Családterápiás módszer a kamerák előtt: a szerepcsere – interjú a Mi kis családunk műsorkészítőivel

A Mi kis családunk című LifeTV-s sorozatban olyan mindennapos családi problémák megoldását figyelhetjük meg, amely a legtöbb és legjobb családokban is előfordul. Az úgynevezett „szerepcsere” módszer betekintést enged a családtagoknak egymás életébe, helyzetébe, és így gyakorlati úton szerzett tapasztalat alapján alakulhat ki a megértés, elfogadás és tenni vágyás a problémák megoldása érdekében. Mijó Annamáriával és Való Gáborral a műsor készítőivel, valamint Kozma-Vízkeleti Dániel család-pszichoterapeutával, a műsor szakmai referensével beszélgettünk. Interjúnk.

A Mi kis családunk gyakorlatilag egy reality műsor, ahol családok problémájával, és annak a megoldásával foglalkoznak. Mi az az érték, amit hordoz ez magában, és aminek segítségével kiemelkedik a többi reality műsor közül?

Való Gábor: Mi hittünk benne, hogy lehet olyan műsort csinálni, amiből nemcsak az alkotók, hanem a résztvevők is profitálnak valamit. Az volt a célunk, hogy valós emberek, valós problémáin tudjunk segíteni kicsit.

Kozma-Vízkeleti Dániel: A családoknak, akik bátran vállalják a saját történetüket a nyilvánosság előtt, egyfajta lehetőséget, próbahelyzetet szerettünk volna biztosítani, ami segítségével fejlődhetnek, ami építi őket. A nézők felé pedig azt az értéket szerettük volna közvetíteni, hogy

a családi életen bármikor lehet tanakodni, és nem kell nagy varázslás a javításhoz, néhány apróbb változtatáshoz; a játékosság révén is léphetünk előre.

A bemutatott családok tényleg a hétköznapokban is létező családok, saját problémákkal?

Mijó Annamária: Igen, és fontos, hogy ezek nem problémás családok. Átlagos családok, akik átlagos dilemmákkal küzdenek. Szerettünk volna valós szereplőkkel dolgozni, nem statisztákkal, nem színészekkel, hanem ki akartuk próbálni, hogy milyen valós dilemmákkal, valós családokkal együttműködni. Nem szeretem azt a szót, hogy probléma, hiszen például az, hogy kamasz van a családban, nem egy probléma. Összesen háromszor találkoztunk egy-egy családdal – először mi, Gáborral, másodszor Dániellel kiegészülve, majd az éles forgatási napon. Mégis, mi voltunk a legjobban ledöbbenve mikor azt tapasztaltuk, hogy

ami a terápiás foglalkozáson működni szokott, az működött itt, a kamerák előtt is.

A családtagok egymásra hangolódtak, odafigyeltek, és kamera előtt lezongoráztak egy problémát a megoldással együtt.

V.G.: Fontos eleme volt a műsornak, hogy nem a problémát vagy kihívást akartuk hangsúlyozni, hanem hogy ezek jól működő családok, szerethető emberek, akik szeretik egymást.

M.A.: Tehát az volt a célunk, hogy amikor ül a közönség a tévé előtt, tudjon azonosulni a látottakkal. Teljesen szimplának tűnik, hogy kamasz van a családban vagy apa sokat dolgozik, de megdöbbentő, hogy mennyire igénylik az emberek azt, hogy foglalkozzunk ezzel, beszéljünk róla. A legnagyobb tanulság az volt számunkra, amikor a családok többsége ráeszmélt, hogy valójában nem kommunikálnak, és innen ered minden probléma.

A forgatás gyakran külső helyszínen is zajlik, ezekben a helyzetekben tud igazán megmutatkozni a családok problémamegoldó képessége.

Dániel, te hogyan csatlakoztál be ebbe az egész projektbe?

K.V.D.: Nagyjából május második felében jött az e-mail Gábortól, hogy lenne ez a műsor, üljünk le róla beszélgetni. Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, ugyanis egy olyan ötlettel álltak elém, ami teljesen passzolt ahhoz a családterápiás szemlélethez, amiben én dolgozom. Az erőforrás-központúsághoz, életszagúsághoz, és persze ahhoz, amit a pszichodrámában úgy mondunk: „Semmi nem pótolhatja a dolgok csinálását”.

M.A.: Mi még csak magával az alapötlettel jöttünk Dánielhez, hogy családok életét szeretnénk bemutatni, de a megjelenő dilemmákat egy szerepcserével valósítanánk meg.

Akkor ez a szerepcsere a ti ötletetek volt?

M.A.: Igen! A szerepcserének alapvetően nem az a lényege, mint amire a legtöbben elsőre gondolnak, hogy le kell utánozni a másikat. Első kérdésünk az volt Dániel felé, hogy egyáltalán működhet-e, hogy családoknál kicserélünk élethelyzeteket, gondolkodásmódokat. Minket lepett meg legjobban, amikor Dániel elmondta, hogy ez egy létező családterápiás módszer. Ennél a műsornál nagyon éreztük, hogy szükség lesz szakmai háttérre, hogy működjön a dolog, nehogy valamelyik családnál rosszul süljön el.

V.G.: Dániel a szituációk kitalálásában is rengeteget tudott segíteni, hihetetlen, hogy milyen kereteket tud meglátni az adott családi történethez.

Dániel, te a munkád, saját foglalkozásaid során is szoktad ezt a szerepcsere módszert használni?

K.V.D.: Abszolút. Azoknál a családoknál, amilyeneket a műsorban is láthatunk, ahol egy szereposztásbeli elbillenés van, ez egy optimális megoldási kísérlet. A terápiás eszköztárban precízen szerepcsereként vagy fordított nap módszerként szokott megjelenni. Mi a műsorban kicsit kombináltuk a kettőt, úgy lett fordított nap, hogy a család bizonyos tagjai szerepet cseréltek. Érdekes volt, hogy nemcsak zárt, művi terápiás térben, hanem média keretek között, a családok otthonában is működött.

Mi alapján tudtátok kiválasztani a műsorba jutó családokat?

M.A.: Szerzői szempontból az volt a fontos, hogy egy nagydumás, jól működő családot találjunk, ahol jól beszélő, nyitott, őszinte emberek vannak, akik szeretnének dolgozni az adott dilemmán. Nekünk nagyjából itt a pont. Ahhoz, hogy ez pszichológiai szempontból is működjön, Dániel óriási segítség. Ahogyan Gábor is mondta, amikor leültünk hárman beszélni a családokkal, Dániel egyszerűen a megfelelő kérdéseket tudta feltenni a családoknak ahhoz, hogy a válaszok alapján össze tudjuk rakni az adott rész konstrukcióját. Ez a nyolc család, akikkel végül együtt dolgoztunk, nagyjából negyven családból lett kiválasztva.

V.G.: Voltak, akik egyszerűen azért nem tudtak bekerülni, mert marha jól működő családok voltak, nekünk pedig kell egy manifeszt dilemma, egy évek óta jelenlevő probléma, és az igény az azzal való foglalkozásra.

M.A.: Számos család azért nem került be, mert egyszerűen nem tudtak megnyílni előttünk, nem jutottunk egy pontnál tovább.

V.G.: Nagyon sokat köszönhetünk a műsorban szereplő családoknak, hogy ők ezt így meg merték mutatni és egyfajta példaképként jelentek meg. Szerintem pont emiatt ilyen biztató az egésznek az üzenete, hogy ennyin múlik néha a családi jó hangulat és együttműködés.

Picit túllépünk a komfortzónánkon, kipróbálunk valami olyat, amit eddig nem mertünk, és kinyílik a világ.

Mijó Annamária: „A legjobb visszajelzés volt azt látni, hogy utána mindegyik család mennyire hálás volt.”

Hogyan néz ki pontosan a forgatás?

M.A.: Nagyon fontos, és ez segít igazán tartani a dinamikáját egy-egy epizódnak, hogy az egészet egy nap alatt forgatjuk le. Van, amikor magát a szituációt, feladatot vesszük, és nap elején és végén is van minden családtaggal egy személyes beszélgetés, amely során bevezetjük a dilemmát, majd értékeljük a napot és levonjuk a tanulságokat. Ez egy keretet ad az egésznek. Utána három héttel később visszamegyünk, megnézzük, hogyan alakultak a dolgok.

K.V.D.: Számomra szakmai szemmel nagyon megnyugtatók ezek az utánkövetések – ahogyan ezt terápiás keretek között hívnánk. Ekkor gyakran elmondják, hogy így utólag látják, hogy mekkora változást indukált, meg persze olyan családdal is találkoztunk, akiknek nem annyira jöttek be ezek a változások, maradtak az eredeti felállásnál.

Mit éreztek, mi a műsor célja, üzenete?

K.V.D.: Hivatásom művelésében nálam központi dolog megtalálni az egyensúlyt az abszolút szakmaiság és a közérthetőség között. Szerintem azt nevezhetjük érvényes lélektani üzenetnek, amit ha elviszünk bárhova, mindenhol megértik, és ez a műsor pont ilyen üzeneteket tud megfogalmazni, nincs benne túlmisztifikálva az egész. A családok tudnak tenni a saját életük javításáért, meg a kapcsolatuk erősítéséért. Nekem abszolút ez a fő üzenet.

A Mi kis családunk 3. részét itt tudjátok megnézni:


Iratkozz fel hírlevelünkre!