„Mindenben az extrém sportok irányába megyünk” – interjú Pulai Imrével, II. rész

Kétrészes interjúnk első részében Pulai Imre a gyerekkori élményeiről és élsportolói pályafutása kezdeti éveiről mesélt. A Sumák becenévre hallgató olimpikon a kenu után sem távolodott el a sport világától. Az interjú második részében a kemény munka fontosságáról és az extrém sportokban rejlő lehetőségekről beszélgettünk. Interjúnk.

Korábban több olyan környezeti tényezőt is említett, amiket nem lehet kontrollálni, és akár helyezések is múlhatnak rajtuk. Könnyen el tudta ezt fogadni?

Muszáj. Belenősz, nincs más választásod. Amikor látom mondjuk egy világkupán, hogy olyan szél van, hogy itt első nem leszek, talán negyedik-ötödik – ha minden jól összejön –, akkor úgy kell megnyomni. Azt nem lehet, hogy akkor nem állsz oda, vagy kiengedsz és erre fogod.

Sokakban nincs meg ez a rugalmasság.

Ha első leszek, első leszek, annak nyilván örülök, de ha utolsó, akkor meg utolsó. Én mindig magamnak csináltam. Az egyik észt tanítványomnak is mindig ezt mondom. Most volt egy kis vitánk, hogy sok az edzés, amit én írok neki ezren. Hogy nekem könnyű azt megcsinálni, mert én erősebb vagyok, ő csak hetvenöt kilogramm. Mondtam neki, hogy amikor a rajtba beáll, nem nézik, hogy ki az erősebb, mindenki ezren megy. Ha azt kéne csinálnia, amit én csináltam anno, abbahagyná. 

Az a baj, hogy sokan félnek belemenni a fájdalomba. 

Inkább eveznek olyan nyolcvan százalékosan, ahol még jól érzik magukat, és maximum az utolsó fél percben mennek bele kicsit keményebben, és utána meghalnak. Pedig az elejétől meg kéne.

Ön minden versenyen már az elején meghalt?

Igen. Egyszer beszélgettünk is erről a Vitrayval. Valamelyik olimpián a döntő előtt nem mentem be a szállásra, hanem a hangárban aludtam, ebédre meg ettem banánt, csokit, mellé kólát. Kérdezte is a Vitray, hogy nekem ez az ebédem? Hát, mondom, ezek felszívódnak gyorsan. Most menjek be, álljak sorba, aztán jöjjek vissza a döntőre? Inkább kint maradtam, aludtam egy kicsit a huzaton és itt ettem. Mondtam neki, hogy ha jó helyen akarok végezni, akkor úgy kéne menni az első kétszázötvenen, mintha ötszázon mennék. Ötszázon meg mindig úgy versenyeztem, mintha háromszázon mentem volna, csak ott még nem álltam meg. És ha előtte rendesen edz az ember, a maradék kétszáz is kijön. De menet közben nem szabad gondolkodni, csak menni. Viszont az ezer méter… Az kétszer ilyen durva. Az hosszú, ott már van időd gondolkodni. Nem szabad nézni, hogy ki hol megy, csak előre figyelni. Az edzésekről úgyis tudod az idődet, amihez hozzájön, hogy a versenyláz miatt két másodperccel jobbat mész. És akkor ott be kell rakni a tempomatot és úgy menni.

Ezt a hozzáállást képviseli a mostani kenus generáció is?

Nem, és nem is jók már a mostani kenusok. Mert mindegyik nyerni akar, csak elfelejtenek melózni. Manapság már mindent mérnek, ilyen levegővétel, olyan levegővétel. Régebben ez nem volt divat, meg nem is volt még erre így lehetőség. Most felcserélődött a sorrend, pedig

mérni akkor érdemes, ha már jó vagy, ha már van mit.

Én például felnőttként eveztem egy nap vagy százhúszat. Egyszer jött egy fiatal srác, húszéves, hogy akar evezni velem. Mondom, biztos? Mert itt menni kell, nincs mese. Reggel hatkor indultunk a Honvédból, este hétre értem Dunavarsányba. A srác Ráckevénél (harminchat-negyven kilométer) mondta, hogy nem bírja, ki is szállt.

Aztán később, az evezés után is a sport világában maradt.

Igen, jött a szán meg a bob. Sajnálom, mert ha lenne ezekre több pénz, itt is be lehetne érni. Ha kapnánk az államtól kb. harminc millió forintot, ki tudnánk jutni az olimpiára. A bobozás technikai sportág, és nagyon jó marketinget lehetne köré építeni. Például moziba be lehetne tenni 3D-s felvételeket, azt összekapcsolni szponzorokkal, vagy lehetne esti tolóversenyt csinálni Budapesten, szépen megvilágítva.

A kajak után jött a szánkó, majd a bob.

És nem vevő erre senki?

Ez úgy működik, ha van ismerősöd cégnél. Anno például az egyik céghez egy év volt, mire bekerültem, előtte a góré vagy hét reklámkártyát kapott tőlem egy night klubban. Mindig mondtam a kidobónak, hogy ha jön ez a csávó, adja oda neki a kártyámat. Aztán egy idő után kíváncsi lett rám. Végül hat évig támogatott és azt mondta, nekik is megérte. Mindig voltak szponzoraim, de a bobozás nem olyan, mint a kenuzás. Ahhoz sokkal több pénz kell, például pályabérlésre és egyéb kiadásokra.

Miért ezeket a nehezen elérhető sportágakat választotta?

Mert ezek a jövő sportágai, nem a kajak-kenu vagy az úszás. Csak a MOB ezt még nem ismeri fel, vagy nem akar róla tudomást venni. Mindenben az extrém sportok irányába megyünk, például technikában. Gördeszka, falmászás – ezt már viszik is olimpiára –, BMX. Amiket a gyerekek szeretnek, amiket együtt tudnak csinálni. Nem azt mondom, úszás mindig lesz, mert alap sportág, inkább az a kérdés, hogy versenyszerű lesz-e felnőttben. Egyre kevesebben akarnak ennyit úszni napi szinten. A fiaim úsznak naponta tizennyolc-húsz kilométert, és összesen nagyjából egy hónap pihenőjük van az évben. A bobozásban viszont úgy négy hónap a szezon, utána azt csinálsz, amit akarsz. Szóval ha a MOB nem kezd ezzel valamit, akkor idővel már nem leszünk jók sem a hagyományos sportágakban – mert egyre kevesebb fiatal választja, kenuban is már alig vagyunk –, sem az extrém sportokban, mert nem vesszük át a ritmust. Pedig tök sok fiatal hív a bobozással meg a szánkózással kapcsolatban. Megvan a szövetség, simán fel lehetne építeni, csak meg kéne venni egy edzőt.

Pulai szerint az extrém sportoké a jövő.

Ha jól tudom, néhány fiatallal azért foglalkozik.

Igen. Tavaly volt kint velem három lány, húszéves rallysok. Egy jól csinálta, kettő kórházba került. Juniorban indultak, olyan nyolcvannal mentek. Menet közben keresték a féket, pedig mondtam nekik, hogy nincs. Megijedtek, mert itt csak kormányozni, terelgetni tudsz, nem gondolták, hogy ez ilyen nehéz. Nagyon nagy teher van a pilótán, mindent reflexből kell csinálni, mindent tudni kell a kanyarokról. Ha valamit elrontasz, már nem tudod visszahozni. Az én edzőm egyszer, amikor látta, hogy nagyon izgulunk, adott mindannyiunknak egy felest, és azzal nyugtatott, hogy olyan még nem volt, hogy valaki fent maradt volna. Ehhez képest pszichésen a kenu sehol nincs.

Hogy ment a váltás?

Amikor először találkoztam a német edzőmmel, mosolygott, gratulált az olimpiai sikereimhez, majd azt mondta: Imi, bár nagyon könnyűnek látszik, ez egy nagyon nehéz és nagyon veszélyes sportág. Minek akarsz itt száguldozni harmincvalahány évesen?” Mondom, miért ne?! De tényleg nagyon stresszes ám ez. Amikor először felmentem és lenéztem… Nagyon durva volt. Azóta többek közt volt három bordatörésem, egy kulcscsonttörésem és a lábélem is eltört. Amikor azt megnézte a doki, adott ott egy srácnak egy festékes műanyag vödröt, az picit meghajlította, odatette a lábamhoz, rászorították leukoplaszttal, és mondták, hogy mehetek vissza edzeni. 

Korábban említette a fiait, akik nem extrém-, hanem egy hagyományos sportágat választottak.

Igen, az első feleségem úszóoktató volt, így az úszással kezdték. Én próbáltam őket a vízipóló felé terelni, hogy ne egyéni sportágat csináljanak, mert bár jó az egyéni, de ha rossz vagy, akkor rossz vagy. Mondjuk a vízipóló is necces, mert sokszor nem elsősorban a teljesítmény alapján raknak be valakit a csapatba, hanem mert mondjuk a rokona valakinek. 

Akkor híres élsportolóként inkább hátrébb lépett a fiaitól, hogy ne származzon a múltjából előnyük?

Az úszásnál nincs ilyen előny. Vagy jól úszol, vagy nem. Ha jó vagy, az ki fog jönni, hiába támogatnak másokat jobban ezzel-azzal. Engem mindig csak a kötelező minimummal támogattak, semmivel se többel, mivel személyes sértésnek vették, ha valaki megmondta az igazat. Igazságtalanok most is sajnos sok versenyzővel, pedig mindenkinek meg kéne adni a támogatást, akin látják, hogy tehetséges, akkor is ha, ha épp szidja őket az a sportoló. Kapja meg, és akkor nem fogja őket szidni.

Soha nem is gondolkodott másban a sporton kívül?

De, érdekelt például a női divattervezés. Azért a női, mert a férfiban nincs annyi lehetőség. Meg volt egy éttermem és egy fitnesztermem, de idővel kiszálltam. De ezekhez nyilván rengeteg pénz kell. Meg amúgy is, 

a sport a legjobb dolog. 

Nem olyan kötött, mint egy munkahely, kint vagy sokat a levegőn, nem egy irodában tologatod a papírt jobbra-balra, meg őrlődsz, hogy befizetted-e a dolgokat, mennyi embert tudsz foglalkoztatni stb. Nem a pénz a lényeg, kis pénzből is lehet boldog az ember. Csak legyen minden, ami kell és kész.


Iratkozz fel hírlevelünkre!