„Egy mindenkiért, mindenki egyért” – avagy egy iskolai kísérlet a filmvásznon

Rendszerek jönnek, rendszerek mennek, de vannak, amiket nem felejtünk. A hitleri Harmadik Birodalom sok impulzust adott és ad még a mai napig is a kutatóknak. Az engedelmesség normájával több kutatás és film is foglalkozott. Vajon elképzelhető, hogy teljesen hétköznapi körülmények között, akár egy hét alatt megteremtődjenek az autokrácia alapjai? Dennis Gansel A hullám című filmje ezt a témát dolgozza fel. Filmajánlónk.

Az egész világon milliók számára vetett fel alapvető kérdéseket az emberi természetről az, ahogy annak idején Hitler engedelmességet váltott ki a német népből. Milliókat küldtek a halálba, táborokba és gettókba. A világ számára felfoghatatlan tettek voltak ezek, és valójában az extrém engedelmesség jelenségét még napjainkban sem értjük teljesen. Vajon bármelyikünk hajlandó lenne-e a kínzásra vagy gyilkosság elkövetésére, ha megparancsolnák neki?

Mi kell ahhoz, hogy valaki engedelmeskedjen a parancsnak vagy egy autoritásnak?

Stanley Milgram, híres amerikai szociálpszichológus kezdetben úgy gondolta, olyan kultúrákban, ahol a sziklaszilárd individualizmus és függetlenség az uralkodó, ellenállnak az engedelmeskedésre késztető csoportnyomásnak. Az évek során jó néhány ismert pszichológiai kísérlet történt a jelenség kivizsgálása érdekében, amelyek egytől egyig aggasztó eredményt hoztak. Ezek egyike a Milgram által tervezett engedelmesség-vizsgálat, amely egy tanár-diák szituációban vizsgálta az autoritásnak való engedelmességet, a másik pedig a Zimbardo nevéhez fűződő stanfordi börtönkísérlet, amely az emberi magatartás változását vizsgálta bebörtönzés esetén.

Ron Jones történetéből regény is készült, ami Morton Rhue nevéhez fűződik, és szintén A hullám nevet viseli.

Érezni a Hullám erejét

Dennis Gansel A hullám című filmje az engedelmesség normáját mutatja be egy teljesen hétköznapi történeten keresztül. A rendező a cselekményt igaz történet alapján, meglepően élethűen építette fel. Ehhez Ron Jones jegyzeteit vette alapul. Ő volt az a kaliforniai történelemtanár, aki tanulóival 1967-ben az eredeti kísérletet elvégezte. Jones a nemzeti szocializmusról tartott órát diákjainak, akik egyszerűen nem tudták felfogni, hogyan követhettek emberek milliói egy olyan vezetőt, aki embereket ölt halomra, és világhatalmi pozíciókra pályázott. Nem értették, hogy lehettek ennyire vakok az emberek az akkori Németországban. A tanárban ekkor született meg a kísérlet ötlete, amelynek részleteiről itt érhetők el részletes információk.

A film hasonlóképpen indul, ám a helyszín nem az Egyesült Államok, hanem egy németországi kisváros. A nyitójelent idilli. Az iskolában éppen projekthetet tartanak. Ilyenkor a diákok választhatnak, hogy milyen témával foglalkoznak egy hétig behatóbban.

Rainer Wenger – akárcsak Ron Jones – a diákok által kedvelt, vagány és karizmatikus tanár

az autokrácia kurzust kapja, holott az anarchiát szerette volna. Az autokrácia alaptéziseit sorra véve a tanár felteszi a kérdést: ismerve a múltat, a mai viszonylatokban kialakulhat-e olyan mozgalom, amely a feltétlen engedelmességen és tekintélyen alapszik? A diákok egyértelmű nemmel válaszolnak, mondván „a múltunk ismeretének tudatában ez elképzelhetetlen”. Wenger ekkor gondol egyet, s egy kísérletre invitálja diákjait. A történet innen kezd érdekes lenni.

A csoportnak nagyobb jelentőséget tulajdonító emberek nagyobb valószínűséggel követik a csoportnormákat.

Az autokrácia egyik alapvetése, hogy mindig van egy tekintélyszemély, akinek engedelmeskedni kell. Ezt nevezzük a hatalomnak való engedelmeskedés normájának. Fontos, hogy ez a hatalom legitim legyen, tehát az adott csoport ruházza fel az illetőt azzal a joggal és hatalommal, hogy utasításokat adjon.

A hatalom a státusból, nem pedig a személytől származik.

Ha visszagondolunk a történelemórákra, emlékezhetünk, hogy annak idején Hitler is választások útján került hatalomra, pedig bizonyára a 30-as évek elejére máshogy is elérhette volna, hogy ő legyen Németország első embere. A filmben is jól jelenik meg ez a mozzanat. Wenger sem magát kiáltotta ki vezetőnek, először csak „bedobta”, hogy ki szeretné a „pozíciót”, majd a diákok egyöntetűen őt szavazzák meg.

Megválasztása után, Wenger hamar katonás rendet alakított ki a teremben. A diákok csak akkor szólalhattak meg, ha arra engedélyt kaptak és felálltak. Ez azért fontos, mert az engedelmességet növeli, ha a nem idetartozó normák kevésbé hozzáférhetők. Mondhatnánk úgy is, hogy „nem tud elkalandozni a figyelmük”. Persze

nem mindenki „hódol” be az autoritásnak.

Kelman és Lawrence (1972) szerint az emberek különböznek abban, hogy mennyire mondanak le a felelősségérzetről, amikor a tekintélytől származó utasítással kerülnek szembe. A filmet nézve majd emlékezzünk Karo és Mona esetére, akik még idejében észlelték, hogy rossz irányba tart a kísérlet.

Csak Hullámtagoknak!

A cselekmény intenzív és eseménydús. Ahogy az eredeti kísérletben, úgy a filmben is hamar lett neve és kézjele is a mozgalomnak. Miután Wenger megadta a kezdőlökést, a diákok hamar elkezdték feltalálni magukat. Egyenruhát találtak ki maguknak, és teleragasztották a várost szimbólumukkal. A kísérlet kilépett az osztályterem falai közül. A Hullámhoz tartozni „menő” volt és előnyökkel járt. Tim és Marco példáján keresztül láthatjuk, hogy közösség erejének több pozitív hatása is van. Megszűntek a személyek közötti vallási és származásbeli ellentétek, és az anyagi különbségek sem számítottak már. Amolyan „egy mindenkiért, mindenki egyért” alapon mentek a dolgok. Egy másik pozitívum volt, hogy megosztották egymással a tagok a tudást, a képességeket és az erőt. Amikor Timet „zrikálták” az „anarchisták”, a Hullám tagjai rögtön a segítségére siettek, és Marcóéknak is tömegek szorítottak a vízilabdameccsen. Persze az éremnek van másik oldala is.

A kísérlet egy idő után öngerjesztővé vált, és átcsapott egy igen veszélyes és ijesztő dologba.

Amikor csak a „Hullámtagok” használhatták a gördeszkapályát, csak az egyenruhának tekintett fehér ingben nézhették a meccset, vagy amikor összeszedték a Mona által írt „röpiratokat”, hogy senki ne olvashassa őket, akkor az embereknek a „velem vagy ellenem” elv juthat az eszünkbe.

A hitleri diktatúra létrehozásához nagyban hozzájárult az ország és Európa akkori helyzete. Ezt mindenképp fel kell idézni ahhoz, hogy tisztábban lássuk a történteket.

Ne csak nézz, láss is!

A film jól adja vissza az eredeti kísérlet dinamikáját. A kézjelek, a tantermi fegyelem, a „kívülállók” kiközösítése, majd a ráeszmélés: a kísérlet kezd veszélyes lenni. Az eredeti kísérletben Jones, amikor érezte, hogy túl messzire ment, levetített egy filmet a diákjainak a nürnbergi perről. A vetítés után a tanulók csendben, néhányan sírva hagyták el a termet. Ezzel a kísérletnek vége lett. Na de mi történt a filmben? Ezt most nem fogjuk elárulni. Akinek sikerült felkeltenünk az érdeklődését, bátran nézze meg!

Végezetül, fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért fontos ez a történet? Mindenekelőtt azért, hogy tanuljunk belőle. Az egészben az a legmegdöbbentőbb, hogy a rendezők egy az egyben egy valós esemény jegyzőkönyvét használták fel a forgatókönyv megírásához.

A film egyik legmarkánsabb üzenete az, hogy

a múltunk ismerete nem jelenti azt, hogy ne követhetnénk el ugyanazokat a hibákat, mint egykoron.

Ha nem tanulunk elődeink hibáiból, akkor a történelem megismétli önmagát. A filmben és a kísérletben is nagyon jól látszik, hogy a szélsőséges eszme mennyire könnyedén meg tudja fertőzni az emberek többségét. Jones kísérlete 1967-ben zajlott, azaz alig 20 évvel a Harmadik Birodalom szörnyű tetteit feltáró nürnbergi per után, mégis egy hét alatt meg tudta teremteni egy olyan rendszer alapját, mint ami annak idején, Hitler korában létezett.

 

Felhasznált irodalom:

 Smith, E. R., Mackie, D. M. & Claypool, H. M. (2016). Szociálpszichológia. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.

További források itt, itt és itt


Iratkozz fel hírlevelünkre!