Az önmonitorozás és az önszabályozás szerepe a viselkedésben

Viselkedésünket számos tényező befolyásolja, amelyeket a pszichológia különböző területeinek kutatói sokféle szempont mentén vizsgáltak és vizsgálnak napjainkban is. Ilyen viselkedést alakító pszichológiai folyamat az önmonitorozás és az önszabályozás jelensége is, amelyek behatóbb ismerete segítségünkre lehet önmagunk és más emberek viselkedésének jobb megértésében.

Az önmonitorozás elsősorban azt jeleníti meg, hogy az egyén milyen mértékben figyeli önmagát, a társas helyzetekhez történő alkalmazkodása érdekében. A viselkedésünk adott helyzethez való igazításával ugyanis előmozdíthatjuk a számunkra fontos közösségekbe történő beilleszkedésünket. Az önmonitorozás mértéke egyénenként változó, a skála mindkét oldala magában foglal pozitív és negatív jegyeket egyaránt.

  • Az erősen önmonitorozó személyeknek kiemelten fontos a társas helyzet, érzékenyebbek arra, hogy mit kíván tőlük az adott szituáció. Gyakorlatiasnak és rugalmasnak tartják magukat. Viselkedésüket azonban gyakran nem a saját érdekeik és vágyaik határozzák meg, hanem sokkal inkább az, hogy mások mit várnak el tőlük. Emiatt a cselekedeteik ellentétbe kerülhetnek azzal, amit valóban gondolnak. Erős a valakihez való tartozás iránti igényük, ezért alkalmazzák gyakrabban az alkalmazkodás stratégiáját.
  • A kevésbé önmonitorozó egyének inkább a belső jelzéseikre és igényeikre figyelnek, ezért úgy tekintenek magukra, mint akik következetesen a saját elveik szerint cselekszenek. Azt teszik, amiben hisznek, és amit szeretnének. Fontos számukra önmaguk megértése és a kontroll gyakorlása, még akkor is, ha emiatt olykor érzéketlennek tűnnek, és nem feltétlenül számítanak ideális csoporttagnak.

Az önmonitorozás által tehát a viselkedésünk szabályozására törekszünk, ami átvezet minket az önszabályozás témaköréhez.

Az önszabályozás fogalmával több tudományág is foglalkozik. Biológiai értelemben például beszélhetünk a szervezet önszabályozó folyamatairól, amelynek célja a homeosztázis, azaz a szervezet belső egyensúlyának fenntartása. A pszichológiában leggyakrabban az önkontroll szinonimájaként találkozhatunk az önszabályozással. Az egészségpszichológiában megjelenő self-regulation-theory elmélete szerint a gyógyuláshoz szükség van a beteg aktív hozzáállására, amelynek keretében figyelnie kell a saját viselkedését és a monitorozás során tudatosan módosítania kell az egészségi állapotára kedvezőtlenül ható viselkedés formákat. Az üzleti, gazdasági szférában is használják ezt a fogalmat, az önszabályozó szervezetek kapcsán, amelyek a gazdaság értékelésében töltenek be fontos szerepet. A pedagógiában pedig leggyakrabban a tanulással összekapcsolva találkozhatunk a fogalommal, mint önszabályzó tanulás vagy önszabályozott tanulás (self-regulated learning). Általános értelemben az önszabályozás kutatása arra keresi a válaszokat, hogy az egyének mikor képesek, illetve mikor nem képesek a viselkedésük kontrolljára.

A szociokognitív elméleti megközelítés képviselői szerint az önszabályozás folyamatában fontos szerepe van a környezeti hatásoknak, illetve a környezeti visszajelzéseknek, mivel ezek képezik az alapját az önszabályozó képesség kialakulásának. Zimmerman (2000) triádikus modelljében

az önszabályozás a személy és a környezet interakciójából származó viselkedés,

amely során az egyén gondolatai, érzelmei és cselekedetei alkalmazkodnak a környezeti kontextushoz. E nézet alapján az önszabályozást valamilyen terv indítja el, a teljesítés, illetve az akarati kontroll tartja fenn, és az önreflexió révén valósul meg az ellenőrzés. Demetriou (2000) szerint a társas interakciókban visszajelzéseket kapunk saját magunkra vonatkozóan, ezáltal bővülnek az ismereteink, az önszabályozásunk egyre hatékonyabbá,

a viselkedésünk pedig egyre adaptívabbá válhat.

Az evolúció során ugyanis kialakult bennünk egyfajta képesség arra vonatkozóan, hogy értelmezni tudjuk a saját gondolatainkat és viselkedésünket, valamint mások visszajelzéseit, továbbá arra is, hogy alkalmazkodjunk a környezeti változásokhoz és szabályozzuk önmagunkat.

Összegzésként elmondható tehát, hogy a kellő tudatossággal megélt társas interakciókban egymást erősítő folyamatként  fejlődhet és csiszolódhat az önszabályozó képességünk, miközben újabb ismereteket és tapasztalatokat szerezhetünk önmagunkról, a társainkról és a környezetünkről egyaránt.

 

Felhasznált irodalom:

Demetriou, A. (2000): Organization and development of self-understanding and self-regulation: Toward a general theory. In: Boekaerts, M., Pintrich, P. R. és Zeidner, M. (szerk.): Handbook of Self-Regulation. Academic Press, San Diego. 209–255.

Molnár, É. (2009): Az önszabályozás értelmezései és elméleti megközelítései. Magyar Pedagógia 109. évf. 4. szám 343–364.

Susan T. Fiske (2006): Társas alapmotívumok Osiris Kiadó, Budapest.

Zimmerman, B. J. (2000): Attaining self-regulation: A social cognitive perspective. In: Boekaerts, M., Pintrich, P. R. és Zeidner, M. (szerk.): Handbook of Self-Regulation. Academic Press, San Diego. 13–42.


Iratkozz fel hírlevelünkre!