Táborozó gyerekek és nemzetközi konfliktusok – a Rablóbarlang kísérlet valódi története, I. rész

Az elmúlt években sorra lepleződnek le az amerikai szociálpszichológia széles körben ismert, kanonizált kísérletei. Súlyos kétségek merültek fel a gyakran idézett „áramütéses” Milgram kísérlet és a mostanában Magyarországon is többször megfordult Zimbardo „Rabok és börtönőrök” című, gyakran citált helyzetgyakorlatával kapcsolatban is. Vajda Zsuzsanna pszichológus, a Károli Gáspár Református Egyetem professor emeritusának cikksorozata.

Úgy tűnik, a deheroizálás hulláma nem hagyja érintetlenül a kísérleti szociálpszichológia egyik legjelentősebb „ikonját”, Muzafer Sherifet (1905 -1988) sem. A Törökországban született és nevelkedett, ám élete második felét az Egyesült Államokban töltő Sherif iskolás csoportokkal végzett kísérletei a szociálpszichológia alapozó kurzusaiban szerepelnek. Munkásságát a hazai közönség is jól ismeri: a Gondolat könyvkiadó az 1960-as évektől folyamatosan jelentette meg az 1950-70-es években virágzó amerikai kísérleti szociálpszichológia eredményeiről beszámoló köteteket, ezekben több tanulmánya megtalálható.[1] Igaz, a hazai szociálpszichológia egyik legjelentősebb képviselője, Csepeli György, szkeptikus Sherif tiszteletre méltó, ám idealisztikus elképzelésével kapcsolatban, s kételkedett benne, hogy a csoportokkal végzett kísérletek tapasztalatai felhasználhatóak lennének a valódi társadalom konfliktusainak megoldásában is, ahogyan azt Sherif korábban remélte[2]. A hasonló bírálatok azonban nem voltak hatással Sherif megítélésére, csoportkutatásainak eredményeit ma is úgy mutatják be a szociálpszichológiai szakkönyvek, mint amelyek kezünkbe adhatják a nemzetközi konfliktusok megoldásának a kulcsát.

Ám a közelmúltban Gina Perry[3], ausztrál tudománytörténész, aki másokkal együtt az eredeti levéltári anyagok alapján leleplezte Stanley Milgram eredményeinek manipulált voltát, hasonló problémákkal szembesült Sherif kísérleteinek utólagos vizsgálata során. Éppen a Milgrammel kapcsolatos munkája közben értesült róla, hogy a Sherif család nemrég kutathatóvá tette a világhírű szociálpszichológus életéhez és munkásságához kapcsolódó dokumentumokat. Felismerte, hogy különlegesen érdekes anyagról van szó, és újabb kutatásba kezdett. Vizsgálódása nemcsak a kísérletek dokumentumaira terjedt ki: miként Milgram esetében, ezúttal is felkutatta a kísérletben résztvevőket – az „utolsó pillanatban”, hiszen az 1950-es évek elején zajlott kísérletek valamikori gyermek résztvevői is idősek voltak már 2014-15-ben, az anyaggyűjtés idején. Perrynek így sikerült is néhányat szóra bírni a volt táborozók közül, sőt, Sherif volt tanítványa, a kísérletben aktívan résztvevő O. J. Harvey is beszámolt tapasztalatairól. Perry a gyerekek emlékeinek megismerését különösen fontosnak találta. A feltárt dokumentumok tanúsága szerint Sherif arra törekedett, hogy a kísérleteiben résztvevő gyerekek minél hasonlóbbak legyenek, egyéniség nélküli tömeg tagjaként kezelte őket. Ahogyan az ismert pszichológiai kísérletek más szereplőit, őket sem kérdezte senki, milyen élményekre és tapasztalatokra tettek szert „kísérleti nyúlként”, vélte Perry. Ezért adta könyvének az „Elveszett fiúk” (The Lost Boys) címet.

Sherif szociálpszichológiájának élettörténeti gyökerei

Az anyaggal való ismerkedése közben a kutatónő szembesül Sherif mozgalmas élettörténetével. Nyilvánvaló, hogy az utóbbiak jelentős szerepet játszottak a híres tudós szociálpszichológiai érdeklődésében és kutatási hipotéziseinek a kialakulásában. Perryt egyre jobban érdeklik Sherif gyerekkorának körülményei, és rádöbben, hogy semmit sem tud a török történelemről. Így szükségét érzi, hogy a megismerje az eredeti helyszínt, és el is utazik a törökországi Anatóliába, ahol a később világhírűvé vált szociálpszichológus nevelkedett, megismerkedik Törökország történetével, emberekkel találkozik, múzeumokat látogat.

Sherif története a huszadik század első éveiben kezdődik, a hanyatló, puszta fennmaradásáért küzdő ottomán birodalomban. Szülővárosa, Ödemis – a valamikori Szmirna, ma Izmir –, kétezer éven át fontos kereskedelmi központ és kikötő közelében található. Izmir az első világháború végéig nemzetiségi csoportok egész sorának adott otthont: a jelentős görög és török lakosság mellett örmények, szerbek, zsidók és még sokféle etnikum tagjai éltek ott évszázadokon át. Sherif apja alacsony iskolázottsága ellenére jómódú kereskedő volt, aki nagy súlyt fektetett gyermekei taníttatására. A birodalom a végnapjait éli, amikor Muzafer Izmirben beiratkozik a középiskolába, éppen abban az időben, amikor az antant hatalmak és a helyi görögök támogatásával a görög hadsereg elfoglalja a várost.

Durva atrocitások következnek a török kisebbséggel szemben, amelyeknek Sherif nemcsak tanúja, de csaknem áldozata is.

Ám alig telik el három év, a romokon újjáéledő Törökország hadserege visszavág. Izmir ismét véres harcok színtere, a görögök (és sokan a többi kisebbség tagjai közül) az újabb atrocitások áldozatai lesznek, vagy elmenekülnek. Izmirben rettenetes tűzvész tör ki, porrá égnek a sok ezer éves történelem emlékei, a virágzó város kozmopolita arcából, a klubokból, a szállodákból, kávéházakból csak hamu marad.

Bizonyos, hogy Sherif életére döntő benyomást gyakoroltak az események: tanúja volt, hogy a korábban békében élő, együttműködő népcsoportok egymásnak esnek, öldökölnek. Bár fiatalkori élményeiről szinte soha nem beszélt amerikai családjának – írja Perry –, egy 1967-ben megjelent esszékötetben egyértelműen utal rá, hogy ezek az élmények inspirálták későbbi kutatói érdeklődését: „Ifjúkoromban mély hatást gyakorolt rám, amikor láttam, milyen jelentős átalakulás megy végbe emberi csoportok között. Mélyen hatott rám, amikor azt láttam, hogy a csoportokon belül az elvtársiasságnak egy igen magas szintje, a gyűlölt külső csoport iránt pedig hasonló szintű ellenségeskedés, rombolási hajlam és bosszúvágy jött létre. A viselkedésüket egyaránt jellemezte a türelmetlenség és előítéletesség, a mértéktelen önfeláldozás és a bestiális rombolási hajlam. Már ekkor elhatároztam,hogy az életemet a hasonló jelenségek okai megértésének és tanulmányozásának fogom szentelni” – írja.[4]

A gimnázium után Isztambulban felsőfokú tanulmányokba kezd, filozófia szakos lesz. Tehetséges fiatalember, 1929-ben elnyeri a híres Harvard Egyetem ösztöndíját, így utazik először az Egyesült Államokba.[5] Nem érzi jól magát Amerikában, meggyőződése szerint lenézik török volta, akcentusa miatt.[6] Kollégái viszont őt tartják lobbanékonynak és önfejűnek. Néhány év múlva, miután megszerzi a mester fokozatot, hazaindul Törökországba, ám a hajón meggondolja magát és inkább Berlinbe megy. Ekkor még itt él a később szintén Amerikába emigrált Kurt Lewin és az alaklélektan klasszikusa, Wolfgang Köhler, akiket csodál.

A következő évben, 1933-ban mégis az USA-ba tér vissza, majd az 1930-as évek második felében végzi első, híressé vált kísérleteit, az úgynevezett autokinetikus hatással kapcsolatban. Az utóbbi régóta ismert jelenség: ha sötét helyiségben fénypontot kell figyelnünk, egy idő után akkor is mozogni látjuk, ha az a valóságban statikus. Sherif arra volt kíváncsi, hogy a kísérleti személyek becslését – arról, hogy milyen mértékben mozdul el a pont – befolyásolja-e a csoporthatás.

Feltételezése helyesnek bizonyult: az elmozdulás becslésében a három kísérleti személy összehangolta az ítéletét,

a kis csoportok tagjai végül egyetértésre jutottak az elmozdulás nagyságát illetően. Ám a konszenzus tartalma az egyes csoportok esetében különbözött: némelyikük kicsinek, mások közepesnek, ismét mások nagynak becsülték a (mozdulatlan) fénypont elmozdulását. Sherif a kísérletről 1936-ban megjelent, A társadalmi normák pszichológiája című könyvben[7] számol be.

A kísérlet jelentős hírnevet hozott a számára, állást kap a Columbia egyetemen. Ebben az időben ébred fel rokonszenve a baloldali eszmék iránt, amelyek a két világháború közötti Amerikában még távolról sem voltak olyan elutasítottak, mint manapság. 1937-ben azonban ismét hajóra száll és visszatér a hazájába, állást vállal az új főváros, Ankara egyetemén. Csakhogy itt sem érzi jól magát. Ellenzi Törökország német orientációját, gyűlöli a fasizmust és Hitlert, felemeli a szavát a növekvő vagyoni különbségekkel szemben, és bírálja kollégáit, akik nem teszik. Végül 1944-ben letartóztatják baloldali kapcsolatai miatt. Egyik, magas állami állást betöltő testvére szabadítja ki; ez viszont baloldali barátait háborítja fel. Végül sikerül elnyernie egy amerikai állami ösztöndíjat, és 1945-ben visszatér az USA-ba. Még ugyanebben az évben megnősül, Carolyn Wood, egy különlegesen csinos és ambíciózus 23 éves pszichológushallgató lesz a felesége.

Carolyn Sherif könyvét olvasva szeretett bele a szerzőbe, a személyes találkozás és a házasságkötés között mindössze két hónap telik el.

A szerelem mindvégig kitartott, Carolyn minden tekintetben lelkes és hűséges támogatója, lelki egyensúlyának fenntartója, kollégája és partnere a férjének, három gyermekük születik.

Sherifet régi barátja, a „Támadás a Marsról” című, azóta szintén némileg megkopott reputációjú, nagyszabású szociálpszichológiai kísérlet leírója, Hadley Cantril segíti két éves ösztöndíjhoz a Princeton Egyetemen. Kezdetben arra készül, hogy családostul visszatér Törökországba, csakhogy ez egyre nagyobb képtelenségnek tűnt az adott feltételek között. A török kormány az 1940-es évek második felében hajtóvadászatot folytat a baloldali elkötelezettségű értelmiségiek ellen, Sherif még meglévő állását megszüntetik, mivel török közalkalmazottként nem lett volna szabad külföldi állampolgárt feleségül vennie. Időközben rokonaival is megromlott a kapcsolata. Csakhogy az ösztöndíj lejárta után az Egyesült Államokban nincs legális tartózkodási engedélye. A megszerzésére nincs túl nagy esély, ha kérvényezné, az USA a török hatóságoktól kérne információt, és tudomást szerezne ottani baloldali aktivitásáról. Pedig szociálpszichológusként ekkor már jelentős szakmai tekintélye van: Karl Hovland, szintén régi kolléga és elismert szakember segítségével végül sikerül állást kapnia a Yale Egyetemen. Ugyancsak Hovland támogatja a Rockefeller Alapítvány kétéves pályázatának elnyerésében – ebből finanszírozza Sherif a gyerekcsoportokkal végzett kutatását, amely három nyári tábori megfigyelés formájában történt 1949-ben, 1953-ban és 1954-ben – az utóbbi a híres Rablóbarlang kísérlet.

•••

A cikksorozat második része itt olvasható.

 

Felhasznált irodalom:

[1]  M. Sherif: Social Interaction: process and products. Selected Essays of Muzafer Sherif. Aldine, Chicago, 1967

[2].  Aysel Kayaoğlu, Sertan Batur and Ersin Aslıtürk: The Unknown Muzafer Sherif. https://thepsychologist.bps.org.uk/volume-27/edition-11/unknown-muzafer-sherif

[3] Megjegyzendő, hogy az USA-ban ebben az időben nem volt barátságos a légkör a törökökkel szemben az örményekkel szemben elkövetett súlyos atrocitások miatt.

[4] M. Sherif: The Psychology of Social Norms. Harper and Brothers Publishers, New York and London, 1936.

[5]M. Sherif – K. Sherif: Csoportközi kutatások hatása. In  Pataki Ferenc (szerk.) Csoportlélektan 1. Budapest, Gondolat, 1969. 390; M. Sherif: A fölérendelt célok szerepe a csoportközi konfliktus enyhítésében In Pataki Ferenc (szerk.) Pedagógiai szociálpszichológia, Gondolat, Budapest, 1976, 325-340; .;  M. Sherif: A vonatkoztatási csoport fogalma az emberi kapcsolatokban. In Pataki Ferenc (szerk.) Csoportlélektan 2,. Budapest, Gondolat, 1980, 185-200.; valamint M, Sherif – C. Sherif: Csoporton belüli és csoportközi viszonyok: kísérleti kutatás. In Csepeli György (szerk.) Előítéletek és csoportközi viszonyok. Budapest,  Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1980, 347-392.

[6] Csepeli György: Szociálpszichológia. Budapest, Osiris, 1997. 470. old.

[7] G. Perry: The Lost Boys. Inside Muzafer Sherif’s Robbers’ Cave Experiment. Scribe Publications, 2018.


Iratkozz fel hírlevelünkre!