Személyiség vagy karma? − Avagy a nyugati pszichológia és a buddhizmus dialógusa, I. rész

A tudat működésének és a lélek betegségeinek megértése nem csak a jelen kor nyugati pszichológiáját foglalkoztatja. A buddhizmus már több száz évvel ezelőtt megfogalmazta a legjelentősebb kérdéseket, és válaszokat is próbált rájuk találni. Kérdés, hogy mennyire helytállók ezek a válaszok? Kapcsolódnak-e a nyugati pszichológia bizonyos megközelítései a buddhista tanokhoz? Cikkünkből kiderül.

Nyugaton a 19. század végén, majd a 20. század során kezdtek megjelenni a buddhizmus eredeti nyelvű szövegei, majd azok fordításai. Ezen írások megjelenésének kezdetekor már számos elismert nyugati pszichológus nagy érdeklődéssel fordult a buddhista tanok iránt. A pszichoanalízis és a 2500 éves múlttal rendelkező buddhizmus kapcsolódási pontjainak és eltéréseinek feltárása a jelenleg is meghatározó pszichológiai irányzatok megalkotóira inspirálóan hatottak, többek között az egzisztenciális pszichológia megjelenésére.

A tudat vizsgálata

Napjainkban a tudat, a megismerő elme kutatása számos tudomány határterületének tekinthető. Már az előző évszázadban a filozófia, majd részben arra alapozva, a lélektan tudománya is figyelmének fókuszába helyezte ezen kérdéskört, azonban az elmúlt évtizedekben és jelenleg is a kognitív idegtudományi kutatások közölnek olyan válaszokat, amelyek közelebb visznek minket tudatunk természetének megértéséhez. Gondoljunk legfőképp az érzelmi működésünk idegrendszeri hátterének feltárására, az alvás szerepének egyre pontosabb megértésére vagy bizonyos neurológiai betegségek terápiájának fejlődésére. Azonban fontos leszögezni, hogy jelenleg nincs egy konszenzuális, lezárt kognitív elmemodellünk, így e komplex kérdéskör még nyitott.

A mai tudományos pszichológia logikája tulajdonképpen az ismert német filozófus, Immanuel Kant logikáját követi. Kant úgy gondolta, hogy az elme természetének megértéséhez a megfigyelhető jelenségekből, így a viselkedésből kell kiindulni, a nem megfigyelhető mentális folyamatokra mint feltételezésekre, a megfigyelhető jelenségekből tudunk következtetni. Ez a felfogásmód rokon a természettudományos megközelítés univerzális módszertanával.

A nyugati pszichológia a tudat kondicionált, vagyis feltételhez kötött működését sok szempontból részletekbe mélyülve feltérképezte. Ezzel szemben a buddhizmus a tudat kondicionálatlan állapotát jobban ismeri és alaposabban feltárta. E kondicionált, automatikussá vált működések vizsgálata megfelel egy jelentős módszertani követelménynek: a vizsgált tudati események jellemzően megismételhetők. Azonban a kondicionálatlan tudati működések vizsgálódása során a tudat ezen állapota nem idézhető elő újra és újra.

A tudat tanulmányozásának nyugati módszereitől a buddhista módszerek eltérnek. A buddhizmus eljárásai között felfedezhetők a verbalitáson túlmutató folyamatok, amelyek többek között a testtartásból, magatartásból, vegetatív reakciókból és egyéb metakommunikatív jelek megfigyeléséből levont következtetések. Azonban a legnyitottabb módszer a meditáció eszközét alkalmazza.

Ekkor a gyakorló számára a vizsgálat célja nem a meditáció külső szemmel történő megismerése, hanem önmaga megértése.

A pszichoanalízis és a buddhizmus párhuzamai

Az eredeti nyelvű, majd fordítások formájában is megjelent buddhista írások iránti érdeklődés a 20. század második felében egyre növekedett. A pszichológia képviselőinek körében egyre nagyobb számban jelentek meg monográfiák, összehasonlító tanulmányok a buddhista tanok megállapításai és a pszichoanalitikus szemlélet feltételezhető egyezésiről, párhuzamairól. Erich Fromm a 20. század kiemelkedő pszichoanalitikusa, humanistája éveken keresztül tanulmányozta a zen buddhizmus pszichológiáját. Fromm a munkásságának ideje alatt a nyugati világot jellemző szellemi válsággal kapcsolatban azt a megállapítást tette, hogy a racionalitás és a realizmus tekintetében a buddhizmus felülmúlja a nyugati vallásokat, és pont ezért válik jelentőssé a zen buddhizmus. Annak gyakorlásával az ember megtalálja összhangját saját természetével, a tudattalant tudatossá teszi,

így leküzdi az elfojtást és az önmagától való elidegenedést, és ez a folyamat elvezet a lelki egészség megtalálásához.

A buddhista pszichológia kiindulási pontja az ember egzisztenciális – vagyis létezésével kapcsolatos – bizonytalansága, mivel tanításai szerint az emberben nem létezik egy biztonságot nyújtó, örökké változatlan lényegiség, amelyhez csak el kellene jutni, csak azonosulni kellene vele. Ezt az elégtelenséget a tanítások a szanszkrit „duhkha” kifejezéssel írják le, és ez az a fogalom, amit a nyugati nyelvek kissé félreértelmezve a „szenvedés” szóval fordítanak. Ehhez kapcsolódóan a mentális betegségek kialakulásában láthatunk jelentős eltérést a buddhista és a pszichoanalitikus szemlélet között. A buddhizmus a mentális betegségeket legalapvetőbben a különböző téves identifikációinkból eredezteti. Szemlélete szerint a testtel, az érzésekkel, a motivációkkal, a különböző tudattartalmakkal történő azonosulásaink a lelkünk megbetegedéséhez vezethetnek. A pszichológia tudománya Freud óta nagy figyelmet fordít a gyermekkorra és a fejlődés lélektanára. E megközelítés mögött a tabula rasa elmélete áll, vagyis a „tiszta lappal” születő gyermek személyisége és mentális betegségei a felnőtté válás során alakulnak ki. A buddhista pszichológia ezt a gondolatot értelmezhetetlennek találja, ugyanis a személyiségvonások és a mentális betegségek eredetét kutatva akár a születés és a fogantatás előtti időszakba is visszamegy. E visszatekintés során pedig a korábbi életek tetteinek a jelenleg is élő hatását – szanszkritul „karma” – egyaránt figyelembe veszi. Így a buddhizmusban az erkölcsi fejlődés hangsúlyozása kiemelkedő és gyakorlatilag elsődleges.

 

Felhasznált szakirodalom:

Porosz, T. (2010). A buddhista pszichológia és gyakorlati alkalmazása nyugaton. Mentálhigiéné és pszichoszomatika, 11(2), 85-113.

Csépe, V., Győri, M., Ragó, A. (2007-2008). Általános pszichológia 1.-3. – Nelv, tudat, gondolkodás. Budapest, Osiris Kiadó.


Iratkozz fel hírlevelünkre!