„Nálunk, Pécsett irigykednek a pszichológiára” – Prof. dr. Bereczkei Tamás a Mindsetnek

„A pszichológusi közösségszervezés egyik fő akadálya az, hogy a bölcsészkaron vagyunk, miközben nem vagyunk bölcsészek” – állítja Prof. dr. Bereczkei Tamás. Az MTA doktora lapunknak elmondta: ijesztőnek tartja a személyes kapcsolatok és barátságok csökkenését a szakmai világban. Pécsett a pszichológus hallgatók kiválasztása során nemcsak a tanulmányi eredményeiket, hanem a személyiségüket is figyelembe veszik. Bereczkei szerint a türelem és az empátia a szakmai közösségek fontos építőkövei. „Néha van a hallgatók között is egy-két extravagáns személyiség, de ha egyébként kiemelkedően intelligensek és jófejek, akkor felőlem lehetnek kellemetlenek” – vallja az intézetvezető.

Pécsett az elmúlt évtizedekben egyedülálló pszichológus társadalom alakult ki. Interjúnkban az evolúciós pszichológia egyik legnagyobb alakja mesél a pécsi pszichológia sikerének titkairól, szakmai közösségépítésük mozgatórugóiról, valamint az általa vallott legfontosabb szakmai és emberi értékekről. 

A szakmai közösségépítés a pszichológus társadalomban egy kimondottan fontos, de érzékeny téma, amelyről kevés szó esik. A Mindset főszerkesztője, Partos Bence interjúsorozatot indít, amelyben a magyar pszichológia meghatározó alakjait szólaltatja meg a témában. Célunk, hogy platformunkon párbeszéd induljon a pszichológusi közösségszervezés lehetséges útjairól, kihívásairól, jelenéről és jövőjéről. Jelen sorozat elsősorban a pszichológus szakmának szól. 

Szakmai közösség. Mi jut eszébe a fogalomról? 

Ez egy többszintű dolog. Egy szakmai közösségben benne van a türelem és az elfogadás is mások munkájával szemben. Ez a közösségnek alapvető feladata, így tudunk működni. De nemcsak elfogadni kell, hanem összekapcsolódni is. Összekapcsolódni másoknak a témájával. Tehát, amikor az oktatási hálótervet állítjuk össze, akkor mint a fogaskerekek, úgy kell összekapcsolódnunk. Ez egy közösséget hoz létre, mert minden évben többször elő kell venni, értekezleteken átbeszélni és ez komoly munka. Ha pedig a kutatást nézzük, ott alapvetően változott a szakmai közösség. Amikor én kezdtem a pályafutásomat, akkor ez még úgy működött, hogy egy intézetben egy professzor néhány tanársegéddel, adjunktussal közösen alkotott kutatócsoportot. Ez ma már nem így van. Most inkább vertikálisan építkezik a rendszer. Vegyünk egy senior oktatót. Ő lehet mondjuk docens vagy professzor, hozzá tartozik két tanársegéd, öt doktorandusz, illetve a hallgatók. Manapság vertikálisan, régebben pedig horizontálisan szerveződött a közösség. Korábban a tanszéken több ember ugyanazzal a témával foglalkozott. Most ilyen nincs. Szinte mindenki külön témát választ, ilyen téren is nagy a szabadság. Mindenki meg tudja keresni magának azt a professzort, akihez szeretne tartozni, ők pedig megkeresik azt a PhD hallgatót, akit magukhoz tudnak vonni, így alkotnak egy csapatot. A mi kutatócsoportunkat is nagyjából 10-12 kutató alkotja, a 22 évestől a 60 évesig.

Melyik a jobb, vertikális vagy a horizontális szerveződés?

A horizontális közösségi szempontból talán jobb. Összehozza az embereket, több kommunikációs, több találkozási lehetőség van. Szakmai viszonylatban azonban a vertikális tekinthető ideálisnak. Főleg, ha az ember olyan fiatalokat tud maga köré gyűjteni, akik tovább viszik a kutatási témákat. Itt Pécsett jelenleg nagyon jó helyzetben vagyunk, nagyon jó a korfa. Az átlagéletkor a Pszichológia Intézetben kevesebb mint 40 év.

A magyar pszichológus társadalomban sokan úgy tartják, a Pécsi Tudományegyetemen egyedülálló pszichológus közösség működik.

Én is így gondolom. Lehet, hogy szerencsénk van az emberek kiválasztásában. Viták nyilván vannak, de nincsenek komoly nézeteltérések, hihetetlenül jól tudunk együttműködni. Nem szándékom túlidealizálni, de tényleg így van. Szinte minden héten tartunk valamilyen meetinget. Nálunk szerdán 12 és 14 óra között az oktatók nem tartanak órát, az egy üres terület. Ebben az időpontban szoktunk ugyanis intézeti értekezleteket, doktori iskolai tanácsokat tartani. A dolog személyes jellegét leginkább azzal tudnám szemléltetni, hogy nálunk a különböző bizottsági üléseken előírt szavazások merőben formálisak. Egyszerűen megbeszéljük a dolgokat, és a vélemények addig csiszolódnak, amíg mindenki egyetért, vagy legalábbis elfogadja a többségi határozatot. Nem mondom, hogy nincsenek feszültségek. Időnként mindenhol vannak. Egy kollégám például a közelmúltban az angol képzésben kapott néhány kritikát, ezért néhány órát kivettünk a kezéből és odaadtunk másnak. De ő maga is elismerte, hogy nem volt a helyzet magaslatán, nagyon zökkenőmentesen zajlott le az egész. Az elmúlt félévben azt hiszem ez volt a legnagyobb probléma, ami történt.

Prof. dr. Bereczkei Tamás rendezvényeink rendszeres vendége. Előadásait több százan látogatják.

Elődjeimnek egyébként nagy érdeme van abban, hogy jelenleg ilyen jó a pécsi pszichológus közösség. Kézdi Balázs és László János rengeteget dolgozott azon, hogy jól szocializált szakembereket neveljenek ki. Személyes vonatkozásban Kézdi Balázs főleg hallatlan türelmével, László János pedig a fiatalok bevonásával alkotott maradandót. Itt tehát korábban már megtörtént egy olyan szocializáció, ami remélhetőleg a mostani fiataloknál is tovább fog gyűrűzni.

Ön milyen szakmai közösségekben vesz részt a munkája során?

Jelenleg legaktívabb az Evolutionary Psychology Research Group, vagyis a Pécsi Evolúciós Kutatócsoport. Minden második héten, péntekenként szoktunk összegyűlni. 10-12-en vagyunk és ehhez jönnek még a hallgatók. Ez egy nagyon jól működő társaság. Az is mutatja, hogy amikor én 3 évvel ezelőtt elkezdtem a dékáni hivatalomat a bölcsészkaron, ami óriási munka, nagyon kevés időm maradt, de nélkülem is működik a csapat. Ez egy nagy öröm. Persze ezeken a műhely jellegű összejöveteleken továbbra is igyekszem részt venni, szóval ez a legaktívabb,

mert ez termeli a tudományt.

Általában úgy szokott kinézni egy ilyen összejövetel, hogy kísérleti eljárásokat, félkész tanulmányokat hozunk ide és megpróbáljuk ízekre szedni, megvitatjuk a legfontosabb kérdéseket. Még régebben volt nálunk egy doktorandusz tanársegéd, akinek én voltam a témavezetője. Ő egy nagyon bonyolult vizsgálatot, egy kísérletet tervezett számítógépes játékkal. Szerintem egy, ha nem másfél évet agyaltunk rajta, hogy minden részlete jól illeszkedjen. Többször is vittük a műhely elé. Ezeken mindig bemutattuk, hogy időközben hova sikerült eljutnunk. Végül volt egy találkozó, amikor mi azt gondoltuk, hogy minden darab összeállt. Aztán jöttek sorban a kérdések, kiderült, hogy ez sem jó, az sem jó és a végére rájöttünk, hogy az egész rossz. Szóval kezdhettük újra az egészet. De mégis ez így jó, mert amikor az ember már a vizsgálatokat végzi, akkor nagyon nehéz korrigálni. Szóval nagyon örülök, hogy ez jól működik. Aztán ott van persze az intézeti közösség, de ezt már nem mondanám szakmai közösségnek. Noha erőltetjük.

Csinálunk úgynevezett intézeti műhelyeket.

Ilyenkor összejövünk és általában ketten, nagyjából háromnegyed órában elmondanak egy témát, a többiek pedig hallgatják. Régebben ez jobban ment, de ma már annyi felé differenciálódunk, hogy kicsit nehezebb. És pont emiatt, mert annyi féle kutatói téma van, ez már nem tudományos közösség. Oktatási közösségnek mondanám inkább. Amikor legutóbb újra gondoltuk a tantervi hálót, az új KKK rendszer miatt, akkor az én szobámban gyűltek össze a tanszékek vezetői, képviselői. Ott van egy nagy tábla, arra írták fel a lehetséges hálóterveket, közösen agyalták ki. Én már csak a végeredményt láttam. Beléptem és azt láttam, hogy tele van írva a tábla, és minden a helyén van. Tehát összességében ez is egy jól működő közösség. Mindemellett különböző kutatócsoportok is vannak. Ez úgy működik, hogy azokat a kutatói csoportokat, akiknek van honlapja és saját publikációs felülete, azokat a Kari Tanács megszavazza, mint hivatalosan működő kutatócsoport. Ebből van nálunk az intézetben 8-10. Erőteljesen működik László János öröksége, a narratív kutatócsoport, természetesen az evolúciós pszichológia is működik, van arckutatás, fejlődéspszichológia, Lábady Beával egy kognitív fejlődés csoport és még működik egy nagyon régi kezdeményezés, a Szondi Társaság Kiss Enikővel. Szóval nagyon sokszínű.

Ezekben a szakmai közösségekben mennyire van tere a személyes kapcsolatoknak?

Ha az Evolúciós csoportot nézzük ott havonta vannak „Evolúciós sörözések”. Minden hónapban van ilyen összejövetel, illetve olyan különleges alkalmakkor, amikor meghívott vendégünk van, Magyarországról vagy külföldről. A kemény mag, és ez most szociális és nem szakmai értelemben kemény mag, az olyan 5-6 fő. Ők minden ilyen alkalmon részt vesznek és hozzájuk csatlakoznak még doktoranduszok.

„Nálunk, Pécsett irigykednek a pszichológiára, ami egy természetes emberi gesztus. Irigykednek rá, hogy milyen jól megy a szekér”

Egyébként én úgy gondolom, országos jelenség, hogy nagyon kevés időnk van napközben egymással találkozni. Épp ezért azt találtam ki, hogy ha a dékáni hivatalomat itt befejezem, akkor visszamegyek és megpróbálom bevezetni, amit Angliában láttam. Ott minden nap délelőtt fél 11-kor van egy kávészünet (coffee break) és délután fél 4-kor egy teaszünet (tea break). Én úgy terveztem, hogy aki épp oda tud jönni, van egy fél órája két előadás között, az csatlakozik és beszélgetünk. Ezt már korábban is terveztem, de valahogy elhamvadt bennem. De most nagyon szeretném, sokan is vagyunk, rengeteg a fiatal. Persze ez nem lesz könnyű,

a pszichológia tanszéken nagy üzem van, mindenki rohan.

Sokan mondják, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy nálunk ennyire sok hallgató van. Ilyenkor mindig felajánlom, hogy jöjjenek be péntek délután, vagy hétfő reggel 8-kor, amikor a többi tanszék kiürül, itt pedig nézzék meg, hány teremben folyik oktatás. Elárulom, mindegyikben. De szerintem ez az egész országban így lehet a pszichológia tanszékeken. Az, hogy kevés időnk van, nagyon rombolja a személyes kapcsolatainkat. Egyikünk filmklubot vezet, ami egyaránt szól oktatóknak és hallgatóknak. Itt mindig levetítenek egy pszichológia témájú filmet, amit aztán átbeszélnek. Illetve nevezetes napok előtt, mint évnyitó, évzáró, húsvét, karácsony, mindig összejövünk. Nekem például innen nem messze, Ibafán van egy hétvégi házam, ott tartottuk júliusban – nem először – az évzárót. Az egész intézet – nagyjából 30 fő – eljött, kemencében sütöttem, főztem.

Jól értem tehát, hogy ön szerint a személyes kapcsolatoknak, mozzanatoknak kiemelt helye van a szakmai közösségekben? 

Helye van és helye is volt mindig. Nem annyira látom, máshol ez hogy megy, de mi például ijesztőnek találjuk ezeknek a csökkenését. És próbálunk ellenne tenni, amit csak lehet, mert sajnos tény, hogy csökken. Egész egyszerűen kevesebb lehetőségünk van, mert olyan sok hallgatónk és olyan sok előadásunk van. De próbáljuk menteni a közös műhelyekkel, közös ivászatokkal, összejövetelekkel. Nem adtuk fel!

Pályafutása során milyen pszichológus közösségeket ismert, amik nagyon jól működtek? 

„Mit mond a magyar, ha valami szuper nagy dolgot hall? Nem semmi. Dupla tagadást!”

Liverpool. Onnan biztosan átvettem néhány példát. Persze ők könnyebben megtehetik, mert nyugaton olyan rendszer működik, hogy a kutató embereknek – akár fiataloknak, akár idősebbeknek – akik publikálnak, nagyon kevés órájuk van. Vannak oktatók, akik kifejezetten a nagy előadókban oktatnak. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy ott azért könnyebb, Liverpool egyébként is híres az ottani mozgalmas életmódról. Itt Magyarországon egy darabig jól működött, amit mi csak úgy hívtunk, hogy Szeged-Pécs tengely. Az ottani oktatókkal rendszeresen összejártunk. Eljöttek Pécsre előadást tartani, utána kimentünk Villányba borozni, vagy mi mentünk le Szegedre, a Tisza parton szerveztünk valami programot. Napközben persze volt egy komoly szakmai része, de azért ápoltuk a kapcsolatainkat is. Évekig ment ez így. Végül úgy lett ennek vége, hogy sokan eljöttek Szegedről (leginkább a fővárosba) és meglazult a kapcsolat.

 

Mivel magyarázható, hogy nincs Magyarországon több ilyen jól működő pszichológus közösség? Ön szerint egyáltalán van elég vagy több kellene?

Lehetséges, hogy a vidéki létforma kedvezőbb feltételeket teremt ehhez. Budapesten az emberek nagyon nagy rohanásban vannak. Tudom, mert én is mindig rohanok, ha ott van dolgom. A nagyváros beszippantja az embereket. Pécsett azért ilyen szempontból kényelmesebb az élet. Persze biztosan nem ez a fő ok. Pécsett, a Pszichológia Intézetben, a jelenlegi oktatók zöme egyébként 35-42 év közötti és több, mint az 50% tőlünk került ki. 15-20 évvel ezelőtt, amikor őket ide felvettük, Kézdi Balázsnak, László Jánosnak, illetve amennyire beleszólásom akkoriban nekem volt, egyaránt fontos volt a személyiségük. Tehát nem csak azt vettük figyelembe, hogy szakmailag mennyire képzettek, de azt is, hogy mennyire tudnak másokkal együtt dolgozni. Ez főleg Balázsnál volt alapvető stratégia volt. Szerintem ez az, ami most hálálja meg magát azzal, hogy ilyen jól tudunk együtt dolgozni, hogy ennyire empatikusak vagyunk egymás iránt.

Persze néha van a hallgatók között is egy-két extravagáns személyiség, de ha egyébként tényleg kiemelkedően intelligensek és jófejek, akkor felőlem lehetnek kellemetlenek.

És lenne még egy ok, ami talán közre játszhat. Nem szeretném magunkat másokkal összehasonlítani, de van nálunk, az egyetemen egy intézet, ahol kiemelkedően sok vita és nézeteltérés van. Rengeteg professzoruk van, különböző nézetek, gondolkodásmódok ütköznek és nagyon erős ellenségeskedések alakultak, alakulnak ki. Őszintén remélem, hogy nálunk ilyen a pszichológia intézetben nem lesz, amikor ez a sok fiatal „felnő” és kimutatja az oroszlánkörmeit. De vajon törvényszerű-e, hogy egy időszak után, amikor az emberek habilitálnak, professzorok lesznek, akkor feltétlenül érdekellentétek alakulnak ki? Pozíciókat akarnak szerezni maguknak, de remélem, hogy nem törvényszerű az ezzel járó rivalizáció. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az életkor is egy tényező, ami fontos szerepet játszik a közösségalkotásban. A fiatalok rugalmasak, nyitott gondolkodásúak.

Milyen szakmai közösségekre lenne szükség?

Őszintén szólva én nem tudok jobbat a korábban említett vertikális szerveződésnél, ahol szigorú munkamegosztás, együttműködés és kölcsönös elfogadás működik a kutatócsoport tagjai között. Ha ez nincs, igazi tudomány sincs. Magányosan ma már nem lehet kutatást végezni, de akkor sem, ha a csoporttagok emberileg nem értenek szót. Az is nagyon szuper lenne, ha néha napközben is kicsit meg tudnánk állni pihenni, beszélgetni. Úgy képzelem, hogy megfőzzük a teát, kávét, és aki épp arra térül-fordul két előadása vagy szemináriuma között, az leül, beszélgetünk, aztán megy mindenki a dolgára. Lehet ez öt perc, vagy akinek amennyi szabadideje épp akad. Nyugati és amerikai egyetemeken ragyogó közösségi terek vannak. Klubtermek, ahova nemcsak az oktatók, de a hallgatók is el tudnak vonulni, együtt lenni. Mert köztudott, hogy maga a tér is közösségteremtő funkcióval rendelkezik.

Milyen akadályai lehetnek a pszichológusi közösségszervezésnek?

Most nagyon keményen fogok fogalmazni, de az egyik fő akadálya az, hogy a bölcsészkaron vagyunk, miközben nem vagyunk bölcsészek. A pszichológia részben társadalomtudomány, de a leginkább fejlődő részei, a kognitív és klinikai pszichológia, elsősorban a természettudományokhoz és a klinikai tudományokhoz tartoznak.

A pszichológiai intézetek szerte az országban rengeteg hallgatót oktatnak, nagyon sok pénzt „termelnek”, ami elfolyik a bölcsészkari veszteségek pótlására.

Ilyen körülmények között nagyon nehezen jutunk egyről a kettőre. Az ezer hallgatóval járó óriási munka után befolyó bevételek lehetővé tennék, hogy nemzetközi szinten is jól felszerelt laboratóriumokat hozzunk létre, és olyan munkahelyen, olyan infrastruktúrában dolgozzunk, ami egy kisvárosi takarékszövetkezetben található. De innen még messze vagyunk. A panaszkodás helyett inkább nézzünk önmagunkba, hiszen nem minden a pénz vagy az anyagi felszereltség. Az biztos, hogy

nagyon jó személyiségű emberek is kellenek, hogy egy kiváló közösség jöhessen létre.

Részben ezért is van nálunk, hogy rendszerint a saját hallgatóinkat alkalmazzuk később oktatóként. Hosszú évekig együtt tanulunk velük, oktatjuk őket, jönnek hozzánk doktorandusznak, már hosszú ideje ismerjük őket, amikor meghívást kapnak, hogy legyenek tanársegédek. Szerencsére sok kiváló pszichológus hallgatónk van, nem kell máshonnan hívnunk.

Ön szerint a pszichológia főbb területei között van különbség közösségszervezés tekintetében?

Van különbség. Nagyon jól működik például a klinikai szakképzésünk, de én ezt intézetigazgatóként is mindig inkább másra, szakemberekre bízom. Nyilván időnként beszámolnak nekem, kikérik a véleményem, a döntéseket nekem kell meghozni, de igazából nem is mernék komolyabban beleavatkozni. Annyira más az, mint a tudományos vonal, amit én csinálok. Így nyilván szétválik a kettő, és azt hiszem az idő során egyre csak távolodni fog. Mint például, ahogy különvált az elméleti és a kísérleti fizika. De ez szerintem nem is baj, szakmailag így hatékonyabb, mert annyira más gondolkodást, sajátos módszereket igényelnek.

Ön szerint a magyar pszichológus társadalomban zajló közösségépítés hatással van a pszichológia megítélésére?

Biztosan hatással van. Nálunk, Pécsett például irigykednek a pszichológiára, ami egy természetes emberi gesztus. Irigykednek rá, hogy milyen jól megy a szekér. És ez egy pozitív példa, mert valóban felnéznek, respektálják a pszichológiát, hogy valóban egy jól működő közösség. Nincsenek belső viták. Például, amikor az egyik hivatali kollégámnak említettem azt a problémát, amit neked is elmeséltem, akkor teljesen le volt döbbenve, hogy nálunk is lehetnek konfliktusok. Valósággal felragyogott az arca. Mondtam, hogy igen, néha nálunk is előfordul. De nagyon sok múlik a főnökön is, és itt most elsősorban az elődeimről beszélek. Tudod, hogy nem utál ki másokat, nem rivalizál, mert ezen muszáj felülemelkednie.

Összhangot próbál teremteni, megértő.

Zárásként hadd meséljek el egy anekdotát! Kézdi Balázs, aki megalapította a pszichológiát, mint szakképzést, gyakorló pszichiáter volt, a Szigetvári kórházban dolgozott 20-25 évet, utána jött ide, tanszékvezetőnek. Akkoriban én még az orvosegyetemen (POTE-n) dolgoztam, a pszichológia, természettudományos, ezen belül evolúciós megközelítésével foglalkoztam, Balázs pedig pszichológiai hermeneutikával és narratívákkal. Gyakorló pszichiáter volt, de közben meg a feje tömve volt filozófiával, hermeneutikával, szimbólumokkal. Kidolgozott például egy öngyilkossági elméletet, ami a nyelvi kódokra épül. Ezek alapján azért van Magyarországon olyan sok öngyilkos, mert a nyelvrendszerünk a tagadásra, a negációkra épül.

Mit mond a magyar, ha valami szuper nagy dolgot hall? Nem semmi. Dupla tagadást!

Ezzel csak érzékeltetni szerettem volna, hogy teljesen más területen dolgoztunk, másképpen láttuk szakmailag a világot. Ekkoriban tehát én még a POTE-n dolgoztam, odajött hozzám és azt mondta nekem: „Ide figyelj! Az a helyzet, hogy sok mindenben nem értek egyet azzal, ahogy a pszichológiai jelenségeket magyarázod. De úgy látom, hogy ez egy modern dolog, és a hallgatókat érdekli.. Gyere át hozzánk, a Pszichológia Tanszékre tanítani!” Ez az óriási dolog. Örökre megjegyeztem és ezt próbálom követni, mert ez akkora emberi nagyság. Azt gondolom, ez a szemlélet hatja át a pécsi pszichológusképzést.


Iratkozz fel hírlevelünkre!