Az érző agy – érzelmi tanulás, I.rész

Cikksorozatunk első részében arra keressük a választ, hogy az érzelmeink hogyan befolyásolják emlékeink kialakulását, valamint a későbbi életünket.

Életünk során van néhány olyan pillanat, melynek emlékeit örökké hordozzuk. Sokszor ezekhez az emlékekhez erős érzelmek köthetők. Legtöbben jól emlékszünk az első napunkra az iskolában, amikor az izgatottság és a félelem egyvelegét éltük át, a fontos társas élményeinkre, vagy akár a csalódásainkra. Mi az oka annak, hogy egy-egy rég elfeledettnek hitt élmény mégis olyan mélyen gyökerezik, hogy akár egy illat vagy egy dallam is könnyen eszünkbe juttatja? Mi történik ilyenkor az agyban, amikor ezek az emlékek képződnek? Mennyire bízhatunk meg az emlékeink pontosságában?

A számunkra fontos élmények legtöbbször erős érzelmi ingerekhez köthetőek. Az érzelmeknek pedig három komponensük van:

  1. Fiziológiai: szívverés, légzés, izzadás stb.
  2. Megfigyelhető viselkedéskomponensek: például arckifejezés, hangnem, testtartás.
  3. Tudatos érzés: szubjektív élmények, mint például boldogság vagy szomorúság átélése.

A hosszú távú emlékezeti rendszerünk azon részét, amely az eseményekért és azoknak a környezetükkel való összefüggéséért felelős, epizodikus emlékezetnek hívjuk. Ez jelenti például az átélt eseményekre, helyekre, időre és résztvevő emberekre való emlékezést és ezeknek az egymással való összefüggésbe hozását. Az, ahogyan emlékezünk az utolsó születésnapunkra, a helyre, ahol voltunk, és hogy kikkel voltunk, az epizodikus emlékezetünknek köszönhető. Az emlékeket először az átélés során kódoljuk az agyunkban, a hippokampusz segítségével, majd konszolidáció után képesek leszünk előhívni ezeket. 

Azt is gondolhatjuk, hogy azokra az élményeinkre, melyekhez erős érzelmek társulnak, azért emlékszünk jobban, mert ezeket gyakran megbeszéljük a társainkkal. Többszöri előhívással valóban erősítjük az epizodikus emlékezetünket. Azonban kutatások kimutatták, hogy már korábban, a kódolás során is nagyobb valószínűséggel raktározunk el olyan emlékeket, amikhez erős érzelmek köthetők. Cahill et al. (1995) azt vizsgálta, hogyan befolyásolják az emlékezetünket az érzelmi hatások. Randomizált módon két csoportra osztotta a kísérletben résztvevőket, majd mindkét csoportnak egy diasort mutatott, melyen egy történet szerepelt. A történet eleje és vége mindkét csoport esetében megegyezett, azonban a közepén az egyik csoportnak semleges, a másiknak pedig egy érzelmes szövegrész volt. Később a résztvevőknek emlékezniük kellett a történet részleteire. Azok a résztvevők, akiknek az érzelmes szövegrész jutott, jobban emlékeztek, de ez különösen a középső részre volt igaz. Az erős érzelmek tehát segítik a kódolást és az előhívást is.

Ha érzelmes történetet olvastak a résztvevők, jobban emlékeztek a részletekre.

Érzelem és előhívás 

Az emlékeinkből nemcsak a fizikális körülményekre (például az esemény során viselt ruha, jelenlevő emberek) emlékszünk, hanem az akkor tapasztalt hangulatunkra is. A memória hangulat-kongruenciája azt jelenti, hogy könnyebb olyan emlékeket előhívnunk, melyekhez olyan érzelem kapcsolódik, ami megegyezik a jelenlegi hangulatunkkal. Tehát, ha valaki éppen szomorú, könnyebben emlékszik szomorú emlékekre. Ez azért van, mert

amikor egy bizonyos kedélyállapotban vagyunk, a testünk elkezd olyan fiziológiai válaszokat produkálni, melyeket ehhez a bizonyos állapothoz kötünk. 

Ezt követően könnyebben asszociálunk olyan emlékekre, melyek hasonlítanak a jelenlegihez. Ezért is van az, hogy aki depresszióban szenved, az könnyebben emlékszik szomorú, mint vidám emlékekre, ezzel kialakítva egy spirált, melyből nehezen tud kitörni.

Villanásnyi emlékképek

Ezek azon hosszan tartó emlékeink, melyekre élénken és extrém pontossággal emlékszünk. Őrzik a történéseket és az akkor átélt érzéseinket is. A villanásnyi emlékképek formálódása általában érzelemmel telített vagy meglepő eseményekhez köthető (például egy terrortámadás vagy egy szerettünk hirtelen halála).

Érdekes módon, annak ellenére, hogy ezek az emlékek nagy jelentőséggel bírnak, nem mindig teljesen pontosak.

Természetes módon, ha valami nyugtalanító történik velünk, gyakran beszélünk róla, vagy legalább gondolatainkban újra átéljük azt. Így hajlamosak vagyunk „kipótolni” az üres vagy homályos részeket, és hamis emlékeket hozhatunk létre. Ilyenkor nagy a bizonyosságunk, hogy az általunk beillesztett részleteket valóban megéltük. Ezt azzal lehet magyarázni, hogy képtelenek vagyunk minden részletet megfigyelni egy esemény során, és amit nem figyelünk meg, azt rögzíteni sem tudjuk. 

A hamis emlékekkel intenzíven foglalkozik a bűnügyi pszichológia. Ha valaki szemtanúként átél egy bűnesetet, az nagy valószínűséggel traumatizáló hatással bír, és lehetőséget ad a villanásnyi emlékképek és aztán akár a hamis emlékek kialakítására. Ez persze nagyban befolyásolhatja az ítéletet, amelyen emberek életének alakulása múlhat, tehát nagy körültekintéssel kell eljárni ezekkel kapcsolatban. Például egy kísérlet során, amikor a résztvevőknek olyan retusált fotókat mutattak, amin gyerekkorukban egy hőlégballonon voltak, és különböző manipulatív kérdéstechnikákat vetettek be, nagy valószínűséggel igaznak gondolták a hamis emlékeiket – annak ellenére, hogy sosem éltek át hasonlót. A memóriánk tehát egy törékeny tár, ami fogékony a manipulációra és az érzelmek hatására.

Emlékezés során a homályos részeket hajlamosak vagyunk kipótolni.

Az érzelmekhez köthető agyi részek

Esettanulmányokból kiderült, hogy különböző agyi sérülések különböző érzelmi problémákat okozhatnak. Az agyi funkcióink nagy része – így az érzelmek kialakulása is – nem egy bizonyos helyre centralizálható, hanem inkább több agyi terület együttműködésének az eredménye. Ezt először James Papez fedezte fel, aki szerint az érzelmek feldolgozásához köthető agyterületek a következők:

  • hippokampusz,
  • hippotalamusz és
  • cinguláris kéreg.

Később a technológia fejlődésével Papez felfedezéseit alapul véve a lista bővült az amygdalával, az emlőtestekkel és a frontális lebennyel. Ma tudjuk, hogy ezeknek a területeknek az érzelmek feldolgozása mellett más funkcióik is vannak, és az érzelmek feldolgozásában más agyterületek is részt vesznek, mégis ezek a legfontosabb struktúrák.

Mégis hogyan formálódnak a korábban említett érzelmi emlékeink?

Az amygdala különösen fontos szerepet kap az érzelmi tanulásban. Egy fenyegető helyzetben az amygdalánk aktiválódik, ezzel jelzéseket küldve a szervezetnek, hogy reagáljon. Az amygdala aktiválása irányítja a gyors motorikus reakciókat (tehát hogy hogyan cselekedjünk, ha például látunk egy medvét: elfussunk vagy harcoljunk) és a memóriánk érzelmi modulálását (ebben az esetben, az erdei sétánkhoz negatív élmény társul, ezért legközelebb – ha a jelenlegi szituációból élve távozunk – nagyobb valószínűséggel kerüljük el).

Az érzelmeinknek tehát fontos funkcionális szerepe is van, ami segítségünkre lehet a jövőben. Emlékezetünk segítségével eseményeket összekapcsolunk pozitív vagy negatív élményekkel, így kialakítva a preferenciáinkat. 

 

Felhasznált irodalom:

Cahill, L., Babinsky, R., Markowitsch, H. J., & McGaugh, J. L. (1995). The amygdala and emotional memory. Nature, 377(6547).

Gluck M.A, Merchado, E., Myers, C. Learning and memory: From brain to behavior. Worth Publishers, NY. 2008.

Krisztina, S. E. (2018, June 30). A te világod vajon csak egy álom? – A hamis emlékekről. Retrieved from https://mindsetpszichologia.hu/2018/06/30/a-te-vilagod-vajon-csak-egy-alom-a-hamis-emlekekrol_/


Iratkozz fel hírlevelünkre!