Nyolcadik utas: a Psycho – avagy miért (nem) félünk a farkastól?

Számtalanszor kezdünk neki horrortörténeteknek, legyen szó akár egy horrorfilmről, vagy arról, amikor kiskorunkban a tábortűz mellett kérdezgettünk másokat, hogy ők mit hallottak. Vajon miért szeretjük ennyire a borzongást? Miért kezdünk bele a sokadik horrorfilmbe, ha közben felfokozott izgalmi állapotba kerülünk, minden nesztől megijedünk és mindenre érzékenyen reagálunk? Mit mond erről a pszichológia?

A pszichológia tudománya hajlamos sok elméletet használni, amelyek különböző irányzatoknak felelnek meg. Ennek eredményeképp a horrorfilmek iránti elköteleződésünknek számtalan magyarázata akad. Nézzünk ezek közül pár érdekesebbet!

Mivel is kezdhetnénk, ha nem Freuddal. A pszichoanalitikus megközelítésében főszerepet kap az id. (Freud a strukturális modelljében 3 személyiségösszetevőt különböztetett meg: id, ego, szuper ego. Az id a legősibb és legprimitívebb, örömelv vezérelt; célja az öröm keresése, a kín elkerülése.) A horrorfilmek iránt vonzódásunk pszichoanalitikus magyarázata az, hogy a filmekben megélt félelmek és a feszültség megvilágíthatja a saját félelmeinket, vágyainkat, ösztöneinket, és akár a kollektív tudatalattinkat is megérintheti, melyben az archetípusokat tároljuk (ősképek magunkról, nőkről, férfi jellegekről, anyáról stb.).

Tehát egy-egy ijesztő film segítheti a mélyen belül lévő szorongásunk és félelmünk felszínre hozását, tudatossá tételét.

Ehhez a megközelítéshez jó példa Hitchcock Psycho című filmje, ahol az anyai szerep szinte egyenlő magával a gonosszal, aki gyilkol.

SPOILER! Norman Bates édesanyjának öltözve gyilkolt az elhagyatott motelben.

Noel Carroll szerint – aki a „The Philosophy of Horror” szerzője – a horrorfilmek a kíváncsiságra és a varázslatra építenek, melynek igénye minden emberben hasonlóan jelen van. A film a műfaji sajátosságaként megjelenő nyugtalanság, szorongás, elkeseredés és érzelmek manipulációja miatt válhatott igazán érdekessé a nézők számára. Fontos továbbá azt a szempontot is megemlíteni, hogy

a kíváncsiságunk gyakran irányít minket – kíváncsiak vagyunk a szörnyekre, zombikra, furcsa lényekre.

Ez a fajta kíváncsiság – ha felidézzük irodalomóráinkat – már a romantika korában is jelenlévő figurák megalkotásához vezetett, mint például Shelley Franeksteinje.

Marvin Zuckermann – aki egyébként személyiség faktorok feltárásával is foglalkozott – azt mondta, hogy aki magas pontszámot ér el a szenzoros élménykeresés skálán, azt valószínűleg jobban is érdeklik az izgalommal járó tevékenységek például hullámvasútazás, bungee jumping és horrorfilmek nézése.

Ezeken az elméleti megközelítéseken kívül még számtalan egyéb megközelítés létezik. Van olyan, mely szerint ez a műfaj a szociális félelmeinkre alapoz, hiszen valamennyire azokat jeleníti meg. Illetve olyan megközelítés is létezik, amely a személy adrenalinhajhászó tulajdonságát emeli ki, mint a félelemre való vágyás hajtóereje.

Miben rejlik a horrorfilmek közönségvonzó ereje?

Ha belegondolunk, hogy milyen is egy jó horrorfilm, rájövünk, hogy rejtelmes, ijesztő, misztikus, sötét, feszültségkeltő stb. Ahhoz, hogy ezeket az érzéseket ébresszék bennünk, a filmkészítők különböző világításokat, vágásokat, méreteket és kameraszögeket használnak. Továbbá egy hős érzelmi állapotának követéséhez például hosszasan veszik, ahogy megközelíti a veszélyes helyzetet.

Alapvetően ezeknek a filmeknek a megtartó ereje abban is rejlik, hogy sokszor releváns, valódi indíttatású történetekről van szó. Ilyen például az Ideglelés Csernobilban, vagy Annabelle története – mindkét filmnek van valós háttértörténete, de egy Dél-Koreában készült felmérés alapján sok lidérces mozgókép iskolai szigorból, vagy régi ellenségek újra találkozásából, visszatéréséből ered.

Ha hűek lennénk a horrorisztikus ábrázoláshoz, ide egy baba került volna, de az túl ijesztő lenne egy véletlenül erre tévedő horrorfilm laikusnak.

Azonban fontos, hogy ne vessük el a sulykot egy-egy film során, ha a realitásról van szó. Ugyanis a túlzottan reális események vesztenek a szórakoztató jellegükből. Vagyis hiába kérdezzük meg magunktól, hogy „Miért pont abba az irányba mentél, ahol a baba van?” vagy „Miért vártad meg, hogy odaérjen hozzád, miért nem futottál el?” –, ha logikusan cselekedtek volna a szereplők, akkor nem néznénk meg egy újabb remekművet. Azonban jobb, ha óvatosak vagyunk! Ugyanis, akár egészségünkre is káros lehet a sok rémtörténet.

Egy horrorfilm megnézése után PTSD kialakulása is lehetséges.

Vagyis gyakori félelem, rémképek megjelenése, szorongás vagy álmatlanság, bizonyos helyszínek elkerülése – amikhez hasonló megjelent a filmben is.

Létezik továbbá filmneurózis is, melyet Ballon így határozott meg: „szorongás kialakulása, szomatikus válaszok, disszociáció és akár pszichotikus tünetek is felléphetnek egy film megnézése után”.

A rémtörténetek mögötti biológia

Alapvetően a rémisztő, diszharmonikus hangok, képek és helyzetek kiváltanak belőlünk egy természetes reakciót – „üss vagy fuss” állapotot. Ehhez persze hozzátartozik a szervezetünk fokozott adrenalin termelődése is, amely gyakran izzadással, fokozott levegővétellel és az izmok összehúzódásával is jár. Erről egy korábbi cikkünkben bővebben is olvashattok.

A horrorfilmhez tartozó pozitív állapotot az magyarázza, hogy a rettegés következtében a kezdeti adrenalin, endorfin és dopamin növekedése és az előbb említett testi tünetek kialakulása után szervezetünk rájön, hogy nincs veszélyben, így nincs valódi fenyegetés sem. Ezért egy intenzív megkönnyebbülési szakasz jön létre, mely során fokozódnak a pozitív érzések és az agyba a jólléthez kapcsolódó üzenetküldő anyagok kerülnek.

Az agyban az amygdala az érzelmek feldolgozásáért felelős struktúra – ide érkezik be a horrorfilm által kiváltott feszültségérzet.

A félelem útja

Ha látunk egy félelmet keltő jelzést, azt jellé alakítjuk, amit elküldünk az agyunknak. Az agyunkban eljut az érzelmekkel telített jel az amygdalába, amely az érzelmek feldolgozásáért is felelős. Innen két úton mehet tovább a jel. Egyik lehetőségként kialakul a lefagyás vagy elmenekülés – ebben a döntésben kevés tudatos rész van. A másik út során pedig a jel az idegrendszeren keresztül fejti ki válaszát – ami az üss vagy fuss választáson alapszik. Ebben az esetben Abigail Marsh szerint Superman módba kapcsolunk, felfokozódik a szívverésünk, megemelkedik vérnyomásunk és adrenalint termelünk. Ez az, amikor azt érezzük, hogy megijedtünk. Alapvetően mikor jön egy ijesztő jelenet, akkor ez végigfut rajtunk, de nem fogunk megküzdeni, mert addigra az agyunk feldolgozza, hogy biztonságos helyen vagyunk, és „megnyugtat” minket a paraszimpatikus idegrendszer által.

 

Felhasznált irodalom:

Clasen, M., Kjeldgaard-Christiansen, J., & Johnson, J. A. (2018). Horror, personality, and threat simulation: A survey on the psychology of scary media. Evolutionary Behavioral Sciences. https://doi.org/10.1037/ebs0000152

Park, M. (2018). The Aesthetics and Psychology Behind Horror Films. 63.

Why Do We Crave Horror? Evolutionary Psychology and Viewer Response to Horror Films. (2010, május 1). Bright Lights Film Journal. https://brightlightsfilm.com/why-do-we-crave-horror-evolutionary-psychology-and-viewer-response-to-horror-films/

korábbi témába illő Mindset cikkek:

https://mindsetpszichologia.hu/2018/10/21/miert-szeretunk-felni-a-horrorfilm-paradoxon/

https://mindsetpszichologia.hu/2017/07/12/horrorra-akadva-a-retteges-pszichologiaja/


Iratkozz fel hírlevelünkre!