„Minden művészet hazugság. De olyan hazugság, amiben hinni lehet.” – Örkény István és a groteszk pszichológiája

Negyven éve halt meg Örkény István a magyar groteszk koronázatlan királya. Az a szerző, akinek egyperceseire általában még a kevésbé irodalomkedvelők is szeretettel gondolnak vissza az érettségi tételek között, és nem csak azért, mert valóban nem túl hosszúak. Milyen életút vezetett a hamisíthatatlan stílushoz? Milyen lélektani titkokat rejthet magában a névjegyévé vált fekete humor?

Kossuth-díjas író, gyógyszerész, az Újhold társszerkesztője, vegyészmérnök, kommunista párttag, ötvenhatos számkivetett, a világirodalmi színvonalú magyar groteszk próza megteremtője, háromszor nősült, kétszer elvált, két gyermek apja. Habár a címszavak önmagukban és közösen mind igazak a szerzőre, nem sokat árulnak el az emberről az alkotások mögött. Szabó B. István, az Örkény című életrajzi könyv írója szerint munkássága nem szokványos értelemben „önéletrajzi”. Egyetlen híres hőse sem azonosítható alteregóként, mint például Kosztolányi vagy Márai esetében. Mégis

egész munkássága felfogható egyfajta folyamatosan újrafogalmazott curriculum vitae-ként.

Csakhogy nem az a legfontosabb, hogy személy szerint mi történt Örkény Istvánnal 1912. április 5. és 1979. június 24. között Budapesten, hanem az, hogy mi történt mindenkivel, pont itt, pont ekkor, a huszadik század hat középső évtizedében. Ez a kollektív, többes számú életrajziság, szemben a szemérmesen rejtőzködő íróval adja az alapvető paradox ambivalenciáját az Örkény-műveknek.

„A bennem rejlő beteljesülést mindig elérhetetlennek éreztem”

Életművére nem az egyenes vonalú fejlődés jellemző, sokkal inkább a szakaszosság, az állandó küzdelem. Saját maga is úgy gondolta, hogy háromszor kellett újrakezdenie írói pályáját, valamint, hogy „átlapozva az évek sorrendjébe szedett novellákat, egy csomó érdekes dolgot tudtam meg magamról. Csak néztem; mintha nem ugyanaz a személy írta volna e kötet elejét és végét.” Örkény

nem született halhatatlannak, megszerezte a halhatatlanságot.

Abban az értelemben nem, ahogy mondjuk Kosztolányi elhíresülten köszöntötte Babitsot. „Tökéletesen jött, a maga ősi vers-zenéjével, készen, s nem kellet látnia ezt vagy azt, nem kellett elmennie koldusi élményért ide vagy oda, hogy kifejlődjék, csak megnyilatkozni, mert kincsét az örökkévalóságból hozta.” Ezzel szemben Örkénynek mindenért meg kellett küzdenie. Pályája folytonos keresés. Stílus, világszemlélet, műfaj, élmények, szenvedés – amik által ki tudja fejezni magát, kísérletezgetés az anyaggal, a nyelvvel.

Legnagyobb erénye éppen ez a folyamatos fejlődés. Életútja zanzásítva magában foglalja a huszadik század középső harmadának minden feszültségét. Munkaszolgálat, majd hadifogolytábor a háborúban, később a „béke” beköszöntével pedig a személyi kultusz okozta válság és az 1956 utáni évek teljes mellőzöttsége. Neki látnia kellett „ezt vagy azt” és meg is látta. „Ha nem járom meg a hadifogság iskoláját, akkor ma talán Beckett filozófiájának lennék egyik támasza. Így csak azt tudom hajtogatni, igaz, néha józan érvek nélkül, hogy

az emberiség nem menthetetlen, amíg egy ember a másiknak megmentője lehet.”

És megtalálta a hangot is, amin tökéletesen elmondhatta, amit látott. Bár az örkényi groteszk nagyon egyedi hangvételű, a komoly témák humorban való feloldása nem ismeretlen a pszichológia számára. Freud a tudattalan működéséhez kötötte a viccek mechanizmusát. Úgy gondolta, hogy a humor meglehetősen hasonló az álmokhoz abban az értelemben, hogy mindkét konstruktum félelmeink és szorongásaink manifesztációjaként szolgálhat. A különbség annyi, hogy míg utóbbi egy intrapszichés tartalom – tehát az egyénen belül zajlik –, addig a humor az egyének között is értelmezhető. Egyes analitikusok elhárító mechanizmusként tartják számon, aminek értéke, hogy általa ki tudjuk mondani a kimondhatatlant. De miben több és más az örkényi hang, mint egyszerű fekete humor?

„Embernek lenni föladat”

Műveiben, stílusában, de legfőképp világlátásában izgalmas ambivalenciák feszülnek. Az emberi viselkedés abszurditásáról ír, miközben a józan gondolkodás fontosságát hirdeti, a racionalizmusban hisz, de közben transzcendentális szintekre emelkedik, átéli és megírja a korszak és a társadalom borzalmait, de nem veszíti el ember- és életszeretetét. Az egyik legemberibb író a magyar irodalomban.

Nem titkolja az ember gyengeségeit, esendőségét, bizonytalanságait, de nem is ítélkezik felette.

Kedveli a közhelyeket. „A közhely évezredes kristályosodási folyamatok eredménye. Alapvető igazságokat, tapasztalatokat, meglátásokat fejez ki és okossága, használhatósága azon múlik , hogy hogyan mutatjuk fel, milyen közegben szerepel.” Közhelyei az évszázados európai, humanista, racionális gondolkodás kincsei: a szabadság fontossága, a hatalommal való visszaélés helytelensége, az alávetettség megengedhetetlensége. Nála a racionalitás az ember legfőbb értéke, amit ugyan hajlamosak vagyunk elveszíteni, de végül csak ez menthet meg minket a pusztulástól. Merthogy Örkény szerint az élet, az emberiség érdemes arra, hogy meg legyen mentve, hogy megőrizzük. „Én a magam rossz lelkiismeretét – csak házi használatra – valahogy így értelmeztem: az ember a világegyetem legmagasabb rendű jelensége. Az tehát,

hogy valaki – például én – emberi mivoltomban élhetem végig az életemet, adósságot jelent.

Úgy is mondhatnám: embernek lenni föladat. És itt kapcsolok vissza a hit kérdéséhez. Elvben ugyanis léteznie kell egy olyan optimumnak, amelyben én – vagy más – tökéletesen végzi el a föladatát, s úgy él, hogy minden erejét, képességét, lehetőségét meg tudja valósítani a maga megnyugtatására és a világ hasznára. Ez az optimum persze sosem érhető el, legföljebb megközelíthető, s ettől válik emberfelettivé, transzcendenssé, és – az én esetemben – a bűntudat indítékává. Hiszek ugyanis abban, hogy van beteljesülés, egy erőinket felülmúló létezési mód, melyet hadd nevezzek – ismét jobb szó híján – Istennek.” Örkény „nem vallásos, de hívő lélek”. Hite – ami életművében tetten érhető – a teljesség iránti vágy, a remény, aminek alfája és omegája az ember.

 

Felhasznált szakirodalom:

Erdődy, E. (1981). Embernek lenni föladat. Örkény István. Vigilia, 46(9)

Freud, S. (2003). A vicc és viszonya a tudattalanhoz. In Válogatás az életműből(pp. 232-254). Budapest, Pest megye: Európa Könyvkiadó.

Szabó, B. I. (1997) Örkény, Balassi, Budapest.


Iratkozz fel hírlevelünkre!