Táborozó gyerekek és nemzetközi konfliktusok – a Rablóbarlang kísérlet valódi története, III. rész

Az elmúlt években sorra lepleződnek le az amerikai szociálpszichológia széles körben ismert, kanonizált kísérletei. Súlyos kétségek merültek fel a gyakran idézett „áramütéses” Milgram kísérlet és a mostanában Magyarországon is többször megfordult Zimbardo „Rabok és börtönőrök” című, gyakran citált helyzetgyakorlatával kapcsolatban is. Vajda Zsuzsanna pszichológus, a Károli Gáspár Református Egyetem professor emeritusának cikksorozata – a sorozat első és második része már elérhető. A befejező részben magáról a Rablóbarlang kísérlet lefolyásáról és annak fogadtatásáról olvashattok.

Ezúttal is kizárólag fehér és középosztálybeli gyerekeket vittek magukkal, összesen 22 fiút. Sherif a kapcsolatok alakulását még a korábbiaknál is kevésbé tervezte a véletlenre bízni. Az előző évi tapasztalatokból okulva, kezdettől különválasztották a csoportokat. Az első napokban mindkét csoport azt hitte, hogy egyedül van a táborban. Itt is megtörtént a névválasztás, az egyik csoport tagjai Sasoknak nevezeték el magukat, a másik társaság lett a Csörgőkígyók csapata. Elfoglaltságuk is más volt: a Sasoknak nehéz munkát kellett végezniük, míg a Csörgőkígyók csak szórakoztak és pihentek. A Sasok csoportjában két fiút haza is kellett küldeni, mert nem érezték jól magukat, így a csapat eleve gyengébb volt, mint a rivális Csörgőkígyók.

A fiúk csak a harmadik napon szereztek tudomást a másik csapat jelenlétéről, és nem nagyon örültek. A táborvezetők ezután különböző versenyhelyzeteket hoztak létre: baseball meccset, kötélhúzást játszottak, ügyességi feladatokat kellett megoldaniuk. A két csapat tagjai között ezúttal valóban megromlott a viszony, ebben azonban ismételten nem lebecsülhető szerepe volt a kísérletet irányító felnőtteknek. Nem avatkoztak közbe, ha a fiúk durván viselkedtek, nyíltan bátorították a gúnyolódást, a konyhavezetőnek kellett közbelépnie, hogy a gyerekek ne dobálják egymást az ételekkel. Az ellenségeskedés odáig fajult, hogy a fizikai összecsapások sem voltak ritkák:

a táborvezetőknek egyre inkább nehezére esett, hogy kézben tartsák a dolgokat.

Végül sor került a kísérlet utolsó fázisára, az összebékítésre. Sherif ennek érdekében „fölérendelt célokat” szolgáló feladatokat talált ki a fiúk számára. Elhitették velük, hogy a táborban nem lehet ivóvízhez jutni, hanem egy távoli tartályból kell vödrökkel lehozni, Hamarosan kiderült, hogy a leghatékonyabb, ha a fiúk láncot alkotva egymásnak adogatják a vödröket. Az ilyen és ehhez hasonló feladatokkal végül sikerült elérni a feszültség csökkenését. Amikor a következő napon a táborlakók közösen kirándulni mentek, a konfliktusok egyre kevésbé voltak érezhetőek, majd teljesen el is tűntek. A Rablóbarlang kísérlet a beszámolók szerint teljes mértékben igazolta Sherif előzetes feltételezését: a versengést kiváltó feladatok teljesítése során konfliktusok alakulnak ki a csoportok között, amelyek ugyanakkor növelik a csoporttagok közötti belső kohéziót. Ám miközben a csoportok saját tagjaikat felértékelik, a másik csoport tagjait alacsonyabb rendűnek tartják. A kialakult ellenségeskedés elsimítható a „fölérendelt célok” érdekében végzett közös tevékenység segítségével.

A kísérlet fogadtatása

A Rablóbarlang kísérlet tapasztalatait Sherif több, munkatársaival és feleségével közös cikkben és könyvben is megírta. A kísérlet rendkívüli nemzetközi hírnevet hozott a számára. Eredményeit széles körben idézik azóta is, a szociálpszichológia egyik klasszikus szerzője lett. Pályája utolsó szakaszában, 1966-ban a Pennsylvaniai Állami Egyetemen helyezkedett el Carolynnal együtt. A török állampolgárságról soha nem mond le, és nem folyamodik az amerikai állampolgárságért sem. Szülőhazájába azonban nem utazik többé, betegesen fél, hogy Törökországban baja esne. Amikor meghívást kap az ankarai egyetemre, nem válaszol a levélre, de a haláláig megőrzi. Mivel hontalan, egyébként sem hagyhatja el az Egyesült Államokat, így nem vehet részt nemzetközi konferenciákon, de a lánya szerint ez nem zavarja túlságosan.

Úgy gondolja, hogy ő az egész világ polgára.

Széles körű ismertsége és elismertsége, szakmai sikerei ellenére mindvégig mellőzöttnek és kívülállónak érzi magát. Bírálói szerint túlságosan és kíméletlenül kritikus más szakmai vélemények képviselőivel szemben. Nem túl hízelgő a véleménye a pszichológiatörténet két „nagy iskolájáról”  a pszichoanalízisről és a behaviorizmusról, ezért a kurzusain egyáltalán nem is említi őket. Láncdohányos és nem veti meg az alkoholt sem. Idősebb korában egyre komolyabb kedélyproblémákkal küzd, többször is kórházi kezelésre szorul. Élete utolsó évtizedét keserűvé teszi, hogy 1980-ban betegségben elhunyt jóval fiatalabb felesége, Carolyn, aki valóban jóban-rosszban a társa volt.

Sherif munkássága utolsó szakaszában több bírálatot is megfogalmaz az 1950-70-es években virágzó, ám egyidejűleg jeles tudósok által bírált amerikai kísérleti szociálpszichológiával kapcsolatban – amelynek valójában ő maga is művelője, kísérletek inspirálója volt. Kritikai szempontjai között szerepel, hogy az Egyesült Államokban végzett kísérletek túlságosan etnocentrikusak, valamint, hogy az embercsoportok kísérleti tanulmányozása szükségképpen redukcionizmust, fontos szempontok figyelmen kívül hagyását jelenti.

A saját kísérleteiben fellelhető ellentmondás azonban elkerüli a figyelmét.

Nem kalkulálta be a helyzet értelmezésébe a felnőttek szerepét, magával is sikerült elhitetnie, hogy ők csak a spontán folyamatokat egyengették. A külső szemlélő számára meglepő, hogy a híres, sokféle emberi és szakmai tapasztalattal rendelkező kutató saját igazának alátámasztása érdekében hajlamos figyelmen kívül hagyni a tényt: az emberek, embercsoportok működése sohasem független a környezettől, a belső folyamatok nem valamiféle természeti szabályok, hanem a csoportokat létrehozók és irányítók céljai és értékei szerint alakulnak. Ugyanakkor maga is érezhette, hogy az események interpretációjával nincs minden rendben. Feltűnő, hogy különböző helyzetekben eltérő módon számol be a kísérlet során történtekről. Amikor  a táborozó csoportok közötti ellenségeskedést a nemzetközi konfliktusokkal hozza párhuzamba, a súlyosságukat emeli ki. Ám amikor az etikai vonatkozásokról kérdezik, hangsúlyozza, hogy a csoportok közötti konfliktusok csak mindennapos apróságok voltak, amilyeneket a gyerekek az iskolában, vagy az utcán is gyakran tapasztalnak.

Pedig Sherif, aki átélte a hanyatló ottomán birodalom vergődését kísérő tragikus eseményeket, nem osztotta sok neves kortársa nézetét az egyének, kisebb közösségek szerepéről a háborúk és nemzetközi konfliktusok kirobbanásában. 1965-ben megjelent, feleségével közös tanulmányában L. F. Richardsont, egy extravagáns brit kortársát idézi. Richardson, lelkes pacifista és meteorológus, matematikai statisztikai eszközökkel vizsgálja a háborúk keletkezésének körülményeit. Ezek alapján kétségbe vonja, hogy Németország és Japán tekintélytisztelő hagyományai vezettek volna háborús szereplésükhöz. Ez az abban az időben széles körben osztott vélekedés szerint – amit az Adorno és munkacsoportja által készített „A tekintélyelvű személyiség” című, nagy hatású tanulmány is táplált – a háborúk jelentős mértékben a tekintélyelvű nevelés formálta egyének ellenségeskedésének következményei. Richardson azonban összeszámolja, hogy 1850-1941 között Nagy Britannia több háborút indított, mint bármely más nemzet: összesen húszat, miközben Japán kilenc, Németország nyolc, az USA pedig hét tétellel kullogott utána. „Ha egyáltalán valamivel magyarázni lehet a háborúk gyakoriságát, akkor vajon nem abban kell keresni a magyarázatot, hogy egy birodalomnak szerteágazó érdekei vannak, amelyeket védelmeznie kell, és ki kell terjesztenie?”[1] – kérdezi Sherif Richardsont idézve.

És valóban: a huszadik században Sherif szülőhazájában és máshol is olyan etnikai csoportok támadtak egymásra, amelyek korábban évszázadok óta együtt éltek. Ha volt is versengés, konfliktus közöttük, ezek nem váltottak ki gyilkos indulatokat, nem vezettek tömeges öldökléshez. Ha csak az aktuális hatalom nem szervezett ellenséges csoportokat belőlük valamilyen birodalmi érdek (fölérendelt cél?) érdekében.

Meglepő, hogyan maradhatott rejtve Sherif számára, hogy éppen ezt példázzák saját kísérletei is?

 

Felhasznált irodalom:

[1] M. Sherif – K. Sherif: id. mű,  390. old.


Iratkozz fel hírlevelünkre!