Spoiler alert – csúcsra járatott titoktartás a Trónok Harca és az Avengers korában

Ha érdeklődünk valamennyire a popkultúra iránt, minden bizonnyal tudomást szereztünk a közelmúlt legnépszerűbb televíziós és filmes sorozata, a Trónok Harca és a Bosszúállók (Avengers) záró részeinek (a Trónok Harca esetében évadának) megjelenéséről – függetlenül attól, követjük-e vagy nem ezen szériákat. A talán soha nem látott méreteket öltő felhajtás mindkét produktum esetében a spoilerezés témakörében csúcsosodott ki – ezt a jelenséget elemezzük cikkünkben.

A spoiler mint popkultúrában használatos fogalom az 1970-es években született (egy Doug Kenney nevű amerikai humorista által ‘71-ben írt szatirikus cikkben), és fokozatosan terjedt el, s egy könyv, film, színdarab (vagy akár videojáték) történetének leleplezését, fontos csavarjainak idő előtti elárulását értjük alatta. Idővel nemcsak a jelenség, de maga a fogalom is egyre elterjedtebb lett, egyre többször került a közbeszédbe, egyre hevesebb érzelmeket váltva ki ezzel. Nem véletlen, hogy idővel kialakult a „spoilerfóbia” fogalma is, mely a spoilerekkel való találkozás legminimálisabb esélyét is kiirtó viselkedésmódra utal. Ebben az esetben még az utcára sem szívesen merészkedünk ki, nem hogy bekapcsoljuk a tévét, vagy felmenjünk a Facebookunkra, ahol esetleg a kedvenc sorozatunk következő részének őrületes csavarjaiba szaladhatunk bele.

Egy igazán fontos sorozat esetében hajlamosak vagyunk tökéletesen bebiztosítani magunkat spoiler veszély ellen.

És a spoiler-vonat nem áll meg. Minél inkább lehetőségünk nyílik az interneten bárki életébe bebocsátást nyerni (akár önkéntelenül is), valamint minél inkább lehetőségünk van online tévéken – vagy feltéve, de meg nem engedve: torrenten – hozzájutni az új produkciókhoz, annál jobban be fog gyűrűzni hétköznapjainkba a spoilerfóbia. Amióta ugyanis nem vagyunk rákényszerülve, hogy azonnal megnézzünk egy új epizódot (hiszen eltárolhatjuk őket online fiókunkban vagy merevlemezünkön), mindenkinek az egyéni belátásán múlik, mikor nézi meg azt. Az pedig, hogy ezáltal mindenki más időpontban jut hozzá az új információhoz (esetünkben: a történet folytatásához), és hogy ezt az információt bármikor bárki nyilvános térbe emelheti a közösségi média által, számos konfliktushelyzetre adhat okot.

Én vagyok az apád – vagy erről még nem beszélhetek?

Az első igazán fontos spoileres tartalomnak (legalábbis a fogalom bevezetése óta) valószínűleg az 1980-ban készült Star Wars: The Empire Strikes Back híres fordulatát tekinthetjük, melyet minden bizonnyal mindannyian ismerünk, ezen hasábokon – biztos, ami biztos alapon – mégsem részleteznénk pontosan: a mai napig tart ugyanis a vita, mekkora időtávlat esetében számít már elavultnak a spoiler.

A téma tehát számos izgalmas kérdést hordoz magában. Egyre több cikk, kutatás jelenik meg a témában, de akár már kárpótlást is lehet igényelni, ha valakinek elspoilereztek egy fontosabb Trónok Harca-pillanatot (más kérdés, hogy ez az akció inkább tekinthető nyereményjátéknak, ettől függetlenül jól rávilágít a spoilerezés jelenségének elhatalmasodására, közüggyé válására). A Marvel pedig egészen nyíltan használta fel a spoilerfóbiát marketing célokra az Avengers kampánya során.

A #DontSpoilTheEndgame hashtag az Avengers: Endgame marketingkampányának talán legfontosabb eleme lett.

A legnépszerűbb, legmeghökkentőbb konklúzióval járó kutatást a spoilerekkel kapcsolatban Jonathan Leavitt és Nicolas Christenfeld folytatta 2011-ben: eltérő stílusú novellákat olvastattak az alanyokkal, akikkel egyes esetekben ismertették előre a történet végkimenetelét, máskor pedig nem. Meglepő módon, az eredmény szerint

az efféle spoilerezés egyáltalán nem befolyásolja negatívan a történet élvezetét, sőt, 12 novellából 11 esetén még jobbnak is értékelték így a művet.

A tudósok magyarázata szerint ez azzal indokolható, hogy ilyen esetekben nem kell a történetvezetés miatt izgulnunk, és így jobban tudunk koncentrálni a hősök sorsának alakulására, személyiségfejlődésére, és az egyéb apró részletekre. Más kérdés, hogy egy későbbi kutatás eredményei alapján Johnson és Rosenbaum eltérő álláspontot képvisel – szerintük, bár a történet spoileres ismerete valóban segít az elmélyültebb, részletesebb szövegértelmezésben, minden más aspektusban azonban (például szórakozás, feszültség, hosszútávú hatás) jobban járunk, ha mindenfajta előzetes tudás nélkül ülünk le befogadni a történetet.

Spoilerezés mint társadalmi metafora?

A világ tehát két oldalra szakadt: akik már látták az aktuális hőn áhított új filmet/epizódot, és akik még nem. Érdekes módon, a spoilerfóbia-jelenség mintha leképezné kicsiben a multikulturális társadalom nagyobb mérvű konfliktushelyzeteit, elsősorban a többség-kisebbség között húzódó feszültségeket. Ugyanúgy a szociális érzékenység különböző formáit látjuk kibontakozni akkor, amikor a történetet ismerő egyén megkérdezi (vagy nem kérdezi meg) a társaság többi tagját, látták-e a filmet, lehet-e beszélni róla. Ugyanúgy felfedezhetünk ellenállást a nem domináns fél (ebben az esetben: akik nem látták még a filmet) részéről, ha úgy érzi, nincsenek rá tekintettel a „hatalommal rendelkezők” (tehát akik ismerik már a sztorit), ez pedig néha szintén egészen szélsőséges megnyilvánulásokat idézhet elő.

Ha nagyon hunyorítva nézzük, akár még különböző akkulturációs stratégiák (vagyis kulturális beilleszkedési módszerek) mintázatait is látni vélhetjük a spoilerezés mentén. Előfordulhat, hogy a tudással nem rendelkező fél számára fontosabb a közös társasági lét, mint a spoiler, és beleegyezik abba, hogy elárulják neki a csavart a zökkenőmentes beszélgetés érdekében (asszimiláció), esetleg a „domináns fél” tagjai félrevonulnak, hogy maguk között beszéljék meg az eseményeket (szeparáció, szegregáció).

Az integráció mint harmadik megoldási kísérlet sokkal idő- és energiaigényesebb, de hosszabb távú megoldást biztosít:

ebben az esetben ugyanis mindkét fél felé elvárás az, hogy egymáshoz türelemmel viszonyulva, folyamatosan egymás tudásához egyeztetve kommunikáljanak. A domináns fél nem támaszt irracionális elvárásokat („holnapig nézd meg az egész évadot”), a nem domináns fél pedig minden tőle telhetőt megtesz a gyors felzárkózás érdekében.

A fenti hasonlat persze nyilvánvalóan kicsit sántít – hiszen például a valódi társadalmi integráció során az integrált kisebbség bizonyos formájában megőrzi eredeti identitását, míg a mi példánkban az, hogy „nem látta az új epizódot” nem minősül megőrizni való identitásnak. Mégis, talán érdemes lehet megállnunk egy percre, és kicsit elgondolkodnunk azon, mit is hoz ki belőlünk egy efféle, komoly társadalmi relevanciával nem bíró konfliktushelyzet. Hogyan viselkedem domináns szerepben? Milyen vagyok, ha kisebbségi helyzetbe kényszerülök? Hogyan viszonyulok a másik félhez ezekben az eltérő szituációkban? Nagyon nehéz kérdések ezek, senkit nem lehet kárhoztatni azért, mert nincsenek rá kész válaszai. Azonban talán, ha először a magunk környezetében kísérletezzük ki ezen attitűdjeinket, olyan (látszólag) ártalmatlan témák során, mint a spoilerezés… ki tudja, talán érdekes tanulságokat vonhatunk le belőle más, nagyobb ügyekre nézve is.

 

Felhasznált irodalom:

Johnson, B. K., & Rosenbaum, J. E. (2015). Spoiler alert: Consequences of narrative spoilers for dimensions of enjoyment, appreciation, and transportation. Communication Research, 42(8), 1068-1088.

Leavitt, J. D., & Christenfeld, N. J. (2011). Story spoilers don’t spoil stories. Psychological science, 22(9), 1152-1154.


Iratkozz fel hírlevelünkre!