A varázsszőnyeg – egy 5 éves obstipáló kislány esetrészlete

Egyedülálló, „bennfentes” élményben lehet része olvasóinknak: Józsa Tamás klinikai szakpszichológus, család- és párterapeuta önreflektív írásában bepillantást enged a színfalak mögé, és egy terápiás folyamat különleges világába kalauzol minket.

Még elsőéves egyetemistaként tanultunk Hermann Imre elméletéről a megkapaszkodási ösztönnel kapcsolatban. Az akkori alapozó, bevezető tárgyak között üde színfolt volt a fejlődéslélektan óra, azon belül is Harlow kísérlete a szőranyával-drótanyával. Mindez első látásra „aha-élményt” idézett elő bennem. Ezt követően mint a búvópatak, időnként fel-felbukkant, majd eltűnt Harlow és Hermann neve is. Meglátásom szerint vannak olyan teóriák, amelyeket az ember valahogy igazabbnak gondol, mint másokat. Nincs erre jobb szó, bizonyos irányzatok, elképzelések egyszerűen közelebb állnak az illető személyiségéhez, s ennek nincsen tudományos, racionálisan megfogható oka; nem az elvégzett kutatások, begyűjtött bizonyítékok, magas impaktfaktorú szaklapokban publikált cikkek okozzák. Közrejátszhatnak ezek is, de legbelül, hiszem, hogy valamilyen személyes és szubjektív érintettség okán végigkísérheti életünket „az a bizonyos”. Bár Hermann eredeti írásainak nyelve első látásra nehézkesnek és bonyolultnak tűnt, egyszerűen csak több időbe telt az értelmezése, mivel olyannyira komplex látásmódot tükrözött. Klaniczay Sára írásaival már könnyebben boldogultam; a későbbi évek alatt a szabadon lebegő figyelem, az általa képviselt elfogadó és melegséget tükröző attitűd, valamint a játékterápiában használatos elméleti és gyakorlati alapvetései nagy segítséget jelentettek.

Sosem akartam a frusztrált megkapaszkodási ösztön elméleti keretét ráhúzni minden gyerekre. Óvakodtam Maslow elhíresült mondásától („akinek kalapácsa van, hajlamos mindent szögnek nézni”), ám a gyermekvédelemben, nevelési tanácsadóban, iskolapszichológusként és egészségügyben gyakorló klinikusként szerzett tapasztalataim alapján rendre megkerülhetetlennek láttam, és látom ma is ezen kérdéskört. Jelen írás keretein belül egy ezzel kapcsolatos eset részletét szeretném bemutatni, amely szépen egybecseng azzal, hogy számomra mit is jelent valójában a visszatérés a gyermeki énhez a terápiás gyakorlatban.

Évekkel ezelőtt járt hozzám a nevelési tanácsadóba egy 5 éves, óvodás kislány, akit hosszú orvosi kivizsgálások után, „végső soron” irányítottak pszichológushoz. Ennek oka, hogy hetente egyszer tudott csak székelni, akkor is csupán beöntéssel; mindezt organikus elváltozás nem indokolta. Az édesanya nagyon kétségbe volt esve, hiszen 9 hónapja tartott már a folyamat, amely értelemszerűen megviselte a családot és a gyermeket is. Amolyan „minden mindegy, nincs vesztenivalónk” felütéssel érkeztek, teljesen reményvesztetten és csalódottan. Ez a valahol érthető bizalmatlanság eredményezte, hogy kevés, az első interjúból és anamnézisből származó adattal kellett megkezdenem a diagnosztikus szakaszt, majd pedig a terápiát. Az idő előrehaladtával és a szülővel folytatott munkából fakadóan egyértelművé vált, hogy intrafamiliáris nehezítettség is áll a háttérben, azonban családterápiás segítségre nem voltak nyitottak. Tankönyvbe illően tolták előre a kislányt mint indexpácienst, aki fizikailag és lelkileg is nagyon szenvedett a tünetétől. Az elmondások alapján a hónapokkal azelőtt mosolygós, beszédes kisgyermek fokozatosan vált zárkózottabbá, nonverbális jelzései visszatartást, szoros önkontrollt tükröztek. Akarva-akaratlanul vette fel az édesanya arckifejezését és mintázta meg viselkedését, szomorú, beesett szemeit, s azt a nagyfokú gondterheltséget, amit ő képviselt. Mintha egy hatalmas titkot, kibírhatatlan súlyt hordozott volna, amit nem mert sem elengedni, sem megosztani másokkal. Hiába a szakirodalomban felsorolt módszerek, amelyek a gyermek – és a szülő – ilyen esetben történő terápiás megsegítését taglalják, a gyakorlatban az anya titkolózása és részleges együttműködése, a probléma iránti hárítása miatt a folyamat heteken át egy helyben állt.

Szakmai szempontból válaszút elé kerültem.

Megszakítsuk-e a terápiát és esetleg új szerződést kínálva menjen tovább az eset, vagy egyáltalán, mivel teszünk jót: ha hallgatólagosan fenntartódik ezt az állapot, vagy ha nyílttá téve a folyamatot, kockáztatjuk a terápiából kimaradást és a nyílt oppozíciót? Ezeket a kérdéseket magam előtt görgetve érkeztünk el a következő üléshez. A legtöbb terápiás óra úgy telt, hogy kezdeményező attitűdöt vettem fel, próbáltam proaktívan, cselekvésorientáltan hozzáállni a kérdéshez. A kontrollt magamnál tartva, szülői áttételi érzésektől áthatva működtünk együtt a kislánnyal; sokáig képviseltem a „csináld már, gyerünk már (the doing therapist)” attitűdöt. Ezt felismerve viszont, a nondirektív viszonyulás sem segített. Volt, hogy akár tízpercekig ültünk egymással szemben, és (látszólag) nem történt semmi. Kezdő szakemberként sokszor a pillanatnyi csendet s az ebből fakadó frusztrációt is nehéz elviselni, nemhogy a hosszan tartókat.

Egy ilyen alkalommal fekete ünneplő cipőben voltam, és ahogyan ültünk a földön, az a gondolat jutott eszembe, hogy én most leveszem a cipőmet. Rojtos, szőrös szőnyeg volt mellettünk a szoba közepén; úgy gondoltam, sokkal kényelmesebb lenne, ha nem kellene itt feszengeni, hanem zokniban, sőt, mezítláb lehetnék. Ezt a gondolatot nem hangosítottam ki, hanem elkezdtem kikötni a cipőfűzőt. A kislány tágra nyílt szemekkel nézte, hogy mit csinál ez a felnőtt, ilyennel még nem találkozott. Közben szó nélkül és egyben zokni nélkül leültem a szőnyegre, és élveztem a szőr puhaságát, a bőrömnek kedves tapintást, azt a szabadságot, amit adott. Elengedtem a feszélyezettséget, és sokkal közelibbnek éreztem magam a gyermeki énemhez. A kislány továbbra is meredten nézett, nem szólt semmit, de éreztem, hogy erőteljesen figyel. Biztatni nem mertem – utólag már látom, ez hiba is lett volna. Pár perccel később ő is odalépett a szőnyeghez. Magamban szinte láttam a fogaskerekeket, ahogyan lázasan dolgoznak a kis fejében. Egy hirtelen huszárvágással leült, levette a cipőjét és zokniját, majd megdermedt. Nagyra nyílt szemekkel figyelte, hogy mi lesz ennek a konzekvenciája – büntetés következik-e tőlem, és egyáltalán, szabad-e ilyet csinálnia? Bátorító mosolyomra kisvártatva elkezdett fészkelődni, majd felállt, fel-le emelgette a talpát, és tétova lépéseket tett előre-hátra. Mintha a járást próbálgatná: a pszichológiai értelemben vett megkapaszkodást-elengedést. Az óra hátralévő részében már nem is éreztem kényszerítő erejét a beszédnek; elégnek bizonyultak a tekintetváltások, a proxemika.

Ezt követően jó pár terápiás óra zajlott így. A bemelegedés szakaszát elhagyva, az ajtón belépve már ment is a szőnyeg felé. Gyakran már menet közben rúgta le a cipőt, vetette le a zoknit. Ekkorra már sejtettem, honnan fúj a szél, és vártam, mikor megyünk mélyebbre a regresszióba.

Volt egy szőrös takaró a rendelőben, aminek használata már nem is ért váratlanul:

amikor a sokadik alkalommal lefeküdt a szőnyegre, és kézbe véve egy rojtot megszólalt, hogy „takarj be”, belül már mosolyogtam.

Az obstipáció tünetének teljes megszűnését követően érkeztünk el az egyik utolsó szülőkonzultációhoz, közel járva a lezáráshoz. A baba-mama konzultációkból ismert gyakorlatot követve együtt volt bent az édesanya és kislánya. Hármasban folytattunk közös játékot, így elősegítve a modelltanulást, s megkíséreltük reparálni az elmaradt biztonságos kötődést. Ekkor vont félre az anyuka, és elmondta, hogy már elmúlt a veszély: egészségügyi problémája volt az elmúlt egy évben, amit ő még a kislányának sem mondott el; gyakran a nagyszülőkre bízva őt járt a kezelésekre. Így az utolsó mozaikkocka is a helyére került. Zárásként még egy pillanatot szeretnék kiemelni. Mérei Ferenccel kapcsolatban létezik egy történet, amely szerint az egyik tanítványa elmesélte, hogy haragszik rá, ám nem tudja az okát. Mérei mosolygott, és a következő alkalommal egy üveggolyót ajándékozott neki. „Miért?”, kérdezte az illető. „Azért – felelte Mérei –, hogy ezen keresztül emlékezzél rám.” Ez az átmeneti tárgy szolgála azt a célt, hogy nem baj, ha még nem sikerült a teljes internalizáció, tessék, kapsz egy kis segítséget hozzá.

Ez jutott eszembe, amikor elbúcsúztunk a kislánytól. A szőnyeg viszont ott maradt. Pillantás nélkül ment el mellette anya és lánya. Önreflexióként pedig csak annyit: lám, szakmailag bizonytalan helyzetben a pszichológusnak is milyen fontos a (saját) valamiben történő megkapaszkodása. Szőnyeget minden rendelőbe!

Olyan problémával küzdesz, amit egyedül nem sikerül megoldanod? A Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban tapasztalt szakembereink egyéni pszichológiai tanácsadás keretében elkísérnek a fejlődés útján!


Iratkozz fel hírlevelünkre!