Megbékélni a halállal és feldolgozni a gyászt – tudósítás Révész Renáta és a 0. kerület közös estjéről

Gondolkodunk-e a saját halálunkról? Részt kell-e vennie egy gyereknek a temetésen? Betegápolás alatt fel lehet-e készülni a közelgő veszteségre? Posztolhatunk-e képet egy hozzátartozónk temetéséről? Kell-e egy gyereknek látnia a haldoklót? Jobb elbúcsúzni, vagy jobb ettől megkímélni magunkat és a gyerekeinket? Ezekre és még sok hasonló kérdésre kerestük a választ a 0. kerület estjén, Révész Renátával és az est résztvevőivel. Tudósításunk. 

Napjaink egyik legnagyobb tabuja a halál és a gyász. Manapság már egyre többet olvashatunk a témáról, de ha beszélünk róla, furának tarthatnak minket. A 0. kerület előadássorozatának éppen az a célja, hogy azok a témák is megbeszélhetővé és megoszthatóvá váljanak, melyeket máshol és máshogy nem lenne lehetőségünk megvitatni. A 0. kerület megálmodói a frontális előadások reformján dolgoznak, mert véleményük szerint amiben aktívan részt veszünk, abba sokkal jobban be tudunk vonódni, így az a részünkké válik és kapaszkodót nyújt. Ez is az oka annak, hogy a rendezvény szokatlan formában valósul meg. A szervezők hisznek abban, hogy egy-egy téma feldolgozásakor egy szakember előadása előrébb tud lendíteni bennünket, de fontos, hogy emellett mindig mi magunk, résztvevők is véleményt formálhassunk. Ennek köszönhetően minden résztvevő kapott egy zöld és egy piros táblát, amikkel minden feltett kérdésre egyszerű lapfeltartással tudott szavazni, majd aki úgy döntött, megindokolhatta, hogy miért az adott színre esett a választása, milyen gondolatok fogalmazódtak meg benne a kérdés kapcsán. A cél, hogy mindenki véleményt formálhasson, de legyen esélye felfedezni és megismerni a másik oldalt is.  

Tévesen azt gondoljuk, hogy a gyász a halálról szól. Pedig nem! 

Hagyományaink és ezek elvesztéséből fakadó zavartságunk

Régen a hagyomány meghatározta, hogy mit kell tennünk egy családtagunk vagy ismerősünk elvesztését követően. Nagy temetéseket szerveztünk, amin akár az egész közösség vagy falu is részt vehetett, és megvoltak a fejünkben a gyászidőszak lépései is. Őseink osztoztak a gyászban, hiszen ahogy a születés közösségi esemény volt, úgy a halál is az. Vannak szokásaink, melyekről hallottunk ugyan, de mostanra teljesen kikoptak a mindennapjainkból. Ilyen például a felravatalozás szertartása vagy a tükrök letakarása. Talán a városiasodással tehető egy időre az is, hogy ezen szokásaink lassacskán kikoptak, és az öregedés és a halál elfogadhatatlanná vált, ezáltal egy láthatatlan tiltólistára került a halálról és a gyászról való beszélgetés is.

Az est során minden résztvevő kapott egy zöld és egy piros táblát, amikkel minden feltett kérdésre egyszerű lapfeltartással tudott szavazni.

A halál mint krízishelyzet

Közeli hozzátartozónk vagy barátunk halálakor minden felborul, ami addig a mindennapjainkat jelentette. Reményvesztetté, csalódottá és céltalanná válhatunk, melyből nehéz megtalálni a kiutat. A „gyógyuláshoz” vezető út legfontosabb lépése, hogy a gyászoló újra tudjon kapcsolódni az élethez és másokhoz. Ebben segítségére lehet egy gyásztanácsadó, valamint a barátok és családtagok támogatása is meghatározó lehet.

A gyászról, az elmúlásról és a továbblépésről való elmélkedésben fel kell ismernünk, hogy az életünk 3 fontos korszakra bontható:

  1. Az időszak, amikor vele együtt éltem,
  2. A gyászidőszak,
  3. A most, amikor meg kell tanulnom nélküle élni.

A krízishelyzetekhez hasonlóan, a gyászfolyamat legfontosabb lépése is az elfogadás. Csak akkor tudunk elkezdeni dolgozni a gyászunkkal, ha legalább részben elfogadtuk és megbékéltünk a helyzettel. Ahhoz, hogy újra megtaláljuk az élet értelmét, meg kell értenünk, hogy nem vágyhatunk többé arra, hogy minden ugyanolyan legyen, mint régen. 

Az élet attól értékes, hogy záros határidőn belül kell mindent elérni és megélni.

Érdemes-e siettetni a gyászfolyamatot?

Ahogy egy fejlődési folyamat, a gyász is mindenkinél másképpen játszódik le, és más-más időintervallumra van szükségünk a feldolgozásához. Nem érdemes siettetni vagy időhöz kötni, de fontos, hogy legyenek bizonyos lépések, melyekre határidőket szabunk magunknak. Amíg a hamvak a polcon vannak, addig a gyászfolyamat megreked. Ugyanez igaz a halott ruháira és személyes tárgyaira is. Nem kell azonnal megválnunk mindentől, és az is természetes, hogy nem fogunk nekiállni azonnal, de a lezárás egy nagyon fontos része hogy elfogadjuk, nem tarthatunk meg mindent, hiszen szerettünk nem fog már visszajönni értük. Sok esetben az elajándékozás szokott segíteni ezen a helyzeten, mert így kiválaszthatjuk és méltó embernek/szervezetnek adományozhatjuk az „örökséget”.  

„Aközött, hogy hozzá sem érünk a személyes tárgyakhoz, és aközött, hogy mindent kidobunk, bármi jó lehet.”

Öngyilkosság esetén is azonos a gyászfolyamat?

Renáta és a résztvevők beszélgetései és nézőpontjai alapján a gyász, melyet átélünk, ilyen esetben is közel azonos, azonban csatlakozik mindehhez egy erőteljes bűntudat. Joggal merül fel bennünk, hogy tehettünk-e volna többet, megakadályozhattuk volna mindezt, vagy csak egyszerűen nem értjük, hogyan is nem vettük észre. Mitől lehet a másik halála az én felelősségem, és mit tehettem volna másképp, hogy ne így alakuljon? Ezek a fajta gondolatok képesek nagyon elnyújtani a gyászfolyamatot, és hátráltatják a szerettünk elvesztéséből fakadó gyász feldolgozását és az elfogadást. 

Gyerekek és a gyász

A gyerekeket gyakran óvjuk a temetésektől, hiszen nem szeretnénk „ekkora traumának kitenni őket”. De tulajdonképpen mi történhetne egy gyerekkel egy temetésen? Látni fogják a számukra fontos felnőtteket sírni? Esetleg nem értik majd, hogy miért került a papa egy urnába? Vagy megijesztheti őket, hogy a föld alá kerül a koporsó? Mint sok más témára, a halálra is igaz, hogy őszinte beszélgetéssel sok mindent el lehet magyarázni a gyerekeknek, így akár egy óvodás is képes lesz megérteni a forgatókönyvet. A halál az élet rendje, ami előbb vagy utóbb minden élővel megtörténik. A temetés, és ezzel egy időben a búcsúztatás egy nagyon fontos szertartás, mind a búcsúzás, mind pedig az érzelmi fejlődés szempontjából. Ha egy gyerek látja a szülein, hogy bánatosak, ez megerősíti abban, hogy neki is szabad szomorúnak lennie. 

Izgalmas volt látni, hogy mennyi kérdés és őszinte gondolat fogalmazódott meg mindannyiunkban, még egy ennyire nehéz témával kapcsoltban is. Ezért is érdemes feszegetnünk az ilyen és hasonló tabukat, hiszen sokszor kiderül, hogy sokkal könnyebb beszélnünk a nehézségeinkről, mint gondolnánk. Mindeközben pedig mennyit tanulhatunk mások történetéből, és mennyivel könnyebb egy nehéz témát megértő társas közegben feldogozni. A 0. kerület eseménye megmutatta számunkra, hogy egymásnak idegen emberek egy megfelelően megteremtett befogadó környezetben könnyedén meg tudnak nyílni egymás előtt, mernek őszinte és személyes történeteket mesélni, és kapcsolódni egymás pozitív és negatív élményeihez.


Iratkozz fel hírlevelünkre!