A pedagógusok, szülők és diákok triásza – tudósítás Kozma-Vízkeleti Dániel előadásáról

Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta és klinikai szakpszichológus. Három felsőoktatási intézményben oktat jelenleg, emellett terápiás központunk egyik kiemelkedő tagja. Októberi Pszicho-Kávéházunkon a szülők, pedagógusok és diákok elvárásairól és kapcsolódásai pontjairól tartott előadást a tőle megszokott humoros stílusban. Tudósításunkból megtudhatják, hogy melyek ezek a bizonyos pontok, és hogyan tudna a pedagógusok, szülők és diákok triásza úgy működni, hogy elvárásaik találkozzanak.

Manapság egy átmeneti időszak észlelhető az oktatásban. Mire vonatkozik ez az átmenet? Arra, hogy a régies megoldások és a nagyon új megoldások egymás mellett élnek. Például, a tradicionális nemi szereposztás ma párhuzamosan él az ezzel szembemenő elvárásokkal. Emellett van, ami már teljesen megváltozott. Ilyen az online térben töltött idő, amely a hétköznapok szerves részévé vált. Az oktatáshoz való hozzáállás is gyökeresen átalakult. Régen a szülők a pedagógusok szövetségesei voltak, manapság ellenségként tekintenek rájuk. Eddig a gyermeket maguk nevelték engedelmességre, ma már a tanártól várják el ezt a szülők.

Az elmúlt két évtized alatt viszonylag gyorsan átalakultak olyan, életmódunkat szorosan érintő jelenségek, amelyek befolyásolják az iskolai létet. Ahogyan a hétköznapi rutin, úgy a filmekben, rajzfilmekben lezajló események is felgyorsultak. A gyerekek emiatt túlpörögnek. A szülők és pedagógusok tekintélyvesztése is nem várt változás. Hasonlóan új jelenség az, hogy a leszármazó generációk ma már nem tekintik az idősebbeket információs forrásnak, mivel ott vannak a technológiai eszközök. A felsorolt változások összességét nevezhetjük egyfajta válságnak, melyhez alkalmazkodni kell.

Hogyan legyünk sikeresek, ha nem készítettek fel sem a szülőségre, sem pedig a pedagógus hivatásra? Erre senkit nem készítettek fel, de, mint minden válságban, ebben is vannak megoldások.

Engedjük el például a változatlanság mítoszát, ne ragaszkodjunk a megszokottakhoz!

Arra koncentráljunk, hogy mi az, ami javult, mi az, ami könnyebbé vált, hogyan tudunk ehhez alkalmazkodni, és új kereteket kialakítani.

Elvárások egymás felé

A szülőknek, pedagógusoknak és diákoknak is egyaránt vannak elvárásaik egymás irányába. Ebben a kaotikus rendszerben viszont nehéz kiigazodni. Tekintsük át, hogy melyek ezek az elvárások.

A szülők jónak szeretnék megélni saját magukat. Azt gondolják, ez akkor teljesül be, ha a gyerek jól tanul, és mindent megkap, amit szeretne. Azt várják az iskolától, hogy kösse le a gyereket, biztosítson mindent neki, például szervezzen színes programokat. A csemetéket ugyanakkor ne büntessék a pedagógusok, legyenek mindig nagyon kedvesek vele. A pedagógus nevelje a diákokat, a diák pedig teljesítse, amit elvárnak tőle.

A szülő szeretné jónak megélni magát szülői szerepében.

A pedagógusok elvárásai között van az összegyűjtött értékek átadása a leszármazó generációnak. Továbbá azt szeretnék, hogy az oktatás adjon nekik sikerélményt. A szülők neveljék a gyereket, fogadják meg a tanácsaikat, legyenek szövetségeseik a gyermekkel és iskolával szemben, ismerjék el erőfeszítéseiket. A tanulótól azt várják, hogy mindig tanuljon, legyen kreatív, de csendes, segítse a közösséget.

A gyerek elvárásai közé tartozik a klassz környezet, menő társak és a sikerélmény. A pedagógus legyen türelmes, megértő, érdekes, szövetséges az iskolával és szüleivel szemben. A szülők vegyenek meg mindent, ne korlátozzák őt, segítsenek mindenben.

Mi a közös az elvárásokban? Az elismerés. Mindenki elismerést vár a másiktól,

szeretnénk magunkat jónak megélni a szerepeinkben, a munkánkban,

ennek beteljesülését egyrészt magunktól, másrészt másoktól várjuk.

Az elvárásaink tekintetében érdemes elemezni, hogy kié is az elvárás. A másokra terjedő elvárásaink közül melyik a sajátunk és melyik az, amit más mondott nekünk vagy olvastuk valahol? Csak azt tudjuk ugyanis hitelesen közvetíteni, amit internalizáltunk. Hámozzuk le azt, ami nem a mienk, elég elvárásunk marad így is, és így hitelesek leszünk.

Mit tanuljon meg a gyerek?

A gyerek életfeladatai közé tartozik hét és tizenkét éves kor között a tananyag elsajátítása. Az is feladata, hogy megtanuljon kapcsolatokat teremteni, kiismerje, explorálja a környezetét, tudjon különbséget tenni és megtanuljon jól versenyezni. Ezekre ugyan nem kap jegyet, de a felnőttkori érvényesülés tekintetében azonban legalább annyira fontos,

hogy tudjon bevásárolni, szerelmesnek lenni, segíteni a húgának, mint a nyelvtani ismeretek,

de ezekre nem kap pontot az oktatásban. Szülőként ezeket jutalmazhatjuk, hiszen ezekért is bizonyítvány járna.

Tizenkét és huszonnégy év között az idősebb generáció feladata, hogy átadja a mintákat a leszármazó generációnak. Emellett a korlátok mutatása, az értékek átadása is feladataik mind a szülőknek, mind a pedagógusoknak. A fiatalok ebben az életszakaszban mindenre nemet fognak mondani. Nekik ekkor ugyanis életfeladatuk, hogy másképp lássák az életet. Az elutasítás és a saját minták megtalálása után, huszonnégyéves kor körül visszatérhetnek a szülői minták, és ebből kialakul egy szintézis. A fiatal felnőttkori elutasítás tehát nem azt jelenti, hogy semmit sem visz magával az útmutatásunkból, ezért fontos, hogy körültekintőek legyünk az értékek átadásakor.

Milyen hiedelmeink vannak a jó gyerekről?

Az egyik ilyen szülői, valamint tanári hiedelem, hogy a gyereknek semmi más dolga nincs a tanuláson kívül. Egy másik szülői mítosz arra vonatkozik, hogy a gyerek azért van, hogy örömöt okozzon a szüleinek. A szülők továbbá hihetik azt is, hogy a gyerekkor gondtalan- ilyenkor azt közvetítik felé, hogy az ő gondjai semmik a szülő gondjaihoz képest. Ugyanakkor a jó gyerek szófogadó, csendes. Ám ha felnő, hirtelen változzon asszertív, határozott, rátermett, magáért kiálló személlyé. A legfontosabb mindezek mellett mégis az, hogy a jó gyerek mindig hálás.

A jó gyerek mindig tanul?

Ha nem ért egyet a szülővel, akkor megkapja a „neveletlen” jelzőt, ilyenkor felmerül a kérdés, hogy ki nem nevelte meg? Amennyiben nem fogad szót, ellenáll, a szülő dühös lesz. A rossz gyerek elkószál, nincs a szülő kontrollja alatt. Ma egy olyan kontrollmániás korban élünk, ahol sajnos megvannak a technikai eszközeink, hogy nyomon kövessük a gyerekeinket. Fontos azonban, hogy attól, hogy a gyerek explorál, nem rossz.

A központi mítosz, az alapvető hiedelem pedig az, hogy a szülő gyerekkorában másmilyen volt. Nem hiába mondják gyakran a szülők, pedagógusok: „bezzeg az én időmben másképp volt”. Ez a frázis olyan, mintha emlékezetkiesésünk lenne. A szülők sem mindig csak tanultak, és nem mindig tudták ők sem, hogy mi a tisztesség.

Lehetőségeink a kapcsolódásra

A válság és az elvárások után érdemes szemügyre venni azt is, hogy mi visz inkább előre, mi az, ami közös?

Ehhez ne felejtsük el, hogy egy oldalon állunk mindnyájan. A gyerekek, szülők és pedagógusok triásza ugyanazért a célért küzd: ne sérüljön senki és mindenki kapjon elismerést és sikerélményt. Az együttműködés érdekében beszéljük egymás nyelvét, hiszen mind tudunk úgy fogalmazni, hogy magunk sem értjük! Próbáljunk meg célzások nélkül, közérthetően, direkt módon kommunikálni.

A direkt kommunikáció lényege, hogy azt mondjuk, amit szeretnénk.

Továbbá fontos, hogy nyíltan beszéljünk, tehát mindig annak mondjuk a problémánkat, akinek szeretnénk. Ha egy pedagógus a szülőnek akar mondani valamit, akkor ne a gyereken keresztül tegye azt és fordítva. Általában pont az a legnagyobb gond, hogy nem nyíltan, direkten kommunikálunk. Emellett az időzítésen is sok múlik, nem mindegy, hogy mikor juttatjuk el az üzenetet. Egy pedagógus például ne a szülői értekezlet végén mondja el a legfontosabb információt.

Összességében a legfontosabb visszajelzés, amit egy pedagógus, egy szülő, vagy egy diák adhat, az az elismerés. Mindannyian jónak szeretnénk megélni magunkat és a másikat is, az elismerés ennek a kulcsa. Ne a hurráoptimizmusra gondoljunk ilyenkor, de tegyünk szellemi erőfeszítést annak érdekében, hogy kompetensnek, jónak élje meg magát a szemünkben a másik ember!


Iratkozz fel hírlevelünkre!