Az egyensúlyvesztéstől az új egyensúlyig – egy könyv az útkeresésről és a megküzdésről, II. rész

Korábban megjelent cikksorozatunk első része után, a második részében Az egyensúlyvesztéstől az új egyensúlyig című könyv további három szerzőjének fejezeteit mutatjuk be. „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Dr. Buda László pszichiáter Weöres Sándor idézetével példázza azt, hogy mi magunk válhatunk képessé az egyensúly megtalálására. Mindez nem egyszerű, de a szerzők rávilágítanak, hogy bár eltérő szemszögből tekintenek az egyensúly fogalmára, mindhárman fejlődési potenciált látnak az egyénben. Az egyensúlyi állapotok felborulását vagy létrejöttét gyakorlati példákon keresztül is megismerhetjük.

„A pszichológiai segítés, sőt talán az emberi létezés legnagyobb vigasza, hogy az ember fejlődőképes lény” – kezdi fejezetét Dr. Koltai Mária pszichoterapeuta. A szerző egyrészt fontosnak tartja, hogy az egyént egy rendszer tagjaként szemléljük. Másrészt pedig munkájában végig szem előtt tartja Erik Erikson pszichoszociális fejlődéselméletét, miszerint a társas kapcsolataink is befolyással vannak arra, hogy a különböző életciklusokban előálló normatív kríziseket sikeresen megoldjuk-e.

A fejlődésre úgy kell tekintenünk, mint egy „nehézségeket rejtő útra”.

A legkorábbi normatív krízis eredményezhet bizalmat vagy bizalmatlanságot a környezet iránt. Ezt követően, óvodás korban kialakul az autonómia vagy a szégyenérzet, iskolás korban pedig a kezdeményezés vagy a bűntudat. Ezután megtapasztalhatja a gyermek, hogy képes teljesítményt nyújtani, vagy kialakulhat a csökkentértékűség érzése. Serdülőkorban alakul az identitás, ugyanakkor ha mindez nem sikeres, akkor identitásdiffúzió jön létre. A fiatal felnőttkor az intimitás kialakításáról szól, ezzel szemben pedig izolálódhat az egyén. A következő szinten, a házasodás időszakában a pár megtapasztalja az alkotóképességet, például egy gyermek születésével, vagy stagnálni kezdhet a kapcsolat. Az időskorban pedig a krízis megoldásával én-integritás jön létre, szemben a kétségbeeséssel. Mindez tehát Erik Erikson fejlődéselméletének nyolc szakasza. Ehhez a fejlődésmodellhez hasonló Carter és McGoldrick elmélete is, mely a család fejlődési fázisait veszi sorra. Az első családi életciklus a szeparációról szól, tehát a családjáról leváló fiatal felnőttről. Ebben a szakaszban három feladatot kell teljesítenie az egyénnek: a szelf differenciálódása az eredeti családról, intim párkapcsolatok kialakítása, valamint a szakmai self megalapozása. Ezt követi a második családi életciklus, ami az ifjú házaspárt foglalja magában. Ehhez a fázishoz kapcsolódó feladatok: a házastársi rendszer kialakítása, és a pár közös kapcsolatának kialakítása az eredeti családokkal és barátokkal. A harmadik családi életciklus a gyermekszületés és befogadás periódusa. Az egyik feladat itt, hogy a diádikus helyett triádikus kapcsolatot alakítsanak ki a felek. Ezután a szülői szerepeket kell felvállalnia a párnak, majd az eredeti családot is bevonva, a szülői és nagyszülői szerepek kialakítása következik.

A harmadik családi életciklusban a diádikus kapcsolat triádikussá alakul át.

A negyedik családi életciklus talán a legnehezebb, hiszen ez a serdülőket nevelő családot öleli fel. Engedni kell, hogy a serdülő szabadon mozoghasson ki-be a rendszerből. Emellett a párnak saját életközépi, házastársi, valamint hivatásbeli feladatait is meg kell oldania, továbbá az idősebb generációra, a nagyszülőkre is több figyelmet kell fordítani. Az ötödik ciklus a leváló és elköltöző gyermekekről szól. Ekkor újra kell szervezni a házastársi diádot, hiszen a mindennapokban a szülőpár kettesben maradt. A „gyerekekkel” felnőtt-felnőtt viszonyt kell kialakítani, valamint a menyeket, vőket, unokákat kell befogadni. A negyedik feladat pedig ebben a periódusban az idős korosztály öregedésével és elvesztésével járó nehézségekkel való megküzdés. Az utolsó ciklus végül a generációs szerepek hangsúlyváltásának elfogadását tartalmazza. Mit jelent mindez? A saját és a partner fizikai és szellemi hanyatlásával való szembenézést, a középkorú generáció nagyobb szerepének elfogadását, lehetőséget adni az idősebbek bölcsességének, tapasztalatainak, és a saját halállal való megbékélést.

A hiperaktív majomcsapat megszelídítése

Dr. Szondy Máté fejezetének a „Tudatos jelenlét és az egyensúly megtalálása” alcímet adta. A szerző azzal kezdi, hogy a buddhisták az emberi elmét „majomelmének” nevezik. Mindezt azért, mert a figyelmünk gyakran elugrál az „itt és most” élményeiről a múltba vagy a jövőbe. A mindfulness technikát alkalmazó pszichológus szerint ugyanakkor agyunk egy egész majomcsapathoz hasonlítható. Egyes „majmok” a múltba ugrálnak vissza, melynek következménye a rágódás, mások pedig a jövőbe, mely pedig a jövővel kapcsolatos szorongásokat eredményezi. A tudatos jelenlét gyakorlásakor

„figyelmünket kíváncsi és elfogadó attitűddel a jelenre irányítjuk”.

Ez a működésmód főleg a keleti hagyományokban fellelhető. A pszichológus felhoz egy példát, amikor egy amerikai kutató krónikus fájdalomszindrómás betegeknél használta a módszert, ami nagyon hatékonynak bizonyult. Valamint további stresszel kapcsolatos problémák esetében is használható. A fejezetben az olvasó ki is próbálhat egy rövid mindfulness gyakorlatot, melynek nem az a lényege, hogy figyelmünket végig fenn tudjuk tartani, hanem az, hogy ha elterelődik, akkor tudatosan vissza tudjuk irányítani a jelen pillanatra. Ennek hasznára hívja fel a szerző a figyelmet. Vegyünk például egy veszekedést bármely szerettünkkel! Nagy eséllyel a vita előrehaladtával már nemcsak az lesz a gond, ami aktuálisan kirobbantotta a veszekedést, hanem múltbeli sérelmek kerülnek újra és újra a felszínre. Míg, ha sikerül a jelenben maradni, akkor a vita sokkal egyszerűbben lezáródhat. Továbbá egy másik kiemelt pontja a tudatos jelenlétnek az elfogadás, a saját érzéseink elfogadása. Nézzük a szorongást! Minél többet gondolunk saját szorongásunkra, annál erőteljesebbé válik. Egyszerűen csak fogadjuk el, hogy ezt érezzük! Egy másik fontos dolog, amire megtanít a mindfulness, hogy kezdjük el megélni az életet. Ne kössük folyamatosan a boldogságunkat egy jövőbeni eseményhez!

Úton a neurózistól a lelki egyensúlyig

Dr. Buda László pszichiáter úgy véli, hogy a neurózis már csecsemőkorban megalapozódik, melyért a környezet reakciói felelnek. Hogyan kell érteni mindezt? A gyermek a szocializáció révén felvesz bizonyos viselkedésmintákat, melyek gyakran az ösztöneinek ellentmondanak. Ugyanakkor, szeretetért cserébe, a kisgyermek úgy cselekszik, ahogyan azt a környezet elvárja tőle. A másoknak való megfelelni vágyás legtöbbünkben benne van, de ha ezt túlzásba visszük, azzal megágyazunk a neurózisnak. Neurózis alatt olyan állapotokat értünk, amikor például két dolog közül kell választanunk, és mindkettőnek ismerjük előnyeit és hátrányait is, éppen ezért bénultan állunk a helyzetben, és akár több héten, hónapon keresztül nem tudunk döntést hozni. Amíg tépelődünk a két verzió között, addig egyensúlyi állapotunk felborul, és akár betegségig is fajulhat. Sok esetben csak azt vesszük intő jelnek, amikor szervezetünk hívja fel magára a figyelmet, időnként akár súlyos betegséggel. A fejezetben több példát is olvashatunk, ahol egy-egy személy a nehéz élethelyzetéből egy betegség árán tudott kiszakadni. A passzív elszenvedés helyett azonban választhatunk mást is. Egyrészt megváltoztathatjuk a mindsetet, vagyis egyfajta érdeklődő, derűs hozzáállást alakíthatunk ki a jelenlegi helyzetünkhöz. Másrészt pedig ott a lehetőség, hogy változtassunk. Egy a lényeg,

amit választunk, abba „álljunk bele teljes vállszélességgel”.

Ha valami olyat választunk, amit valójában nem szeretnénk, csak a környezet hatására tesszük meg, abban az esetben is tréningezzük magunkat tudatosan arra, hogy megtaláljuk benne mindazt, ami miatt pozitívan tudunk hozzáállni. Egy másik „probléma”, melyet felvet a szerző, hogy sem a mindent felülíró örömelv, avagy carpe diem életstílus, sem a folyamatosan jövőbe kihelyezett, késleltetett jutalom nem kifizetődő. Ezzel szemben Buda László szerint az az optimális, „amikor szívesen és szeretettel tesszük, amit éppen teszünk, lelkesít már maga a tevékenység is – és közben azt is tudjuk, hogy valami jó felé visz minket”. Emellett négy fontos dolgot is kiemel, melyekkel derűsebben élhetjük hétköznapjainkat:

  1. Feltétel nélküli barátságosság önmagunkkal szemben: Ne ostorozzuk magunkat, legyünk önmagunkkal elnézőek és együttérzőek.
  2. Múlt, jelen, jövő elrendezése magunkban: Tekintsük át, mely történések azok, melyekkel még foglalkoznunk kell, ugyanakkor amire már nincs szükségünk, engedjük el! Emellett fontos, hogy találjunk egy célt, ami inspirál.
  3. Neurózis helyett döntés vagy a helyzet vállalása: Ne dilemmázzunk hosszasan! Inkább kockáztassunk és cselekedjünk, vagy találjuk meg az értelmet a látszólag értelmetlen szituációban is!
  4. Hála: Időzzünk el néha a hála élményében! Keressük meg, gondoljuk végig mindazt, amiért hálásak lehetünk!

Mindebből tehát világossá válik, hogy az életben egyensúlyt találni nem egyszerű. Ugyanakkor a küzdelmekkel teli út meghozza gyümölcsét, és magában hordozza a fejlődés lehetőségét. Állandó változásban vagyunk, és különböző életszakaszokban, különböző nehézségekkel kell szembenéznünk. Az csupán rajtunk múlik, hogy az akadályra hogyan tekintünk és ezáltal győztesen vagy vesztesen kerülünk ki a helyzetből.


Iratkozz fel hírlevelünkre!