„Idebenn ébren is álmodik az ember” – az immanens börtönártalmakról

Egy korábbi cikkünkben már szó esett a börtönártalmakról. Olyan hatásokról, amik nemcsak a rabokat érik, hanem a bent dolgozó börtönőröket és nevelőket is. A klasszikus és a hozott börtönártalmak után következzen néhány a harmadik nagy csoportból, az immanens ártalmakból.

A címben lévő idézet egy fogvatartott fogalmazásából való, ami Fliegauf Gergely és Ránki Sára 2007-ben megjelent Fogvatartott gondolatok című könyvében lelhető fel. A bűnözés lélektanával foglalkozó szakemberek a kilencvenes években kezdték el feltárni az immanens börtönártalmak hatalmas csoportját. A szakirodalmat bogarászva azt láthatjuk, hogy a klasszikus és hozott ártalmakhoz képest – amelyekkel egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk – szembetűnően sok ártalom tartozik ebbe a csoportba. Ezek közös vonása, hogy

a börtön valóságának szerves, azaz immanens részei, amelyeket nem lehet letagadni, de gyakran mégis tabuknak számítanak.

Az immanens ártalmak leírói tagadják azt a Goffmanhoz köthető nézetet, hogy a börtön teljesen el lenne különülve a társadalomtól, hisz ahogy Fliegauf és Ránki (2007) megjegyzi, a börtön és a kinti társadalom között dinamikus kölcsönhatás van. Ebből következik mindaz, hogy amikor ezekről az ártalmakról beszélünk, akkor nemcsak a börtön hűvösebb, negatívabb oldala mutatkozik meg, hanem a társadalmé is, amelyekből most néhányat részletesebben is bemutatunk.

A börtönártalmak megjelennek a fogvatartottak verseiben, tetoválásain és rajzain is.

Félállatként farkasok közt

Fliegauf Gergely, a börtönpszichológia híres hazai képviselője arról ír, hogy sok emberben olyan kép alakult ki a börtönben ülőkről, akiknek nem jelent semmit az érzelmi melegség, csak a szexuális kielégülés hajtja őket, és amúgy sem érdemelnek mást, mint száraz kenyeret és hideg vizet. Erről szól gyakorlatilag az animalizáció, ami arra az állapotra utal, amikor a börtönben lévő személy azt éli meg, hogy nem ember, hanem egy annál alacsonyabb rangú élőlény, azaz állat. Ennek jele számos módon megmutatkozik a mindennapokban. A híradóban gyakran hallhatunk arról, hogy egyes rabok panaszkodnak az étel mennyisége és minősége miatt, vagy éppen a zárkák állapotát kifogásolják.

Sok elítélt beszámolójából kiolvasható, hogy úgy érzik, állatként vannak tartva,

amivel persze lehet vitatkozni, de az vitatathatlan, hogy amennyiben egy ilyen benyomás alakul ki bennük, az csökkenti az önbecsülésüket, az önbizalmukat, és kihat a hozzátartozókkal való kapcsolattartásra is. Fliegauf példaként említ egy esetet, amikor egy fogvatartott azért nem fogadta a látogatóit, mert előtte nem volt lehetősége tisztálkodásra és borotválkozásra.

A modern börtöntörténelem két nagyobb hírű lázadása mögött az embertelen bánásmód állt. (Fliegauf és Ránki, 2007)

Persze maga a börtön szubkultúrája és íratlan szabályai is segítik a börtönártalmak, köztük az animalizáició fennmaradását.  A legtöbbünknek természetes az, hogy amikor valami bántja, akkor van mellette egy barát vagy rokon, akivel megoszthatja a bánatát, és mégsem lesz tőle gyengébb vagy kevesebb. A „benti élet” egészen más.

A rabok nagyon ritka esetben nyílnak meg egymásnak,

és nem mutatják, nem mutathatják átmeneti gyengeségüket, hisz ez támadási felületet adna a többi rabtársnak. Ez a jelenség ugyan látszólag nem tartozik az animalizációhoz, de itt is egyfajta dehumanizációnak lehetünk tanúi, hisz a fogvatartottak valamilyen szinten érzelmek nélküli véglénnyé válnak.

Semmi sem fekete-fehér

A reluktancia egy olyan börtönártalom, ami – ha hierarchiában gondolkodunk – a többi börtönártalom felett áll. Kell hogy legyen egy már meglévő ártalom, ami kapcsán a reluktancia, azaz a passzív tenni nem akarás megvalósul. Ilyen például, amikor egy zárkában az egyik fogvatartott bántalmaz egy másikat, és arról a többiek nem értesítik a felügyelőt, de az is, amikor az állam szemet huny a börtönök túlzsúfoltsága felett, és pénzzel kárpótolja a pereskedő rabokat. Persze önmagában a férőhelybővítés és az őrök közbeavatkozása még nem lenne megoldás. Az előbbi esetében komoly rendszerszintű reformok kellenének, míg az utóbbinál a börtönhierarchia átalakulása, vagy továbbmegyünk, megszűnése lenne szükséges. Beláthatjuk, egyiket sem egyszerű kivitelezni, sőt, az utóbbit valószínű lehetetlen.

„Egyek vagyunk, igen, ha akarod, ha nem”

Szakszerűen megfogalmazva „a retribúció azt a jelenséget írja le, amikor a társadalom rejtett, láthatatlan bosszútudata megjelenik a börtönben”. Leggyakrabban akkor láthatjuk jelét, amikor a felügyelő vagy a nevelő folyamatos és múltbéli sérelmeit beviszi a rácsok mögé, és ilyen szellemiségben kommunikál a fogvatartottal.

A retribúció kapcsán fontos, hogy nem szabad összekeverni az egyéni bosszúval, de a fogvatartott és az őr között zajló játszmával sem, hisz ez egy általános hozzáállás, és nem eredhet egyetlen egy esetből. Arról van szó, hogy

a retributív személy a múltban keletkezett indulatait a jelenben a kiszolgáltatott személyeken éli ki,

amire a börtön egy tökéletes terep. Ennek érvényesülését a fogvatartottak is érzékelik, és éppen ezért antiszociális attitűdjeik erősödhetnek. Amikor például a nevelő nem adja át a fogvatartottaknak a hozzátartozók leveleit, mert azok „piszkos bűnözők” és „most túl sok dolgom van”, akkor retribúcióról beszélünk – hozza a példát Fliegauf Gergely. Mindnyájan érzékeljük, hogy ha a nevelő konstruktívan akarja megoldani ezt a helyzetet, akkor találhat megoldást is, például segítséget kérhet egy másik kollégától.

„Zárd be őket, és dobd el a kulcsot!”

Craig Haney amerikai szociálpszichológus munkássága során rámutatott arra, hogy a fogvatartottakban olyan sérelmek és ártalmak keletkeznek a letartóztatás és bebörtönzés idején, amelyeket sokan a szabadulás után sem tudnak feldolgozni, és a sok frissen szabadult a börtön miatt eleve ellenséges és gyanakvó lesz a társadalommal szemben. Folytonossá válik bennük a megbélyegzés érzése, és a szociális ellátórendszerbe vetett bizalmuk is nagyban csorbul. Ám van ennél rosszabb is.

A börtönártalmak egyfajta ördögi kört indíthatnak be,

és legsúlyosabb következményeik lehetnek a börtönbeli súlyos bűncselekmények elkövetése, az önkárosítás, vagy ahogy a börtönszleng hívja, a falcolás és az öngyilkosság, illetve annak megkísérlése.

Annak ellenére, hogy látjuk, mi, a társadalom is hibásak vagyunk abban, hogy ezek az ártalmak fennállnak és ilyen hatást generálnak, nem jelenthetjük ki, hogy teljes felszámolásuk lehetséges lenne. Ahogy Fliegauf írja: „úgy tűnik, hogy az immanens börtönártalmak axiomatikusak és esszenciálisak, azaz kivédésük szinte lehetetlen”.

 

Felhasznált irodalom:

Borbíró, A., Gönczöl, K., Kerezsi, K és Lévay, M. (2017). Kriminológia. Wolters Kluwer. Budapest.

Fliegauf, G., Ránki, S. (2007). Fogva tartott gondolatok. L’Harmattan Kiadó, Budapest.

Fliegauf. G. (2011). Mivel foglalkozik a börtöntudomány? David Gordon Scott pönológiai alaptémai és néhány kritikai, illetve elméleti megfontolás. Börtönügyi Szemle30(4), 11-30


Iratkozz fel hírlevelünkre!