Hogyan segít nekünk a Gestalt?, III. rész – ismerjük fel a bennünk rejlő neurózist!

Gestalt-sorozatunk harmadik és egyben befejező részében a modern világ egyik legjellemzőbb pszichológiai kísérőjelenségével, a neurózissal foglalkozunk. A téma természetesen nem csupán az alaklélektan szemléletén keresztül értelmezhető, mindenesetre egészen biztosan könnyebben érthetjük meg saját neurotikus működéseinket, ha komolyabban átgondoljuk a cikksorozatunk előző részében bemutatott világhírű Gestalt-terapeuta, Fritz Perls ezzel kapcsolatos meglátásait.

Sorozatunk korábbi részeiben az alaklélektan legfontosabb törvényeit, majd egyik legfontosabb képviselője, Fritz Perls munkásságát tekintettük át. A neurózis kapcsán pedig mindezek után bemutatjuk, hogyan is tudnak az elméletben lefektetett szabályok valódi gyakorlati értelmet kapni.

A neurózis az egyik legfontosabb – de mindenképpen az egyik legnépszerűbb – jelenkori témája a pszichológiának, többek között a Mindseten is találunk róla kiváló cikkeket. Az ingergazdagabb, szabadabb szellemű életmód előretörésével jelentősen megszaporodott a neurotikus problémával élők száma, a neurózist ezért is hozzák gyakran összefüggésbe a nagyvárosi élettel (még akkor is, ha természetesen nem ez az egyetlen hajlamosító tényező rá). A felettes- és ösztönén, az elvárások és belső vágyaink, a magunkkal hordozott transzgenerációs súlyok és a bennünk élő szabad, egyedi és megismételhetetlen egyéniség kibékíthetetlen ellentéte ugyanis annál jobban kiéleződött, minél inkább relatívvá, sokszínűvé, lehetőségekkel telivé vált világunk, melyben élünk – ezáltal pedig alkalmunk (időnk, tudásunk, energiánk) adódott arra, hogy megismerjük kiaknázatlan lehetőségeinket, és megpróbáljuk beteljesíteni azokat. Az önmegvalósító személyiség ideáljáról már szintén jelent meg cikkünk, most egy kicsit azonban érdemes magunkat beleásnunk a jelenség árnyoldalába, az ezzel járó szorongások világába is.

Amikor felborul az egyensúly

A neurózis alapvető kísérőjelensége ugyanis a szorongás, melyet a külső környezet és belső énünk egymástól eltérő igényei váltanak ki. A Gestalt megközelítése szerint a probléma lényege az, hogy míg a mező (környezetünk) folyamatosan és dinamikusan változásban van, az egyén számára komoly rugalmasságot igényel az, hogy túlélése érdekében tudja tartani a lépést ezzel.

A neurózis akkor alakul ki, amikor az egyén képtelenné válik megfelelően alakítani manipulációs és interakciós technikáit

– jelenti ki Perls, majd meg is fordítja tételét: szerinte az a személy nevezhető jól integráltnak, aki „képes gondoskodó kapcsolatban állni környezetével úgy, hogy az nem szippantja fel őt, de ő sem vonul vissza belőle teljesen […], megérti a kapcsolatot önmaga és a társadalom között, ahogyan a jelek szerint a testrészek is ösztönösen megértik kapcsolatukat a testtel mint egésszel.” S mivel a neurotikus személy számára a környezet igényei erősebben érvényesülnek a sajátjánál, ennek az egyensúlynak a helyrebillentése képezi a vele való lelki munka lényegét. Amíg ez nem történik meg, a neurózis számos formájában jelzi meglétét – a már említett szorongás mellett depresszív tünetek, önértékelési zavarok, negatív hangulati spirál, szociális beilleszkedési nehézségek, fóbiák és szomatizációs problémák (lelki eredetű testi panaszok) kísérhetik végig és nehezíthetik meg mindennapjainkat.

Problémás jelzések

Perls négyféle mechanizmust különít el, melyek szerinte a neurózis alapvető ismérvei lehetnek: a bekebelezést (vagy introjekciót), a kivetítést (azaz projekciót), az összemosódást (konfluenciát), illetve a visszahajlítást (más néven retroflexiót). A pszichológus (és a Gestalt-terápia) szerint ez a négy jelenség kíséri végig a neurotikus működést.

A bekebelezést Perls úgy írja le, mint egy adott gondolat, eszme, szokás kritika nélkül való elfogadását, melyet csak azért használunk, mert valaki (szülő, média, társadalom, barátok stb.) szerint ezt kell tenni. Ha azonban nem fogalmazzuk meg ennek a gondolatnak a magunkhoz fűződő viszonyát, nem tesszük valóban magunkévá, akkor – Perls találó példájával élve – az olyan, mintha egy ételt rágás nélkül nyelnénk le, és úgy emésztenénk meg. Egyrészt nem fogja a tápanyagot szervezetünk részére bocsátani – ezáltal nem is fejlődünk általa –, másrészt pedig megfekszi a gyomrunkat, és vagy visszaöklendezzük, vagy belül megmérgez.

A második mechanizmus a kivetítés, bizonyos értelemben a bekebelezés ellentéte: itt nem arról van szó, hogy kritika nélkül elfogadjuk a kívülről érkező normákat, hanem ugyanilyen meggondolás nélkül tulajdonítjuk annak minden problémánkat. A folyamat során a neurotikus személy a saját magában működő érzelmeket (például irigységet, félelmet, szexuális vágyat) nem önmagában azonosítja, hanem az őt körülvevő környezet tagjaiban. „Mindenki az én sikereimet irigyli” – aki ezt gondolja, könnyen elképzelhető, hogy mélyen éppen a saját sikerességét nem találja, és vágyik a többiek által elért eredményekre.

A következő jelenség az összemosódás, egy hosszú távon állandósult folyamat, melynek során a személy nem tudja szétválasztani saját személyiségét (annak tulajdonságaival és igényeivel együtt) a környezettől. Perls kiemeli, hogy ez a típusú én-elveszett állapot alapvetően egyáltalán nem káros, sőt – egy közösségi rítus során (a törzsi szertartásoktól kezdve akár egy rockkoncertig) felemelő élmény ezt átélni. Ha azonban az egyén hosszabb távon képtelen az efféle distinkcióra,

elveszítheti a képességét arra, hogy felismerje a saját igényeit, érzéseit,

magának tulajdoníthatja a környezetéből érkező impulzusokat, ez pedig számos elakadáshoz vezethet.

Az utolsó neurotikus működés Perls szerint pedig nem más, mint a visszahajlítás. Bizonyos értelemben tekinthető az összemosó személyiség ellentétének: míg az saját magán kívül húzza meg énhatárait, méghozzá úgy, hogy abban az teljes környezete is benne van, addig a visszahajlító saját magán belül találja meg ezt a vonalat, azaz egyszerre működik a cselekvény alanyaként és tárgyaként is. A jelenség Perls szerint nagyon könnyen tetten érhető, ugyanis a saját magunkra irányuló névmások (például magam, engem) használata az esetek legnagyobb többségében erre utal.

Út egy harmonikusabb élet felé

Az énhatárok pontatlan kijelölése tehát súlyos problémákat vonhat maga után, és talán nem is véletlen, hogy éppen a Gestalt-terápia kapcsán bukkan fel a kérdés ennyire hangsúlyosan (gondoljunk csak a korábbi részekben említett alak-háttér elkülönülés elméletére). Alapvetően az, hogy környezetünk mintáit automatikusan átvesszük, még nem is feltétlenül baj – Perls szerint a „jó azonosulások” megtalálják a módját annak, hogy énünk integrált elemeivé váljanak. A gond csak ott kezdődik, hogy számos más, „rossz azonosulást” viszont ugyanúgy automatizálva elsajátítunk, de a szervezet ilyenkor – a fentebb taglalt mechanizmusok segítségével – jelzi, nem tudja magáévé tenni a beérkezett ingereket.

Ez tehát a neurózissal dolgozó kliens (és pszichológus) nagy feladata. Megtalálni, hol kezdődik a környezet és hol ér véget az egyén – hogy „felfedezze, mi ő és mi nem ő; mi elégíti ki és mi frusztrálja”. Ha pedig ez sikerül, az őszinte és megerőltető munkának egy jól integrált, szorongásoktól mentes, neurózisból kigyógyult személyiség lehet a méltó jutalma.

 

Felhasznált irodalom:

Judd, F. K., Jackson, H. J., Komiti, A., Murray, G., Hodgins, G., & Fraser, C. (2002). High prevalence disorders in urban and rural communities. Australian and New Zealand Journal of Psychiatry, 36(1), 104-113.

Perls, F. (2004): A Gestalt-terápia alapvetése – Terápia testközelből. Ursus Libris.

Vassos, E., Agerbo, E., Mors, O., & Pedersen, C. B. (2016). Urban–rural differences in incidence rates of psychiatric disorders in Denmark. The British Journal of Psychiatry, 208(5), 435-440.

Hasonló problémával küzdesz? A Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban tapasztalt szakembereink egyéni pszichológiai tanácsadás keretében elkísérnek a fejlődés útján!

Hasonló problémával küzdesz? A Mindset Terápiás & Tanácsadó Központban tapasztalt szakembereink egyéni pszichológiai tanácsadás keretében elkísérnek a fejlődés útján!


Iratkozz fel hírlevelünkre!