„Végtelen hittel hiszem, hogy előbb-utóbb nyerni fogunk valamit” – interjú Keszthelyi Ritával

Néhány héttel ezelőtt a női vízilabda-válogatott a negyedik helyen végzett a kvangdzsui világbajnokságon. Hogyan készült a csapat mentálisan és mire figyeltek kint? Hogyan értékeli a csapatot és az elért helyezést Keszthelyi Rita csapatkapitány, és mit gondol a továbbiakról? Interjúnk.

Mire helyezték a hangsúlyt a mentális felkészülés során? 

Elsősorban a felelősségvállalást próbáltuk fejleszteni, hiszen mind a tizenhárom embernek bele kell tennie a közösbe, amit tud. Nem azt mondom, hogy ugyanolyan arányban, mert nyilván van, aki rutinosabb, jobb játékos, és van, akinek kiegészítő szerep jut, de ezt el kell tudni fogadni, és felelősséget kell vállalni a saját teljesítményünkért.

A felelősségvállaláshoz szorosan kapcsolódott a kommunikációs készség fejlesztése is. Sajnos sok klubnál nem szoktak hanggal labdát kérni, ami baj, hiszen nincs mindenkinek ugyanolyan térlátása a medencében, és olyan is van, hogy az oxigénhiánytól már csak csőben lát a játékos, csak a kaput. Az nagyon kevés, ha csak egy ember, mondjuk a csapatkapitány irányítja a csapatot, mert például emberelőnyben meg kell tudni szólalnia annak is, aki belül üres. Főleg ha már benned van az inger, hogy lősz, csak akkor veszed észre, hogy oda kell adnod a labdát, ha elég hangos a társad. És itt jön képbe egy másik fontos tényező, az alázat. Hogy képes-e a hang hallatára átadni a labdát az, aki már felhúzta magát, hogy ellövi.

Nagyon fontos, hogy ne az egónk irányítson minket,

hogy akkor is én lövöm, ha a másik jobb helyzetben is van. Az aztán már egy másik kérdés, hogy belövi-e.

Emellett azzal is foglalkoztunk, hogy ne csak a vízben, de a parton kívül is meg merjünk szólalni, mert ebben nagyon nagy hiányosságaink voltak. Hiába mondja azt valaki, hogy ő szégyenlős típus. Nagy baj, ha a csapatod előtt nem mered felhívni magadra a figyelmet. De sikerült ezen is javítanunk, a felkészülési időszak vége felé egy csoportos foglalkozáson már nem volt az a ‘Hogy vagy?’ kérdés után, hogy ültünk öt percig néma csendben. Ugyan én például elkezdtem mindig nagyon szívesen, de teret akartam adni olyanoknak is, akik nem szoktak megszólalni. A végére ez már nagyon folyamatosan ment. Szerintem mostanra jól összeállt a csapat, idén lettünk igazán közeli viszonyba. Nagyon büszke vagyok arra a légkörre, amit ki tudtunk alakítani. Tudtunk a munkára figyelni, amikor kellett, és amikor annak volt ott az ideje, akkor hülyéskedni.

Csapatkapitányként segíti a fiatalabbakat?

Igen, a saját negatív tapasztalataim miatt is próbálok odafigyelni a fiatalokra. Engem nagyon utáltak, amikor bekerültem a négy évvel idősebbekhez a válogatottba, hiszen nyilván az ő barátnőjük helyére mentem. Az én korosztályom meg azért nem kedvelt, mert az idősebbekkel játszottam. Azt is nagyon sokszor mondták, hogy az édesapám miatt vagyok ott, ahol. De egy idő után aztán megtanultam ezeket kizárni. Abban viszont megerősítettek, hogy csak azért is a legjobb akarjak lenni. Azt gondolom, sikerült is bizonyítanom a jóakaróknak.

Fotó: Derencsényi István/FINA

Szóval a fiatalokat mindig tudásom legjava szerint igyekszem segíteni. De az az igazság, hogy tőlem nagyon tartanak a játékosok, főleg eleinte. Sokat beszélgettem velük arról, hogy miért. Valahogy a határozott kiállásom, az őszinteségem meg a játéktudásom miatt alakul ki ez bennük, pedig ha új ember jön a csapatba, mindig én vagyok az első, aki odamegy vele passzolni, főleg mióta tudom, hogy ez van bennük. De csapatkapitányként is fontosnak tartom, hogy odafigyeljek mindenkire, hogy minél többször beszélgessek a játékosokkal, akár többször elmondani a dolgokat vagy éppen biztatni őket, ha látom, hogy kicsit elszontyolodtak, mert nem úgy ment a játék. Ezt a szüleimtől is hozom, anyukám is mindig azt mondta nekem, hogy ha már egyszer ment jól, akkor az ott van bennem. Ki fog jönni, csak türelmesnek kell lenni.

Úgy tűnik, kényelmesen mozog ebben a szerepben. 

Négy éve vagyok csapatkapitány, de most érzem úgy, hogy eljutottam a megfelelő szintre a nyitottság és kommunikációs stílus tekintetében, most értem bele ebbe a szerepbe úgy igazán. Ahogy a csapat alakult, úgy én is, sokat változott a személyiségem az elmúlt évek során.

Mindenkinek csiszolódnia kell, hogy beleférjen egy egységbe.

Én például nyitottabb lettem és türelmesebb, és bár szigorúnak tartom magam, most már tudok rájuk hagyni dolgokat. Ha mégis túl szigorú vagyok vagy elpattanok egy meccs hevében, akkor utána odamegyek megbeszélni, vagy akár bocsánatot is kérek, ha erős volt a hangnem. Ezt a bocsánatkérés dolgot persze nehezen szoktam viselni, de igyekszem megugrani ezt a szintet is. 

Tud közben magára is figyelni?

Az én egyéni foglalkozásaimnak pont ez az egyik fő témája. Nagyon oda kell arra figyelnem, hogy ne mindig arra koncentráljak, hogy a többiek mit csinálnak vagy hogy hogyan segítsek nekik, hiszen a csapatnak az is kell, hogy én is jól játszak, jól legyek. De ez néha kicsúszik a kezeim közül.

Működik ez a másik irányba is? Ön mit kap a csapattól?

Abszolút. Bár nagyon igyekszem, nekem nem mindig könnyű pozitívnak lenni, nem vagyok egy optimista alkat. Szerencsére sokan a csapatban viszont nagyon vidám lelkületűek, ami átragad az emberre, nekem is sokat segít. Emellett a teljesítmény tekintetében is nagyon tudjuk húzni egymást, például amikor egymást mellett úszunk.

Vannak meccs előtti és/vagy utáni rituáléik?

A lányokkal minden meccs után megbeszéljük az adott mérkőzést, ez már legalább nyolc éve így van. Ilyenkor mindenki elmondja, hogy érezte magát, mi volt szerinte jó vagy rossz. Nagyobb verseny után az edzők is jelen vannak, csak olyankor sokkal hosszabb szokott lenni a megbeszélés, hiszen mindenhez van hozzáfűznivalójuk. Meg magunk között talán közvetlenebbek is vagyunk, sokan jobban el merjük mondani a véleményünket. Ahogy mondtam, szerintem nagyon fontos, hogy olyan környezetet alakítsunk ki a csapaton belül, hogy bármikor bármit el lehessen mondani. Remélem, mindenki így érzi.

Emellett van olyan is, hogy célkitűzéseket írunk a meccs előtt, amiket szintén megbeszélünk utána. Csak ez sajnos olyan sok időt és energiát vesz el, hogy nem tudjuk mindig közösen csinálni, de ez mindenkinek a saját felelőssége, hogy előző este megírja magának, mit szeretne elérni az adott mérkőzésen. Én például naplót is írok a meccsekről, hogy mit tapasztaltam. Sőt, már előző nap leírom, hogy melyik játékosnál mire kell majd figyelnem és hogyan akarok ezekre reagálni, és a kapusokat is össze szoktam írni a füzetem hátuljába, hogy ki mit véd, ki-mit nem szeret. Szerintem ezek nagyon segítik a koncentrációt és jobb teljesítményt eredményeznek. Ezt én még továbbfejlesztettem azzal, hogy később visszanézem a saját lövéseimet, és összeírom, miből lett gól és miből nem. Sajnos vannak olyan felnőtt játékosok, akik meglepődnek azon, hogy visszanézem a meccseket. Pedig fontos lenne, hogy az ilyen technikákon keresztül

már utánpótlás kortól fejlesszük az alapokat: a tudatosságot, a fegyelmet és a koncentrációt. 

Ezek szerint akkor mentálisan elég jól sikerült a felkészülés a világbajnokságra. Milyen volt a kintlét?

Igen, az említettekben abszolút sikerült előrelépnünk. Dél-Koreában pedig az volt nagyon jó, hogy hatan-heten laktunk egy apartmanban, egymás mellett, úgyhogy közösségben tudtunk élni. Amikor kettesével lakunk, akkor ezt nem lehet így megvalósítani, ha át is járunk egymáshoz, nem olyan komfortos. Úgyhogy ez kint még jobban összehozott minket, a csapategységgel egyáltalán nem volt gond.

Fotó: Derencsényi István/FINA 

Az előre lefektetett szabályokat is mindenki nagyon profin betartotta, ami szintén rengeteget számított. Mert ugye az a probléma azzal, hogy minden csapat egy faluban lakik, hogy a fiúk nagyon könnyen el tudják vinni a figyelmet. Az első estén meg is beszéltem a lányokkal, hogy nem azért jöttünk ide, hogy fiúkkal ismerkedjünk. Amint lefújták az utolsó meccset, nyugodtan, de addig nem lehet. Amúgy is nehéz két hétig odafigyelni, főleg a második héten, amikor már a nehezebb meccsek vannak és fizikálisan is fáradunk. Ez persze rám is ugyanúgy vonatkozott. Hiába volt kint a vőlegényem – most már férjem –, előre megbeszéltük, hogy nem fogunk odamenni egymáshoz az étteremben vagy kézenfogva sétálgatni, mert én ott a csapattal vagyok. Egyrészt ki tudja, hány ilyen lehetőségem lesz még, másrészt pedig csapatkapitányként példát is kell mutatnom.

Hogyan értékeli a negyedik helyezést? 

Szerintem ebben a világbajnokságban benne lett volna a bronzérem, képesek lettünk volna rá. A tavalyi Európa-bajnokságon még nem volt bennünk, a bronzmeccsre teljesen elfáradtunk fejben. Ez most nem történt meg, csak a végén nem tudtuk a helyzeteinket belőni. Szerintem az hiányzik az éremhez, hogy az egyéni képességeket még jobban kibontakoztassuk, fizikailag is, meg fejben is. De én azt gondolom, hogy jó irányba haladunk. Jó lenne, ha majd ez a gát át tudna szakadni.

Fotó: Derencsényi István/FINA

2020 januárjában Budapest rendezi az Európa-bajnokságot. Mi várható?

Azon fog múlni, hogy mennyit tudnak fejlődni a játékosok egyénileg évközben, hogy mennyire profi a hozzáállásuk, hiszen év közben nincs, aki ellenőrizze, hogy mennyit és hogyan dolgoznak. De szerintem ezzel most nem lesz probléma. Kint is sokat beszélgettünk arról, hogy

annyira lesz erős a csapat, amennyire a leggyengébb láncszem. 

Januárban inkább az lesz nagyon nehéz, hogy bejön a család-barát faktor, egy hazai rendezésű bajnokságon a meccsek után szétszélednek a játékosok ezzel-azzal találkozni. Ezt én nagyon nem szeretem, mert megbontja a koncentráltságot. Minden egyes alkalommal, amikor itthon versenyzünk, el is mondom, hogy ezt próbáljuk meg kizárni, de sajnos nem igazán érzem úgy, hogy ez sikerülne. Remélem, hogy ez a dél-koreai világbajnokság tökéletes példa volt mindenkinek arra, hogy milyen az, amikor elszeparálva csak a vízilabdával foglalkozunk. 

Mi motiválja?

Gyerekkorom óta az a motivációm, hogy felkerüljek a márványtáblára a Margitszigeten. És szerintem van is annyi ebben a csapatban, hogy ilyen sikereket érjünk el. Én hiszek a lányokban és abban, hogy ott leszünk az olimpián. És végtelen hittel hiszem azt is, hogy előbb-utóbb nyerni is fogunk valamit. Hit nélkül nem is lehet semmilyen sportot csinálni. 


Iratkozz fel hírlevelünkre!