Halmokban a szobám, halmokban a lelkem – a hoarding-jelenség továbbgondolása

„Egyszer valamire még biztosan jó lesz”, „Túl jó ahhoz, hogy kidobjam” – ismerős mondatok? Valószínűleg mindenkinek jutottak már eszébe hasonló gondolatok egy kidobásra ítélt tárgyat nézegetve. A tárgyak végigkísérnek minket életünk során – birtokoljuk, adott esetben gyűjtjük is őket. Ha azonban felismerjük, hogy tárgyaink rendszert vagy káoszt teremtenek-e életvitelünkben, számos más következtetéshez is eljuthatunk általuk.

Bélyegek, mozijegyek, Pokémon-matricák, esetleg diplomák – mindenki másban találja meg érdeklődése fókuszát. Akármi is legyen az, a gyűjtés élvezete alól már kisgyermekkorban is nehéz kivonnunk magunkat, és egy-egy gyűjteményünk akár egész életünkben elkísérhet minket. A kisgyermekek hetven százaléka (fiúknál ez az arány kilencven százalék!) gyűjt tárgyakat valamiféle szempont alapján, és bár a későbbiekben ez a szám egyre inkább csökken, még a hatvanas éveikben járóknak is a tizenöt százaléka hódol valamilyen gyűjtőszenvedélynek. Ekkor már, életünk előrehaladtával kifejezetten tekintélyes mennyiségű darabot gyűjthetünk vagy hordhatunk össze különféle tárgyakból. De vajon miért tettünk mi is különbséget a „gyűjtés” és a „hordás” fogalmak között? Hol húzódik a határvonal a köztiszteletben álló gyűjtők és a segítségre szoruló felhalmozók között? A kérdés bizony nem is olyan egyszerű.

Maga a gyűjtés fogalma is számos vitára adhat okot: hány elem kell ahhoz, hogy valamit már gyűjteménynek nevezhessünk? Ugyanúgy gyűjtésnek számít-e tízezer matrica, mint például száz kólás doboz vagy tíz traktor? És vajon csak akkor gyűjtünk, ha egyesével, hosszú évek fáradságos munkájával hordjuk össze a kívánt tárgyakat, vagy akkor is, ha ugyanezt a mennyiséget egyetlen nap alatt szerezzük meg?

Koncepció vagy fejetlenség?

A pszichológiatudomány nem feltétlenül ad választ ezekre az inkább filozófiai jellegű kérdésekre, hanem definícióját az úgynevezett „hoarding” (felhalmozás, összehordás, szakkifejezéssel élve: kényszeres gyűjtögetés) fogalmához képest határozza meg. A hoarding tekinthető a gyűjtés maladaptív válfajának, melynek során az alany:

  • számára nehézséget okoz, ha egy tárgyat ki kell dobnia, már a felmerülő lehetőség is stresszhelyzetet okoz számára,
  • értékre, jelentőségre való tekintet nélkül, szelektálatlanul gyűjt,
  • felhalmozott tárgyait nem rendszerezi, ezáltal környezete élhetetlenné válik,
  • gyűjtő életmódja nem boldogságot, hanem szorongást vált ki belőle, emellett pedig mindennapi élete számos aspektusa megromlik (szociális kapcsolatok, munkahelyi teljesítmény).

Pusztán az első két jellemző még belefér az átlagos gyűjtői létbe – ha azonban mind a négy kritériumban felismerni véljük magunkat, akkor érdemes segítséget kérnünk, mert az efféle életmód már kimeríti a kényszeres gyűjtögetés fogalmát. A DSM-5 szerint tehát ez jelenti a különbséget gyűjtés és hoarding között, azzal a plusz kitétellel, hogy ezen felsorolt tünetek nem származhatnak sem organikus (például fejsérülés), sem más mentális eredetű (például demencia) zavarból, betegségből. Bevezetésként talán ezek a legfontosabb tudnivalók a kényszeres gyűjtögetés jelenségéről – a téma iránt mélyebben érdeklődőknek ajánljuk korábbi, ide kapcsolódó cikkünket.

A gyűjtemény és a felhalmozódott készlet között fontos különbség, hogy az előbbi koncepció mentén szerkesztett, ezáltal látható a vége, valamint, éppen ebből kifolyólag, gazdája szívesen elcseréli bizonyos darabjait annak érdekében, hogy valami mást hozzá tudjon tenni a gyűjteményéhez. A hoardingról mindez nem mondható el.

A felhalmozás ugyanis nem előzetes elgondolásból, koncepciózus elvből fakad, hanem a szelektálni tudás hiányából.

A dolgokról való lemondás képessége nehezíti meg a hoarder (felhalmozó) életét, aki, mivel nem tart prioritási sorrendet a birtokolt tárgyai között, nem tud közülük kiemelni vagy elhagyni bizonyos darabokat a nagy közösből. Ezen belső rendezetlenség vetül ki életterére is – egy hoarder szobája gyakran nem más, mint tornyokba pakolt papírhalmok, ruhák, újságok, könyvek képezte aknamező.

A felhalmozó személyiség gyakran jellemezhető magas fokú döntésképtelenséggel.

A hoarder személy félelmet érez, ha belegondol abba, hogy döntése – miszerint kidobja-e az adott tárgyat, vagy ne – hibához vezethet. Ez a félelem vezérli őt abban, hogy döntését elodázza, halogassa, míg a felhalmozott készletek között már nem ismeri ki magát – cserébe viszont minden, amivel eddig találkozott, az a tulajdonában van, és ha egyszer szüksége lesz rá, nehezen bár, de ki tudja bányászni a tornyosuló kupacokból. Nem csodálkozhatunk tehát azon a kutatási eredményen, mely szerint a felhalmozó személyiség gyakran jellemezhető magas fokú döntésképtelenséggel, valamint a tökéletességre való nagyon erős törekvéssel, perfekcionizmussal is.

Hoarding a lelkünkben?

Érdekes kérdés azonban, hogy létezik-e nem létező tárgyakkal, elvont fogalmakkal kapcsolatos hoarding is. Gyűjtheti-e valaki ugyanilyen szélsőséges módon az élményeit, szerelmeit, szexuális kapcsolatait, megnézett filmjeit? Mennyire fontos az, hogy gyűjtésünket más számára is láthatóvá tegyük, sőt, egyáltalán: hogy kézzelfogható nyoma maradjon?

Lehet-e különbséget tenni az élményeink „gyűjtése” és „összehordása” között?

Ezen kérdések pedig különösen nagy aktualitást nyernek a 21. században – hogy egy konkrét példát vegyünk, a közösségi média használata során számos szorongásunk adódhat abból, hogy úgy érezzük, saját élményeink nem elég jó minőségűek és elegendő mennyiségűek ahhoz képest, amit ismerőseink sugallnak magukról. Ha pedig kicsivel tágabb perspektívába helyezkedünk, akkor azt is láthatjuk, hogy a Facebook, az Instagram és a többi közösségi oldal csupán a lenyomata és továbbgördítője annak a ténynek, hogy korunkban, a globalizáció időszakában annyi inger ér minket, 21. századi embereket, mint az emberiség történelmében valószínűleg még soha senki mást. Ebből az általános, mindenkit érintő szituációból ered a FOMO, azaz a Fear of Missing Out jelensége – vagyis az attól való szorongás, hogy kimaradunk olyan élményekből, melyeket mások megélnek, akár nélkülünk is.

Messzire repítheti tehát gondolatainkat, ha elkezdjük magunkat vizsgálni felhalmozott (vagy csak gyűjtött…) tárgyaink tükrében. A hoarding természetesen nem csupán kortünet – döntésképtelennek lenni, eszközeinket vagy gondolatainkat rendezetlenül hagyni valós vagy elvont terekben, ez nem csupán a 21. századi létünk velejárója. Tagadhatatlan viszont, hogy jelenlegi, ingerektől túlcsorduló világunk nem segít abban, hogy ezt a káosz-állapotot magától értetődően billentsük át egy rendezett, prioritásokkal és értékrenddel párosított életszemléletbe. Azonban ha már a mindennapi életünkben, a tárgyakkal kapcsolatos hozzáállásunkban hajlandóak vagyunk változásokat eszközölni, máris megtettük az első lépést egy letisztultabb, szorongásmentesebb élet felé.

 

Felhasznált irodalom:

Frost, R. O., & Gross, R. C. (1993). The hoarding of possessions. Behaviour research and therapy, 31(4), 367-381.

Nordsletten, A. E., & Mataix-Cols, D. (2012). Hoarding versus collecting: Where does pathology diverge from play?. Clinical psychology review, 32(3), 165-176.

Whitbourne, S.K. (2012): 4 Signs that You’re an Extreme Collector. https://www.psychologytoday.com/us/blog/fulfillment-any-age/201207/4-signs-youre-extreme-collector

Hasonló problémával küzdesz? A Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban tapasztalt szakembereink egyéni pszichológiai tanácsadás keretében elkísérnek a fejlődés útján!


Iratkozz fel hírlevelünkre!