Be vagyunk oltva a változás ellen?

Vagyunk jó néhányan, akik meg akarjuk változtatni életünket, de valahogy soha nem sikerül igazán. Mit rontunk el? Amikor olyan elszántak vagyunk, a képességeink is megvannak, hogy egy kitűzött, reális célt megvalósítsunk, és mégsem járunk sikerrel. Vajon mi akadályoz minket?

Képzeljük el, hogy vissza tudunk ugrani az időben. Újra 2000 szeptembere van. A testünk visszafiatalodott, de mindenre emlékszünk, ami 2019 májusáig megtörtént velünk. A jövőre vonatkozó tudásunk birtokában vajon mihez kezdenénk?
Ha gondolatkísérletünkben már átsiklottunk az Apple részvények, az elmúlt évek nyertes lottó számai és az akkor a világot fenyegető katasztrófák számvetése felett, tegyünk fel magunknak egy másik kérdést: a jövőre vonatkozó tudásom birtokában miben változnék, min változtatnék?

Néha még erre a – sci-fibe illő – kérdésre sem tudunk egykönnyen válaszolni. Mondhatnánk, hogy sportolnék/nem sportolnék annyit, többet tanulnék/kevesebbet tanulnék, megtanulnék zenélni/időben kiszállnék az egész zenélésből, hogy más dolgokra fordítsam az időmet. Valamiért mégsem tettük meg ezeket a dolgokat annak idején. Most megtennénk? Vajon segítségünkre lenne az elhatározásaink melletti kitartásban, ha tényszerű tudással rendelkeznénk a változás nélkül bekövetkező negatív következményekről? Nem kell időutazónak lennünk ahhoz, hogy választ kapjunk.

Passzivitásért életet

David Wald és munkatársai húsz korábbi kutatás statisztikáit összegezve megdöbbentő eredményre jutottak. Évente  százharmincezer szívbeteg hal meg azért, mert nem váltja ki és nem veszi be azokat a gyógyszereket, amelyek az életben maradáshoz pótolhatatlanok. Egy másik felmérésben azt vizsgálták, miként reagálnak szívbeteg páciensek a radikális, de egyértelmű lépésekből álló életmódváltás szükségességére. A viselkedésváltozás ebben az esetben is az életben maradáshoz nélkülözhetetlen egyetlen utat jelentette. A statisztika ebben az esetben is meglepő adatokkal szolgált: hét betegből egy volt képes a változásra. Hihetetlen számok, pedig joggal feltételezhetjük, mindannyiukban megvolt az akarat, a szándék a túlélésre, ennél erősebb motiváló erő ritkán adódik. Világos volt számukra az is, mit kell tenniük, a képességük is megvolt hozzá. Minden adott volt a változáshoz, mégsem sikerült. Miért?

Szándék, cselekvés és ami közte van

Nézzük a problémát a matematika nyelvére fordítva: Tizenhét veréb ül a drótkötélen. Közülük négy úgy dönt, hogy felröppen. Hány veréb marad a drótkötélen? Bár a helyes válasznak a tizenhárom tűnhet, a viselkedés tanulmányozásában jártas szakemberek mégis a tizenhét mellett voksolnának. Nagy szakadék tátong ugyanis aközött, hogy eldöntjük, hogy valamit megteszünk, és aközött, hogy ezt valóban meg is cselekedjük.

Robert Kegan és Lisa Lahey a Harvard Egyetem vezető pszichológusai az elmúlt évtizedekben azon dolgoztak, hogy e fölé a szakadék fölé építsenek hidat, és választ találjanak arra a kérdésre, mi történik a szándék és a cselekvés között azokban a helyzetekben, amikor látszólag minden (reális változási célok, képességek, motiváció és a környezet támogatása) rendelkezésre áll a viselkedésváltozás megvalósításához. Munkájuk gyümölcse egy, a gyakorlatban azóta is sikerrel alkalmazott módszertan: a változási immuntérkép (ITC).

 Mit jelent a változással szembeni immunitás?

Ahogy az immunrendszer a káros hatásoktól védi a szervezetet, a változással szembeni rezisztencia is véd minket az esetleges negatív, felkavaró, a megszokott kerékvágásból kibillentő változásokkal szemben. De ahogyan az immunrendszer is időnként hibát követhet el, és harcolni kezd olyan anyagok, vegyületek ellen, melyekre szervezetünknek szüksége lehet a fejlődéshez vagy életben maradáshoz, a változással szemben is működik egy tudattalan program; nem ismerjük fel, hogy a változással szembeni ellenállással valójában magunkat védjük, miközben – a sors iróniájaként – éppen ez jelenti a „fenyegetést” számunkra.

A változással szembeni immunitás komplex, egymásra épülő nagy feltételezések, elkötelezettségek vagy éppen félelmek eredménye.

Akkor is, amikor úgy tűnik, minden a helyén van a változáshoz – a pozitív attitűdtől a képességeken át a reális célokig –, kiderülhet, ez csak a felszín.

Időnként a változáshoz vezető úton úgy próbálunk haladni – mondja Kegan –, hogy egyszerre nyomjuk a gázt és a féket; vagyis erőfeszítéseinket legtöbbször azért nem koronázza siker, mert még ha a körülmények a legideálisabbak is, valamilyen meglévő, számunkra fontos értékek ezt nem engedik. Ezek feltárásában segít változási immuntérképünk felrajzolása.

Immuntérképünk felrajzolása segít feltárni versengő elkötelezettségeinket

Nézzük példaként Petra esetét, aki szeretne leadni 15 kilót. Az életmódváltásban ugyanakkor már az is nehézséget jelent számára, hogy az addig kutyafuttában, 10 perc alatt elfogyasztott ebédre több időt szánjon. Petra kipróbálja Kegan és Lahey módszerét. Immuntérképének felrajzolása során kiderül, hogy számára mindennél fontosabb, hogy hatékonyan végezze munkáját. Megvan a fék. Ugyanis a vágyott fogyáshoz és egy egészségesebb létezéshez szükséges életmódváltás sok időt és energiát követel. Vagyis megvannak a versengő elkötelezettségek: hatékonyság kontra egészség. Így a változással kapcsolatos akadályozó félelem is a felszínre kerül: a vágyott cél felé vezető úton látszólag el kell veszítenie valamit (például időt), ami számára fontos. Petra az immuntérkép segítségével rejtett nagy feltételezésére is rátalál: ha nem vagyok elég hatékony, értéktelen tagja vagyok a társadalomnak. Ez az alaphiedelem a fékező mechanizmus tudattalan mozgatórugója. Petrának ezzel van dolga, hogy teljes gázzal indulhasson el a változás felé.

Tegyük fel, hogy sikerül

Immunitásunk tehát a változás ellenében ható, nem evidens feltételezésből fakad, mely a változáshoz kapcsolódó valamilyen félelmünkből, aggodalmunkból táplálkozik. Olyan – sokszor tudattalan – hiedelmek ezek, melyek a következő kérdésre rímelnek: mitől tartunk, mi történik, ha sikerrel járunk?

Ha régóta gyötörjük magunkat igazi eredmények nélkül, nem árt feltennünk magunknak a kérdést: milyen veszteség érhet minket, ha elérjük azt a változást, amit szeretnénk?

Esetleg azokhoz a kollégáinkhoz hasonlítanánk, akiket valójában nem kedvelünk? Megváltozna a viszonyunk a körülöttünk élőkkel? Nagyobb felelősség terhét hordanánk, melyre nem vagyunk felkészültek? Esetleg azonosulnunk kéne a nem-kívánt betegidentitással? Számos variáció elképzelhető. A kérdésre adott válaszaink elvezetnek minket azokhoz a rejtett feltételezéseinkhez, melyek a változással szemben hatnak.

Ne nyomjuk egyszerre a gázt és a féket, tárjuk fel saját immuntérképünket. Az út nem könnyű, de ne feledjük Alexis Carrel szavait: „A fejlődéshez az embernek újra kell alkotnia önmagát, és nem alkothatja újra önmagát szenvedés nélkül. Mert ő a márvány és a szobrász egyaránt.”

 

Felhasznált irodalom:

Kegan, R., & Lahey, L. L. (2009). Immunity to change: How to overcome it and unlock potential in yourself and your organization. Boston, Mass: Harvard Business Press.

Morris et al. (2012) Theories and models of behaviour and behavior change Forestry, sustainable behaviours and behaviour change: Theories 1-27.

Kegan R., Lahey L. L. (2013) The real reason people won’t change hbr.org/2001/11/the-real-reason-people-wont-change/ar/pr

Wald DS, Morten G, Iosson N, Curzen N. Long term continuation with cardiovascular drug treatment in patients with coronary heart disease.Annals of Pharmacotherapy 2007;41: 1644-164


Iratkozz fel hírlevelünkre!