A hobbisportból a túlzásba – a testedzésfüggőség korai jelei és okai

Van, aki nem szeret mozogni. Van, aki csak akkor teszi, ha épp ideje engedi. És van, aki olyan mértékben edz, hogy mindent hátrahagy érte.

A kezdeti egy-két alkalom megsokszorozódik, az eleinte csak „hobbi sportoló”-ból elvakult fanatikus lesz, és hetente akár tíz alkalommá bővül az edzésalkalmak száma. Előbb-utóbb azt látjuk, akkor is elindul sportolni, amikor sem az egészsége, sem a kötelességei nem engednék meg, ő mégis felhúzza a sportcipőjét.

A testedzésfüggőség mint élő jelenség

Azok, akik minden idejüket az edzésnek szentelik, életvitelüket a mozgás köré szervezik, heti 16 óránál többet mozognak, azok tudományos szempontból testedzésfüggőségben szenvednek. Abban az esetben, ha nem jutnak el edzeni, feszültek, idegesek lesznek és elvonási tünetek jelentkeznek náluk. Az egészséges törekvést, miszerint „érdemes mozogni”, felváltja a nyomasztó érzés, hogy „menni kell”, különben bűntudatunk lesz és úgy érezzük, „baj lesz”.

Élsportolók esetében akkor beszélhetünk függőségről, ha az elvárt edzéseken felül is gyakorolnak, edzenek, akár sérüléseiket sem veszik figyelembe. Sok esetben túledzettség jelentkezik, és teljesítményük hanyatlani kezd, ők mégis tovább hajtják magukat. Fontos, hogy a sportoló ezt észrevegye, vagy legalábbis az edzőtársak vagy az edző felismerje és kezelje, például a felkészülési időbe elegendő pihenés beiktatásával. De ez nem csak az élsportolók között jelentkezhet, sőt, észre se vennénk, mennyi munkatársunk, ismerősünk szenvedhet sportfüggőségben.

A mozgás pszichés és fizikai előnyei vitathatatlanok. Kikapcsolódásnak és erőnlétnövelésnek is kiváló. Ugyanakkor, mint sok minden más is az életben, ha mértéktelenné válik, már ártó lesz. Sajnos ez is, mint sok kártékony dolog, függőségként is megjelenhet. A nyomás, hogy „menni kell”, olyan belső feszültségeket okoz, hogy idegessé, ingerültté válunk, csak úgy, mint egyéb kényszereink esetén.

Ez főként a hosszútáv futóknál, testépítőknél fordul elő, de a gyakorlás megszállottjai az összes sportágban jelen vannak. Itt jellemző leginkább a „szeretnék futni” és a „muszáj futni” közötti éles váltás. A testépítőknél inkább az a jelenség él, miszerint hiába edz, nem látja magát kellően izmosnak, rendületlenül azt az álomképet hajtja, amit lehet már rég megszerzett, ám ő továbbra is kevésnek éli meg testizomzatát.

A szélsőséges gondolkodásmód azoknál gyakori, akik több időt töltenek a megjelenésük, fizikumuk értékelésével.

Azok, akik a sportban meglelik függőségüket, hajlamosak más időtöltést is feláldozni ezért, így egy ördögi körbe lépünk. Hisz idővel beszűkül látókörünk és valóban már csak ez lesz az egyetlen, ami foglalkoztat bennünket, nélküle valóban senkiknek fogjuk érezni magunkat.

Hogyan is történik ez?

Kezdetben egy célért küzdünk. Szeretnénk egészségesebbek lenni, jobban kinézni, esetleg több énidőt szánni magunkra. Ha örömünket leljük benne, megszeretjük a mozgásformát, és egyre többször járnunk el futni, biciklizni, kondizni, egyre tovább is bírjuk az iramot, így egyre több időnket veszi el minden mástól az új életforma. A sport idővel beépül a mindennapjainkba, ez meglátszik rajtunk mind testileg, mind mentálisan. Környezetünk megdicsér bennünket, hisz megjelenik egy egészen más fény a szemünkben, mint ami korábban volt. Ezen felül a mozgás jótékony hatása látszani kezd fizikumunkon, ezt akár az is megerősítheti, hogy beleférünk a kisebb ruhákba is.

Új ismeretségeket szerzünk, az érdeklődési körünk kitágul a sport irányába. Minden jel arra utal, hogy jó az új célunk, így akár egy kis kocogásból, hirtelen 10 kilométer lesz, aztán azon kapjuk magunkat, hogy beneveztünk egy maratonra.

Hogy miért is van ez?

Alapvetően minden jel arra utal, hogy kitartónak és ügyesnek lát bennünket környezetünk. Ezt mondja minden és mindenki, ami körülvesz bennünket. Ez alapján az önértékelésünk is nő. Tehát a boldogság forrása, az önértékelés kifejezetten az új mozgásformánkhoz kapcsolódik. Ez az új hobbi most már önmagunk új része, ami beépül személyiségünkbe. Így ha felhagynánk vele, azt éreznénk, önmagunkat hagynánk cserben. Az új sport nélkül már nem is létezne az, ami olyan látványos változást hozott az életünkbe, így nem is akarjuk a régi énünket többé. Ha felhagynánk az új rögeszménkkel, eltűnnének az újonnan szerzett értékeink. Így nincs más hátra, mint folytatni amit elkezdtünk, ez által megőrizve önértékelésünket. Így a célunk már az, hogy nem hagyhatjuk abba, hisz akkor újra „senkik” leszünk.

Mit lehet tenni?

Ez az életforma hosszú távon jelentős fizikai és szellemi kimerültséggel jár, ami sérüléshez vezethet mindkét területen. Amikor már tényleg mindenünk az új életmódunk körül forog, környezetünk is jelzéseket küld. Az egyik módja ennek, hogy jelzik felénk, segítségre szorulunk. A másik pedig az, hogy magányosabbakká válunk, hisz elfordulunk korábbi életünktől. Leszűkül a mindennapi teendőink listája, barátaink felhagynak azzal, hogy próbáljanak bennünket más időtöltésre invitálni. Ezt könnyen meg lehet előzni azzal, ha felismerjük ezt, és megkeressük a mértékletességet és az összhangot.

Kérjünk segítséget környezetünktől, legyünk nyitottak sok új programra, amit társunkkal, barátainkkal tölthetünk. Próbáljunk ne csak a választott sportról gondolkodni, hanem nyissunk jobban a világ felé. Ha nem tudjuk pontosan, mennyit is edzünk, írjunk edzésnaplót, így láthatjuk, mikor és mennyit edzettünk. Ennek fényében könnyebb tudatosítanunk, mivel töltjük időnket. Ha az egészséges mennyiséget túllépjük, nem az emlékezetünk fogja megvétózni azt, hisz a számok nem hazudnak.

Mint ahogy a sport örömét, úgy a pihenés örömét is meg kell találnunk.

Élvezzük, hogy van időnk másra is, figyeljük meg, mire van szüksége testünknek, lelkünknek és nem utolsósorban a családunknak, barátainknak, akiket a sport miatt elhanyagolunk. Vegyük észre, a személyiségünket valóban építi, fejleszti a választott hobbink, de nem csak kizárólagosan az tehet bennünket azzá, akik lenni szeretnénk. Más területek is hozzá adnak szellemi és testi fejlődésünkhöz, csak figyeljük a jeleket.

 

Felhasznált irodalom:

Anna Brytek-Mater (2012). Orthorexia nervosa – an eating disorder, obsessive-compulsive disorder or disturbed eating habit? Archives of Psychiatry and Psychotherapy 1: 55-60. In Trpkovici-Szabó Melinda (2015). Orthorexia Nervosa vizsgálata különböző táplálkozási zavarokkal, Pécsi Tudomány Egyetem, Bölcsésztudományi Kar, Pszichológia Tanszék

Why some people can’t stop running


Iratkozz fel hírlevelünkre!