Mentalizáció lépésről lépésre, I. rész

A mentalizációnak kiemelt szerepe van emberi működésmódunkban. Az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy társas életünkben sikeresek lehessünk. A beszélgetéseink nagy része pont arról szól, hogy igyekszünk megérteni vagy megvitatni a minket körülvevő személyekkel, hogy ki, mit és miért mondott vagy csinált, vagyis próbáljuk értelmezni a szociális kapcsolatainkat. Erről szól a mentalizáció. De mit is jelent pontosan ez a fogalom? Hogyan fejlődik ki ez a képesség kisgyermekkorban? Szülőként mit tehetünk azért, hogy sikeres „gondolatolvasó” legyen gyermekünk? Cikksorozatunk első részében ezekre a kérdésekre is keressük a válaszokat. 

A Fonagy és Target által kidolgozott mentalizációs modell a „tudatelmélet” és a „kötődéselmélet” ismereteit kapcsolja össze a pszichoanalízis elméletével. A mentalizálás egyik alapvető emberi képességünk.

A hivatalos tudományos definíciója így hangzik: a mentalizáció „mások viselkedését és a saját viselkedést képzeletben az intencionális mentális állapotokkal összekapcsolva érzékelni és értelmezni, röviden mások elméjét fejben tartani” (Allen és mtsai, 2011). Ha nagyon leegyszerűsítve szeretnénk gondolkodni erről a fogalomról, akkor úgy is mondhatjuk, hogy emberi mivoltunk egyik kiemelkedő sajátossága, hogy képesek vagyunk egyrészt a saját gondolatainkról, szándékainkról, motivációinkról gondolkodni, másrészt pedig képesek vagyunk ezt más emberekkel kapcsolatban is megtenni. A mentalizáció nagyban segít abban, hogy megértsük, vagy legalábbis megpróbáljuk

megérteni azt, hogy mások mit miért cselekednek.

Mivel képesek vagyunk mentalizálni, így könnyedén megérthetjük például autósként, hogy mit szeretne egy zebra felé tartó gyalogos, új vendégként érkezve egy kerti partiban a kezét felénk nyújtó idegen, vagy akár szülőként, hogy mit szeretne az édességpult előtt bociszemekkel ránk néző gyermekünk. Nagy valószínűséggel pedig a mentalizált tudatállapotok mentén fogunk reagálni ezekre a társas helyzetekre: lefékezünk a zebrához közeledve, kezet nyújtunk és bemutatkozunk, meggyőzzük az apróságot, hogy a fejlődő szervezetnek nincs szüksége napi több csomag édességre. Egyszerűnek mégsem tekinthető ez a folyamat, hiszen végeláthatatlan számú mentális állapotot vagyunk képesek mentalizálni, legyen az motiváció, érzés, vélekedés, szándék, álom vagy akár hallucináció. Kitekintésként itt érdemes megemlíti az autizmus spektrumzavart, ami egy olyan idegrendszeri fejlődési zavar, melyben pont a mentalizációs képesség érintett. Autizmussal élő személyek számára kihívást jelent, hogy mentális állapotok alapján értelmezzék és jósolják be saját maguk és mások viselkedéseit.

A mentalizáció fejlődése

Annak ellenére, hogy emberi mivoltunk egyik alappillérét jelenti a mentalizáció, mégis tévhit lenne azt gondolnunk, hogy ez egy velünk született képesség. Az, hogy a baba képes önmagát mint pszichikummal vagy pszichológiai szelffel rendelkező lényt átélni, nem genetikai adottság. Ez a képesség a csecsemőkortól a gyermekkoron át kialakuló struktúra, amelynek fejlődése főként a szülőkkel való mindennapos interakciók eredménye. Ha egy szülő képes éretten és jóindulatúan interakcióban lenni gyermekével, valamint eközben képes gyermekét, saját magát, valamint kettejük kapcsolatát is folyamatosan mentalizálni, akkor nagy valószínűséggel optimális közeget biztosít arra, hogy gyermeke mentalizációs képességei megfelelően fejlődjenek. Vagyis

a mentalizációs képesség egy többlépcsős fejlődési folyamat eredménye.

A mentális fejlődés kívülről befelé zajlik. A mentalizáció fejlődéséhez szükség van közös figyelmi helyzetekre. Habár a fogalom összetettnek tűnhet, mégsem kell semmi bonyolult dologra gondolnunk. Közös figyelmi helyzetnek nevezzük az olyan hétköznapi eseményeket, amikor például a szülő pelenkacsere közben a pelusban található végtermékről beszél, vagy amikor a gyermekkel közösen csodálnak egy színes csörgőt, vagy akár amikor már egy első életéve körül járó kisgyermek mutatás segítségével megosztja élményeit a szüleivel. Ezek olyan kapcsolódások, amikor szülő és gyermeke ugyanarra a dologra figyelnek, a szülő narrálja a látottakat, megosztja saját gondolatait gyermekével, illetve hangosan gondolkodik arról, hogy mi járhat a beszélni még nem tudó apróság fejében. Továbbá a mentalizáció fejlődése szempontjából fontos még a csecsemő saját mentális állapotairól szóló „tanítás” a gondozó részéről. Vagyis amikor látjuk, hogy gyermekünk vidám, feszült vagy éppen szomorú, akkor megnevezzük számára ezeket az érzéseket, amiket ő egyelőre még csak átélni képes, de pontosan még nem érti, hogy mi is történik vele.

Az érzelemszabályozás fejlődése és a mentalizáció

Fontos még továbbá az is, hogy a szülő képes legyen optimális mértékben visszatükrözni gyermeke mentális állapotait. Hogy mit is jelent ez? Tegyük fel, hogy kisbabánk megkapja az első oltásait. Az átélt fájdalomtól nagy valószínűséggel sírva fog fakadni, bizonyára úgy érzi, hogy a világ összes fájdalma az ő vállát nyomja. Ha szülőként mi is sírva fakadunk látva gyermekünk bánatát és fájdalmát, akkor azt üzenjük számára, hogy ez valóban „a világ összes fájdalma”, nem is lehet mit tenni ellene, örökké fog tartani. Sőt, én is ugyanolyan fájdalmakat élek át, mint te, így nem leszek képes neked segíteni a megnyugvásban, hiszen magamat sem vagyok képes megnyugtatni. A pszichológiában ezeket tekintjük a gondozó részéről jelöletlen érzelmet tükröző válaszoknak. Ezek a típusú reakciók nem optimálisak sem az érzelemszabályozás, sem pedig a mentalizáció fejlődése szempontjából. Ha azonban a mi arcmimikánk is egy kicsit eltorzul, miközben szánakozó hangon elmondjuk kisbabánknak, hogy „Jaj! Ez fájt neked.”, majd szép fokozatosan egy megnyugtató mosolyra váltunk, és közöljük, hogy „Hamarosan el fog múlni, minden rendben lesz.”, akkor úgy nevezett „jelölt” választ voltunk képesek tükrözni. Ahhoz, hogy a csecsemő képessé váljon érzelmi önreprezentációra, ami a későbbiekben majd elősegíti az érzelmei szabályozását és kifejezését,

fontos, hogy a gondozó „jelölt” válaszokat tükrözzön vissza neki.

A „jelölt” válaszok által válik nyilvánvalóvá a csecsemő számára, hogy a gondozó a gyermek érzelmi állapotait reprezentálja, nem pedig a sajátját. Az érzékeny gondozó segítségével válik képessé a gyermek megérteni a fizikai valóság és a belső állapotai közötti összefüggéseket. Ehhez a folyamathoz szükséges, hogy a gondozó a viselkedése által mentális állapotot tulajdonítson a gyermeknek, vagyis mentális cselekvőként kezelje őt. Tehát ahhoz, hogy a szülő képes legyen „jelölt” válaszokat tükrözni, ahhoz képesnek kell lennie gyermeke mentalizálására is.

Hogyan függ össze egymással a mentalizáció és a kötődés? Cikksorozatunk második részéből ez is kiderül!

 

Felhasznált szakirodalom:

Allen, J.G., Fonagy, P. és Bateman, A. W. (2011).Mentalizáció a klinikai gyakorlatban. Budapest: Oriold és Társai Kiadó.

Fonagy, P. és Target, M. (2005).Pszichoanalitikus elmélet a fejlődési pszichopatológia tükrében. Budapest: Gondolat Kiadó.

Gergely Gy. és Watson, J.S. (1998). A szülői érzelmi tükrözés szociális biofeedback modellje.


Iratkozz fel hírlevelünkre!