Magányosnak lenni vagy magammal lenni – az egyedüllét pozitív oldala

Alapvető emberi szükségletünk, hogy tartozzunk valahova, legyenek társas kapcsolataink, szeressenek és kötődjünk másokhoz – de mi a helyzet az egyedülléttel? Tudunk-e egyáltalán valóban egyedül lenni, és ha igen, mi motivál minket erre?

Az internet által összekötött világban a magunkkal, önreflexióval töltött idő ritka, mint a fehér holló, és már iskolás kortól kezdve furcsán néznek arra, aki szeret egyedül lenni, vagy ennek a modern megfelelője: nem online állandóan. Sokszor a valahova tartozás vágya felülírja azt az igényünket, hogy egyedül legyünk, a saját magunkkal való kapcsolatunkat ápoljuk, mert félünk az ezzel járó veszteségektől – attól, hogy akkor majd kimaradunk valamiből, vagy nem fognak szeretni minket. Valójában azonban az egyedüllét állandó elkerülése sokkal nagyobb veszteséget jelent számunkra hosszú távon: az önmagunktól való elszakadást, belső világunk elszegényedését és az igényeink figyelmen kívül hagyását.

Tari Annamária, aki a fiatalabb (Y, Z, alfa) generációk kutatásával foglalkozik, például gyakran hangsúlyozza, hogy a digitális bennszülöttek esetében mekkora probléma a szeparációs szorongás, ugyanis a folyamatos online, társas jelenlét gyakorlatilag megszünteti azt az időt, amikor valóban egyedül lehetnénk és megtanulhatnánk megismerni önmagunkat, feldolgozni az érzéseinket. Helyette inkább a közösségi oldalakat görgetve másokkal foglalkozunk, ami történik velünk, azt azonnal megosztjuk cseten vagy posztban, így a sok online kapcsolat között elveszik a saját magunkkal való kapcsolatunk. Az egyedüllét egyre inkább nemkívánatos állapottá válik, mert akkor megjelennek a kétségek, a szorongások, a feldolgozatlan érzelmek és események, azt éljük meg, hogy éppen kimaradunk valamiből, hogy nem szeretnek vagy nem vagyunk fontosak, mert nem tanultuk meg, hogy

első körben nem másoktól függően, hanem saját magunk számára kellene hogy fontosak és szerethetők legyünk.

Ebből az az ellentmondás keletkezik, hogy minél inkább szükségünk lenne az egyedül töltött időre, annál inkább félünk is tőle, attól, hogy önmagunkkal találkozzunk.

Az egyedüllét megélése szubjektív: valakinek fojtogató magány, míg más önként választja. Egy érdekes kérdőív (Thomas és Azmitia, 2019) az egyedüllét 14 motivációját gyűjtötte össze tinédzsereknél, arra a mondatra adott válaszként, hogy „Azért töltök időt egyedül, mert…”

  1. Beindítja a kreativitásom.
  2. Élvezem a csendet.
  3. Segít kapcsolódni a spiritualitásomhoz.
  4. Segít kapcsolódni az érzéseimhez.
  5. Nagyra értékelem a magánéletet.
  6. Így olyan cselekvéseket végezhetek, amelyek érdekelnek.
  7. Segít jobban megérteni a saját viselkedésem.
  8. Feltöltődés számomra.
  9. Szorongok mások társaságában.
  10. Ha másokkal vagyok, úgy érzem, nem kedvelnek.
  11. Mások társaságában nem lehetek önmagam.
  12. Megbánom, amit akkor teszek, amikor másokkal vagyok.
  13. Kényelmetlenül érzem magam társaságban.
  14. Ha másokkal vagyok, úgy érzem, nem tartozom oda.

A kérdőívben azt kellett meghatározni egy skálán (nem fontos/nem relevánstól nagyon fontos/relevánsig), hogy az adott ok mennyire jellemző az egyedül töltött idő választásában. A kutatók azt találták, hogy azok az emberek, akik motiváló okokból választják az egyedüllétet (1-8), sokkal kevésbé élik meg kiközösítettnek és magányosnak magukat, és szenvednek ennek a negatív következményeitől, mint azok, akik az elkerülő okokból (9-14) vannak egyedül.

Evolúciósan is alátámasztott igényünk, hogy mások társaságát keressük, mert ez segíti a túlélésünket – az ember egyik legősibb félelme a kiközösítés, mert régen ez valóban egyet jelenthetett a halállal. Napjainkban a kiközösítés pszichológiai (és néha fizikai) terror, ami a legjellemzőbben a kiskamasz korosztályt érinti, és egy szimbolikus szinten ma is halállal fenyeget: a közösségből való kirekesztettséggel, mindannak az elutasításával, ami mi vagyunk. Az a motivációnk, hogy tartozzunk valahová, beilleszkedjünk egy közösségbe, a mai napig akkora szerepet játszik az életünkben, hogy sokszor fontosabb számunkra, hogy mások szeressenek és elfogadjanak, mint az, hogy a saját utunkat járjuk, felvállalva, hogy néha egyedül leszünk rajta. A közösségi lét tehát nem mindig csak jó dolgokat tartogat számunkra, sokszor konfliktusba kerülünk általa önmagunkkal, és negatív érzelmeket élünk át: hogy elutasítanak, nem szeretnek, nem tartozunk oda. Ilyenkor az önfeladás mellett a másik út, hogy inkább a társaságot adjuk fel, és az egyedüllétet választjuk. A szociális szorongás azért motiválhat a magányra, mert egyik leglényegesebb összetevője a mások szemében nevetségessé, nemkívánatossá válástól való félelem. Ez a motiváció azonban nem jár az egyedül töltött idő pozitív vonzataival, amelyeket azok élnek át, akik tudatos belátásból szánnak időt az egyedüllétre.

Azoknak, akik inkább az 1-8-as állításokat tartják magukra jellemzőnek, az egyedüllét azért motiváló, mert tudják, hogy hozzájárul a fejlődésükhöz, az énjük kibontakoztatásához, így tudnak kreatívabbak lenni, és építeni a belső világukat. Az egyedül töltött időt nem kirekesztettségként élik meg, nem azért választják, mert szoronganak mások megítélésétől, hanem mert fontos számukra a saját magukkal való kapcsolatuk, a hobbijaik űzése, vagy az érzelmeikhez, spiritualitáshoz való kapcsolódás. Számukra az egyedüllét lehetőség, szükséglet, nem pedig a beilleszkedés kudarca. Ha az egyedüllétet magányként, elutasítottságként, kirekesztettségként éljük meg, akkor negatív érzelmek társulnak hozzá, és ezek gyakran együtt járnak a szorongással és a depresszióval.

Egyedül lenni és önmagunkra reflektálni valójában elengedhetetlen szükséglet lenne mindenki számára, mégis nagyon másként lehet megélni akkor, amikor félünk tőle, vagy amikor azért vagyunk egyedül, mert mások társaságában szorongunk. Magányosnak lenni szomorú és ijesztő, ezért elkerülendő – magunkkal lenni jutalmazó, ezért motiváló. Az utóbbihoz viszont az kell, hogy megtanuljuk elismerni a saját szükségleteinket, elfogadni a hibáinkat, és kialakítani egy pozitív érzelmi viszonyt saját magunkkal – egy szóval jó barátjának lenni saját magunknak. Emellett fontos tudatosítani, hogy egyedül lenni nem egyenlő azzal, amikor magányosak vagyunk: nem azt jelenti, hogy nem szeretnek minket, vagy hogy kimaradunk valami fontos dologból.

 

Felhasznált irodalom:

Thomas V., Azmitia M.: Motivation matters: Development and validation of the Motivation for Solitude Scale – Short Form (MSS-SF). Journal of Adolescence, 2019. január.

Hasonló problémával küzdesz? A Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban tapasztalt szakembereink egyéni pszichológiai tanácsadás keretében elkísérnek a fejlődés útján!


Iratkozz fel hírlevelünkre!