Táborozó gyerekek és nemzetközi konfliktusok – a Rablóbarlang kísérlet valódi története, II. rész

Az elmúlt években sorra lepleződnek le az amerikai szociálpszichológia széles körben ismert, kanonizált kísérletei. Súlyos kétségek merültek fel a gyakran idézett „áramütéses” Milgram kísérlet és a mostanában Magyarországon is többször megfordult Zimbardo „Rabok és börtönőrök” című, gyakran citált helyzetgyakorlatával kapcsolatban is. Vajda Zsuzsanna pszichológus, a Károli Gáspár Református Egyetem professor emeritusának cikksorozata – a sorozat első része itt olvasható.

A Rablóbarlang kísérlet tartalmával és céljaival kapcsolatban idézzük fel Sherif saját szavait, amelyek mögött nem nehéz felismerni a fiatalkori élmények hatását: „1. Kísérleti úton kialakítottuk a csoportokat;  2. E csoportok között feszültséget és konfliktust teremtettünk azáltal, hogy versengést, kölcsönösen frusztráló kapcsolatokat teremtettünk közöttük. 3. Kísérletet tettünk arra, hogy a csoportközi konfliktust visszaszorítsuk”.[1] Sherif beszámolója szerint a két csoport között a versenyhelyzetek hatására igen erős rivalizálás, majd ellenségeskedés alakult ki, eközben belső szerkezetük megerősödött. Az ellenségeskedés a tettlegességig fajult, a táborvezetők egyre nehezebben tudták az indulatokat féken tartani. Végül úgy sikerült a konfliktust feloldaniuk, hogy – Sherif koncepciójának megfelelően – a fiúknak „fölérendelt”, tehát mindkét csoport tagjainak érdekében álló célokért kellett tevékenykedniük. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy a kísérleti személyek – 11-12 éves fiúgyerekek – nem tudtak róla, hogy megfigyelik őket, a kísérletvezetők ennek minden jelét igyekeztek elrejteni. Ugyanis, írja a szerző, „empirikus és kísérleti bizonyítékok cáfolják azokat a megfigyeléseket, amelyek szerint az egyének nem törődnek azzal, ha megfigyelik őket, vagy a szavaikat rögzítik”. Ám sajnos, ahogyan arra hamarosan visszatérünk, a kifogásolt körülmények az ő kísérletei esetében is fennálltak.

A csoportok viselkedésének kutatása az Egyesült Államokban Kurt Lewin munkássága által került a középpontba. A Lewin által kezdeményezett „vezetői stílusok” [2] kísérlet arra hívta fel a figyelmet, hogy

a különböző irányítási módszerek hatással vannak a csoporttagok viselkedésére,

és hogy lehetőleg gyerekkortól kezdve olyan feltételeket kell teremteni az egyének számára, hogy megismerjék a demokrácia alapszabályait. Sherif módszerét, a gyermekcsoportok számukra megszokott helyzetben történő megfigyelését részben Lewintől vette át: szintén gyerekcsoportokkal végzett kísérletei bentlakásos nyári táborokban zajlottak. Az utóbbiaknak ráadásul hosszú hagyománya volt az Egyesült Államokban. Kezdetben, a 19. század végén a nyári táborok a városi gyerekek edzését, természethez szoktatását, vallásos nevelését szolgálták, később, a pszichológia belépésével a demokráciára és a jó állampolgárságra nevelés lett a céljuk. Sherif számára nyilvánvalóan vonzó terep volt a nyári tábor, írt is egy kézikönyvet táborvezetők számára, amely arra nézve tartalmaz útmutatást, hogyan neveljék a táborvezetők a gyerekeket a demokrácia értékeinek tiszteletére és arra, hogy tekintettel legyenek másokra. A tervezett kísérletben azonban ő maga éppenséggel nem a demokratikus nevelés módszereit akarta kipróbálni. Ellenkezőleg: a csoportok versengésének, ellenségeskedésének megfigyelése volt a kísérlet célja. Sherif szilárdan meg volt róla győződve, hogy a versenyhelyzetek szükségképpen ellenségeskedéshez vezetnek a csoportok között.

Kísérleti táborok

A legelső kísérleti táborozásra 1949-ben került sor Connecticutban. Sherif ekkor olyan gyerekeket toborzott, akik szegény vagy hátrányos helyzetű családból származtak, ezért örültek az ingyenes táborozási lehetőségnek. Sem a szülőket, sem a gyerekeket nem tájékoztatták a tábor igazi céljáról. A fiúkat két csoportra osztották, az egyik a Bulldogok, a másik a Vörös Ördögök nevet viselte. A táborról történt beszámoló szerint a Bulldog csoport a demokrácia mintacsoportja volt. Választott vezetőjük a Lewin-féle vezetői stílus-kísérlet szabályait követte, bevonta a tagokat a döntésekbe, közös programokat szervezett, mindenkivel törődött. A Vörös Ördögök vezetője ezzel szemben a fizikailag legerősebb gyerek volt, aki, bár társaihoz hasonlóan 11 éves volt, tizenötnek nézett ki. Ez a fiú a beszámoló szerint fenyegetésekkel kényszerítette a tagokat, hogy teljesítsék a kívánságait, Kapitánynak szólíttatta magát és folyamatosan önkényeskedett.

Sherif a táborról készült első beszámolójában azt fejtegeti, hogy a kísérlet a versengő, kapitalista társadalom hátrányait mutatta meg. Az ilyen társadalmak az embereket javakkal bíró és nem bíró emberekre osztják, ez pedig előítéletek kialakulásához és erőszakhoz vezet. Nyíltan ír a marxizmus iránti szimpátiájáról, és arról, hogy az orosz kollektivizmus jobb társadalom, mint az amerikai individualizmus. Korábbi amerikai tapasztalatainak megfelelően nem érzékeli, hogy a kommunizmus iránti szimpátia már nem elfogadható az Egyesült Államokban. Végül Hovland intésére az utolsó változatból kihagyja a kapitalizmus kritikáját, és minden más utalást is arra nézve, hogy a csoportok viselkedésének köze lehet a társadalmi egyenlőtlenségekhez, a hatalomért és a pénzért való küzdelemhez. Így azonban – írja Perry – a beszámoló érdektelenné változott. Az utolsó változatból már az sem derül ki, hogy a kísérleti alanyok gyerekek voltak. Előfordulnak ugyan azzal kapcsolatos utalások, hogy a tábort vezetők beavatkoztak a csoportok életébe, de a beszámoló ezeket jelentéktelennek tüntette fel.[3]

Karrier és hidegháború

Gyanítható, hogy az 1949-es nyári táborban nem úgy alakultak a viszonyok, ahogyan Sherif feltételezte. A Yale egyetemi ösztöndíj lejártával 1951-ben az Oklahomai Állami Egyetemre kerül, ami ekkor Perry szerint híresebb volt a futballcsapatáról, mint a tanítás minőségéről. Sherifet jó nemzetközi reputációja és pénzszerző képessége vonzóvá tette az egyetem számára. Első négy éve Oklahomában rémálom: a hidegháború szele egyre erősebb. Az állam hajtóvadászatot rendel el az egyetemein a kommunisták után, az FBI pedig vizsgálatot indít Sherif ellen, annak ellenére, hogy a kísérletei felkeltették a hadsereg érdeklődését is, sőt, az USA haditengerészetének projektjeiben is dolgozott. Az FBI vizsgálata több mint egy évig tartott. A család szorong, Sherifék elégetik baloldali szimpátiájukról árulkodó kompromittáló könyveiket és levelezésüket, Sherif pedig kénytelen hivatalos esküt tenni, hogy nem kommunista, lojális az Egyesült Államokhoz és hajlandó fegyvert fogni is a védelmében. Mindez nem elég: 1951-ben letartóztatják: két év után ismételten lejárt a tartózkodási engedélye. A képtelen helyzet kialakulásában szerepet játszott, hogy iszonyodik a bürokráciától, nem válaszol a hivatalos levelekre és telefonokra, nem tesz eleget az idézésnek sem, ahol figyelmeztetni akarják a vízum határidejére. Az a veszély fenyegeti, hogy visszatoloncolják Törökországba, ahol ekkorra több régi barátját és ismerősét börtönbe zárták baloldali aktivitásuk miatt.[4] Az FBI továbbra is figyeli: faggatják barátait és munkatársait. Akadnak köztük árulók is: a régi barát, Hadley Cantril azt állítja, hogy Sherif többször is kifejezte csodálatát a Szovjetunió iránt. Cantril árulása annál is meglepőbb, mert 1947-ben még közösen írtak könyvet Sheriffel, amelyben pozitívan említik a szovjet kollektivizmust és bírálják az individualisztikus, kompetitív és konfliktusokkal terhelt amerikai társadalmat. Perry megemlíti, hogy bár Hadley Cantril korábban egyértelműen rokonszenvezett a baloldali eszmékkel, a háború alatt együttműködött a CIA elődjével, az OSS-szel[5]. Ám nem ő volt az egyetlen, akinél hasonló pálfordulás következett be. 1977-ben, amikor nyilvánosságra kerültek CIA dokumentumok, Carolyn megdöbbenéssel szembesült vele, hogy Sherif egy évtizeddel korábban, mialatt ő a doktori disszertációját írta, több, a CIA által finanszírozott kutatásban vett részt az úgynevezett MKultra programban. Az utóbbiban egyébként részt vett a humanisztikus iskola jól ismert képviselője, Carl Rogers is.[6]

Sherif emellett továbbra sem népszerű a kollégái körében. Az FBI által készült jegyzőkönyvekben, amelyek szintén Perry nyersanyagát képezték, munkatársai és diákjai arról számolnak be, hogy az ismert tudós impulzív és kiszámíthatatlan. Nem törődött a protokollal:  időnként váratlanul felbukkant a dékán irodájában, áttörve a titkárnők sorfalát. Bár kutatásaival az együttműködés előnyeit igyekezett alátámasztani a versengéssel szemben, saját viselkedésében nemigen követte ezt az elvet. A tudományos rendezvényeken vehemensen bírálta kollégái munkáját és hajlamos volt lekicsinyelni az azonos területen dolgozók tevékenységét. Diákjaival is szeszélyesen viselkedett, olykor kedves és segítőkész volt, máskor türelmetlen és lobbanékony – írja Perry.[7]

Végül 1953-ra, részben Carolyn erőteljes lobbizásának hatására, a helyzete rendeződni látszik. Az FBI nem talált bizonyítékot ellene, a vizsgálatot lezárják. Ugyanakkor jelentős kutatási támogatáshoz jut a Rockefeller alapítványtól a kiscsoportok konfliktusa tárgyában végzett kísérleteihez. Ismét tábori kísérletet tervez, ám a célokat egy újjal egészíti ki. Mivel a hézagos beszámolók alapján úgy tűnik, hogy az 1949-es kísérlet során nem sikerült a konfliktusba keveredett csoportokat összebékíteni, arra nézve is keresi a megoldást, hogyan lehet lecsillapítani az ellenséges indulatokat.

Egy újabb csoportkísérlet

Sherif a következő két táborozáskor, 1953-ban és 1954-ben, a Rablóbarlang kísérletben már középosztálybeli, lehetőleg „problémátlan” viselkedésű, lelkileg kiegyensúlyozott, fehér gyerekeket toborzott. Olyan kísérleti személyekkel akart dolgozni, akik a közösség megbecsült tagjai, és a később kialakuló, esetleges másokat elutasító viselkedésüknek semmilyen előzménye nincsen. A kísérletvezetőket szintén nagy gonddal válogatta össze, volt köztük tanítvány – egyikük O.J. Harvey – és olyan megfigyelő is, aki nem ismerte pontosan a kísérlet célját, így  elfogultságától sem kellett tartani. Az első napokban a későbbi két csapat 24 tagja együtt volt, és ahogyan az lenni szokott, hamarosan baráti szálak szövődtek, spontán csoportok alakultak ki közöttük. A táborozás harmadik napján kétfelé osztották a fiúkat, szándékosan figyelmen kívül hagyva a korábbi szimpátiákat. Ez rossz hangulatot keltett a táborozókban, nem értették, miért kell a barátaiktól elválniuk. Volt, aki végül a kialakult helyzetben olyannyira nem akart a táborban maradni, hogy haza kellett küldeni. Néhány együtt töltött nap után azonban a csoportok összekovácsolódtak és nevet választottak maguknak: Párducok és Óriáskígyók lettek belőlük.

Az eseményekről hangfelvételeket, jegyzőkönyveket készítettek, számtalan mozzanatot rögzítettek. Ám mindennél érdekesebb – írja Perry[8] – az, ami ezekből a jegyzőkönyvekből kimaradt. A történéseket a különböző feljegyzések, személyes beszámolók alapján napról napra követő kutatónő számára nyilvánvalóvá válik, hogy a tábort irányító felnőttek kezdettől fogva furcsán viselkedtek. Nem avatkoztak be a gyerekek konfliktusaiba, csak a legvégső esetben intették mérsékletre a gorombáskodókat, nem védték meg a gyengébbeket. Az egyik különleges helyzet a káromkodás körül alakult ki. Az 1950-es években járunk, a táborozó fiúk neveltetését a maihoz képest nagy mértékű visszafogottság jellemezte. Még enyhébb káromkodások sem voltak megengedettek, a trágár beszéd pedig abszolút tilalom alatt állt a korabeli családi és iskolai nevelésben, meséli az egyik volt táborozó. Ám a táborban, kihasználva a felnőtti felügyelet szokatlan gyengeségét, létrejön egy kis csapat, amely szándékosan csúnya szavakat használ – és a felnőttek nem szólnak rájuk! A helyzet – hívja fel a figyelmet Perry – érthetetlen volt a gyerekek számára, és csökkentette a biztonságérzetüket. És ez nem volt minden: az 1949-es kísérletben is alkalmazott „frusztrációs gyakorlatokkal” a felnőttek aktívan is beavatkoztak a dolgok menetébe. Titokban felborították az egyik csapat sátrát, összekeverték a gyerekek ruháit, és azt a látszatot keltették, hogy a rendbontást a másik csoportba tartozók csinálták.

Mindennek ellenére a csoportok közötti versengés csak nem akart elfajulni, a fiúk nem voltak hajlandók gyűlölni egymást. Amikor a Párducok nyertek a kötélhúzásban, az Óriáskígyók elismerték, hogy jobbak voltak. Nem hitték el, hogy a másik csapat keverte össze a ruhákat, azt mondták, hogy azok biztosan a mosodában keveredtek össze. Amikor a Párducok egy reggel arra ébredtek, hogy a zászlójukat tartó rudat eltörte valaki, a táborvezetők igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy az Óriáskígyók voltak. Az utóbbiak azonban egyenként megesküdtek a Bibliára, hogy nem ők tették, és a Párducok elhitték. (A Bibliára esküdni Amerikában komoly dolog.) Végül a gyerekek megsejtették, hogy a felnőttek manipulálják őket, és egyre nagyobb gyanakvással tekintettek a kísérletvezetőkre. Nem sikerült tönkretenni a szoros kapcsolatokat, amelyek a táborozás elején kialakultak, az ellenséges hangulat egyre inkább a felnőttek ellen fordult. Konfliktus végül nem a két gyerekcsoport, hanem a kísérletet irányító felnőttek között keletkezett, melynek során hajszál híján tettlegességre került sor Sherif és az egyik asszisztens között. A kísérlet végül sikertelennek bizonyult – a részletekről Sherif soha nem is számolt be a nyilvánosság előtt.

A korábbi bírálatok gyakran kitérnek rá, hogy Sherif nem tájékoztatta a szülőket: a gyerekek valójában szociálpszichológiai kísérletben vesznek részt. Értelemszerűen nem tudtak erről maguk a gyerekek sem. Perry állítása szerint a valamikori táborozók közül voltak, akik csak tőle, több,  mint egy fél évszázad elmúltával tudták meg, hogy kísérlet alanyai voltak. Ám a gyerekek utólagos beszámolói alapján a szülők egy része számára nyilvánvaló lett, hogy a táborvezetők manipulálták a gyerekeket és szándékosan uszították őket egymásnak.[9] A kutatást finanszírozó Rockefeller alapítvány képviselője meg is próbált utána járni a dolognak, de végül elfogadta Sherif magyarázatát arra nézve, hogy mindez a kísérlet nélkülözhetetlen tartozéka volt. Sherifre azonban nagy nyomás nehezedett, amikor a következő évben, 1954-ben ismételten nekivágott a kísérleti táboroztatásnak Oklahomában, a Rablóbarlangnak nevezett táborhelyen.

 

Felhasznált irodalom:

[1] M. Sherif: id. mű (1976) 330.

[2] R. White – R. Lippitt: A vezető viselkedése és a tagság reakciója háromféle társadalmi klímában. In Pataki Ferenc (szerk). Csoportlélektan 1. 315-346

[3] Perry, id. mű, 297.

[4]  Perry, id. mű, 295.

[5] Office of Strategic Services, 1942-ben alapított állami titkosszolgálat, ebből jött létre több átalakulás után a CIA (Central Intelligence Agency, az USA főleg külföldi hírszerzésével megbízott titkosszolgálata).

[6] Harper, D. (2007) ‘The complicity of psychology in the Security State’ in Roberts, R. (ed.) Just war: psychology and terrorism. Ross-on-Wye: PCCS Books, 2007. ISBN 978 1 898 059 92 9.

[7] Perry, id. mű, 308.

[8] Perry, id. mű, 182.

[9] Perry, id. mű, 190.


Iratkozz fel hírlevelünkre!