. Éppen ezért nem csak a szenvedélybetegnek van dolga a felépülés folyamatában, legalább ennyire fontos a hozzátartozó részvétele és felépülési munkája. Igen, felépülési munka ez a javából, amiben a hozzátartozókból álló sorstársközösség éppen annyira sokat tud segíteni, mint egy szakember.

Tegyük fel, hogy a hozzátartozó rátalál egy hozzátartozói csoportra. Az első sokk általában akkor éri, amikor kiderül, hogy nem fogják őt szakmailag kimunkált jó tanácsokkal ellátni arra nézvést, hogy hogyan csináljon a függőből „nemfüggőt”. A második sokk akkor következik be, amikor kiderül, hogy a földkerekségen nem létezik ilyen jó tanács, még a csillagászati árakon dolgozó szakember sem képes átadni a bölcsek kövét. A hozzátartozói csoport fókuszában maga a hozzátartozó áll, az általa megélt nehézségek és elakadások, az ő kapcsolati működése, az ő boldogulásának stratégiái. Az első jellemzően visszatérő mondat ilyenkor hangzik el.

„Nem nekem kell megváltozni, nem én vagyok a szenvedélybeteg.”

A függővel való kapcsolatot behálózzák a játszmák. A játszma legalább kétszereplős, nehezen felvállalható igények és szükségletek kielégítésére szolgál, és annak ellenére, hogy a kapcsolaton belüli intimitást aláaknázza, mégis tartogat valamilyen rejtett nyereséget mindkét félnek.

A játszmák felismerése legalább annyira feladata a hozzátartozónak, mint a felépülő függőnek.

Ha mindkét fél képes kilépni a játszmából, a kapcsolat kap egy új esélyt, új alapokra építhető. Az egészséges, nyílt kommunikáció lehetővé teszi a szükségletek felvállalását és a kölcsönösséget. Ezek a magasztosan hangzó célok láthatóan elérhetőek akkor, ha a felépülés alázatát a hozzátartozó is magáénak tudja, vállalja a szembesülést, és a változást hozó kemény munkát.

„De hát én mindent megtettem a fiamért.”

És ez általában így is van. Ugyanakkor a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, szokás mondani. Számos hozzátartozó ad erre ékes példát a szenvedélybeteg anyagi terheinek átvállalásával, a fizikai biztonság megadásával, a szerhasználatból fakadó negatív következmények korrigálásával. A hozzátartozói csoportok tapasztalata, hogy a családtagok ezernyi olyan fortélyt tudnak felsorakoztatni, ami a szerfogyasztás megelőzését vagy megakadályozását célozta meg, anélkül, hogy bármelyik is hosszú távú eredményre vezetett volna. A jó hír az, hogy a hozzátartozó ilyenkor értékes tudás birtokába jut, hiszen minden kétséget kizáróan megbizonyosodik arról, hogy mi az, ami nem működik. Ha ez így van, akkor nem érdemes ugyanabba a csapdába kétszer belelépni. A büntetés vagy a túlóvás a legtöbbször teljesen hatástalan, sőt már-már kontraproduktív. Ha a függő kényelme és biztonsága adott minden körülmény ellenére, ha nincs vesztenivalója, vajon mi motiválhatná őt a változásra? A büntetés és a megszégyenítés pedig olyannyira eltörli a szimmetrikus viszonyt két fél között, hogy a szenvedélybeteg frusztrációjára és kellemetlen érzéseire aligha lehet más a válasz, mint a szerhasználat.

„Bármit képes lennék megtenni érte.”

Ez a mondat szólhatna az önzetlen szeretetről is akár, de az áldozatkészség gyakran azt eredményezi, hogy a hozzátartozó mellékszerepre kárhoztatja magát a kapcsolaton belül. Az önalávető fél gyakran egy manipuláló felet vonz be a szenvedélybeteg személyében, és ebben a kapcsolati felállásban a hozzátartozónak esélye sem lesz arra, hogy saját szükségleteit és igényeit felvállalhassa vagy kiélhesse. A hozzátartozó munkája saját énhatárainak megerősítésére is irányulhat. Feltárható, hogy milyen nyereség hajtja a játszmában való szerepvállalást, és miként tud saját életében ismét főszerepbe lépni.

Hozzátartozói csoport hallatán gyakran a szenvedélybetegek és hozzátartozóik is arra gondolnak, hogy egyfajta pszichoedukatív iránymutatásról van szó. Általában a hozzátartozói igény is ez: használati útmutatót kapni a függőhöz, hozzáférni azokhoz a titkokhoz és fondorlatokhoz, melyek segítségével a szenvedélybeteg kilép a függőség bűvköréből. Ezzel ellentétben

egy hozzátartozói csoporton a résztvevő megfogalmazhatja a saját maga által átélt nehézségeket és kudarcokat,

és segítséggel elérheti, hogy kedélyállapotát és hangulatát ne vagy ne kizárólagosan a szenvedélybeteg hogyléte határozza meg. Habár nem ez a fő cél, de járulékos haszon lehet, ha a felépülő függő és a hozzátartozó két autonóm emberként ismét közeledni kezd egymáshoz. A hozzátartozói csoportok látogatása elvezethet akár egy következő állomásig, a családterápia vagy családkonzultáció vállalásáig is. Ez esetben már egyértelműen a kapcsolat rendezésén és harmonizálásán van a hangsúly. Az elérhető cél nem kevesebb, mint harmonikus egységben látni az önálló individuumként is kiegyensúlyozottan működő feleket.


Iratkozz fel hírlevelünkre!