Hányan vagyunk, és kik vagyunk? – Avagy a disszociatív identitászavarról

A disszociatív identitászavar sokakat több szempontból is már régóta foglalkoztató állapot. Nemcsak manapság a hollywoodi filmkészítők, de már az 1800-as évek végétől a pszichiátria, illetve pszichológia szakemberei is keresték a betegségre adható lehetséges magyarázatot, a kialakulásának okát, kezelési lehetőségeit. A mai napig törekszünk ezen rejtélyesnek tűnő mentális kondíció jobb megértésére, ugyanis amilyen ritka, olyan bizarr helyzeteket produkáló állapotról van szó. Mit is jelent pontosan ezzel a betegséggel élni? Mi állhat a hátterében? Van-e kezelési lehetőség? Cikkünkből kiderül!

A Betegségek Nemzetközi Osztályozásának 10. (BNO-10) kiadása szerint az F.44 Disszociatív (konverziós) zavarok közös jellemzői, hogy megszűnik az integráció az emlékek, az indentitástudat, a pillanatnyi érzések és a testmozgások kontrollja között. Krónikus zavar akkor alakulhat ki, ha mindez megoldhatatlan problémákkal vagy interperszonális nehézségekkel társul (ezek korábban: conversiós hysteria), továbbá szorosan kötődik traumatizáló eseményekhez, nem megoldható vagy nehezen tolerálható konfliktusokhoz, rendezetlen kapcsolatokhoz. A BNO-10 szerinti F.44.81: Multiplex személyiség(zavar), míg az amerikai felosztás szerint DSM-5: 300.14 Disszociatív identitás zavar egy összetett kórkép. Automatikus, krónikus disszociatív reakciók, melyek ismétlődnek az egész életen át. Hangsúlyos emocionális érintettség esetén sokaknál elsődleges adaptációs reakció volt a disszociáció, a kórképet a rejtőzködés patológiájának is nevezték. Jellemzői, hogy a személynek nincs betegségtudata, ugyanakkor elképzelhető, hogy tudatában van az alter-személyiségek jelenlétének, de a bizalom olyan mélyen és súlyosan érintett, hogy az a szelfrész, amelyik tud a többiről, gyakran igyekszik eltitkolni a többiek jelenlétét. Kialakulásának oka korai szexuális és/vagy érzelmi trauma, abúzus, visszaélés a gondozótól vagy közeli családtagtól, miközben más módokon elhanyagolást él meg a személy.

Mit élhet át egy disszociatív beteg?

A témával kapcsolatban korábban megjelent cikkünket a filmipar ihlette, és igyekezett bemutatni az állapotot. A disszociatív páciensek többségéről elmondható, hogy rendkívüli képességgel rendelkeznek a self-hipnózisra. Mindez abban nyilvánul meg, hogy erős distressz hatására képesek módosult tudatállapot előidézésére. Ha nem ily módon kezelnék a traumát, akkor az minden bizonnyal valamilyen más formában törne elő, mint például elfojtás, acting out viselkedés vagy szerhasználat. Mivel az átlagnál színesebb belső világot építettek fel, így találékonyak és interperszonálisan érzékenyek is. Ez a komplex és gazdag belső világ (képzeletbeli barát, fantáziák, belső „színjátékok”) a terrorizáló, abuzív környezet elől való elbújást, visszahúzódást támogatja, a szelf oda menekül. Az érzelmeket konstans és krónikus diszreguláció jellemzi, uralkodó az eredendő rettegés, terror és szégyen érzése, valamint a düh, izgatottság és bűntudat. A disszociatív személy nem bizarr aberrációnak éli meg állapotait, hanem saját helyzetéhez képest érthető alkalmazkodási módszerként.

Kapcsolati minták a disszociatív személyeknél

A betegség kialakulásában gyakran a transzgenerációs örökség is szerepet játszik, valamint a különböző alter-személyiségek szerhasználata is. Továbbá a dezorganizált kötődés (a biztonságot nyújtó tárgy a félelem tárgya is), az érzelmileg elérhetetlen anya, a fizikai bántalmazás egyaránt hozzájárul a traumatizálódás megnövekedett rizikójához. A súlyos trauma pedig fölülírja a gyermek összes pszichoszociális és genetikai képességét a reziliens megküzdésre. Ezen kívül a limbikus rendszer fejlődését is negatívan befolyásolja, ugyanis elváltozásokat okoz a corpus callosumban, kisagyi fejlődési rendellenességeket vonva maga után. A disszociatív személyiségzavarban szenvedők családjára többnyire jellemző működés az érzelmek tagadása, a fájdalom elfelejtése, a megtörtént események el/beképzeltnek beállítása. Meglepő lehet ugyanakkor, hogy a disszociatív páciens vágyik kapcsolatokra, méltányolja azokat és a törődést is. A kapcsolódási igény a kötődési zavarból adódóan mindig erősen és reményteljesen fennáll náluk.

A disszociáció jeleit nehéz észrevenni, mert a betegek megtanulják elrejteni a feltűnő tüneteket, illetve jól funkcionáló szelfrészekkel leplezik állapotukat.

Védekező mechanizmusok

Az éretlen szelf számára a disszociáció (volt) az elsődleges megküzdési stratégia. Mindez automatizálódott a személyben az évek során, majd maladaptívvá vált. Gyakran már a kezdetektől súlyos disszociáció lép fel, és a betegségben szenvedők nem képesek az érzelmeiket a traumatikus eseménytől kezdve adaptívan kezelni. Előfordul, hogy együttműködnek kialakuló alter-személyiségeikkel, de az is, hogy a host személyiségük állapotában maradnak huzamosabb ideig. Gyakran a megfigyelhető disszociáció abbamarad, amikor a személy kilép a traumatizált közegből, ésújra a felszínre kerülhet, amikor például az ő gyereke abba a korba ér, amikor ő először traumatikus élményeket élt át. Nemcsak a gyerek születése, de minden olyan élmény, ami tudattalan gyermekkori traumákat idéz fel, szintén triggerként szolgálhat. Legtöbbször a személy terápiás segítséget akkor kér, ha jelentős disszociatív reakciót tapasztal. Ilyen lehet az időérzék elvesztése, memóriazavar, mindennapi cselekvések elvégzésére való képtelenség a félelem miatt. A nehézség, hogy a disszociáció jeleit jól funkcionáló host-tal (leggyakoribb, legkonzisztensebb, legdominánsabb szelf) szinte lehetetlen észrevenni – előfordul ugyanis, hogy csak az egyik személyiség jár terápiába.

Miben különbözhetnek az egyes disszociált személyiségállapotok egymástól?

A disszociatív szelf jellemzője, hogy számos lehasított szelfrésszé töredezik a szelf. Ahogy már volt róla szó, leginkább a csecsemőkori elhanyagolás és rossz bánásmód következtében akadályozottá válik az integrált szelf kialakulása. A személyiségek különbözhetnek

az életkor (szubjektív megítélése), szexuális identitás és preferencia, szisztémás megbetegedések, allergiák, szemüvegesség, kezesség és kézírás, függőségek, nyelvérzék területein egyaránt.

A betegségben szenvedőknél gyakori további alter-személyiségek a gyermeki szelfállapot, felettes én-funkciókat betöltő önvádló állapot, áldozat, védelmező és segítő, speciális feladatra létrehozott szelf. Előfordul, hogy egyikről sem tud a host, de lehet, hogy mindről, vagy csak párról tud. Ugyanígy a különböző szelfrészek is tudhatnak a hostról, illetve a többi szelf meglétéről és tulajdonságairól egyaránt.

Dinamikus kezelés lehetőségei

A kezdeti fázisban az énerő és bizalom építése a cél. A terápiás elképzelés az évekig tartó pszichoterápia, a trauma-indukált tudattalan alter-személyiségekbe hasított énrészek összeegyeztetésére. Valójában azonban kezelésbe azok jönnek, akik már tudatában vannak többszörös személyiségüknek. Napjainkban is kutatják, hogy elő lehet-e hívni az egyes személyiségeket, és ha igen, miként. A terápia során „mindenki” páciens, nem csak a host személyiség, aki éppen részt vesz a terápiában. Fontos figyelembe venni, hogy a szunnyadó személyiségek is figyelnek, és megnyilvánulhatnak az épp aktuális szelfen keresztül. Ezért a terapeutának érdemes különösen óvatosan fogalmazni és elfogadónak lenni, ugyanis minden szelfrész fontos és szükséges az állapot és a személy megértéséhez.

Olyan problémával küzdesz, amit egyedül nem sikerül megoldanod? A Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban tapasztalt szakembereink egyéni pszichológiai tanácsadás keretében elkísérnek a fejlődés útján!


Iratkozz fel hírlevelünkre!