A beöltözés mágiája – farsangi rítusok nyomában

Az életben két dolog biztos: a halál és az adó – tartja a frappáns aforizma. Ha azonban ki szeretnénk bővíteni a mondást esetleg egy harmadik taggal is, a farsanggal biztosan nem lőhetünk mellé. A farsang, ha nem is az idők kezdetétől, de már hosszú évszázadok óta kíséri átmeneteinket a hideg téli esték és a derűs tavaszi napok között. Van, ki tudatosan megéli, és van, akit teljesen hidegen hagy a farsang azonban minden évben ott van velünk, hagyományai pedig generációról generációra öröklődnek tovább. Öveket becsatolni, maszkokat felhúzni, és járjunk utána, miért is (lehet) olyan fontos számunkra ez az évenkénti télűzés!

A „farsang” szó a német varschang (vagy varschanc) kifejezésből ered, melyet először a 13. században használtak. Kezdete egészen konkrét időpont, méghozzá a január hatodikai vízkereszt napja; a vége azonban változó, ugyanis a farsang végét jelentő húshagyókeddet (húsvétvasárnap előtti 47. nap) a húsvéthoz igazítjuk. A húsvét mozgó ünnep (a tavaszi nap-éj egyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap és hétfő), így a farsangi időszak vége február 3. és március 9. között, az adott évtől függően változik. Világszerte számos országban, kultúrában ekkortájt ünneplik a tél elmúltát, a tavasz kezdetét, ezzel szoros összefüggésben pedig a termékenység és gyarapodás kultuszát.

Jelmez és átváltozás

Közös pont emellett még a beöltözés aktusa: maszkok, jelmezek egész sora kerül fel ilyenkor az ünneplő tömegre, melyek sokszor szimbolikus jelentéssel bírnak. A velencei karnevál színes forgatagától elkezdve a busók bizarr öltözetein át a különböző magyar, román, szláv népcsoportok állatmaszkjaiig (úgymint kecske-, medve-, gólya-, vagy az inkább Nyugat-Európában népszerű ló álarc) minden jelmez ugyanazt a célt szolgálja: kilépni a hétköznapi szerepek, rutincselekvések terhe alól, és egy közösség tagjaként, elvont figurák bőrébe bújva feloldódni a közös rítus varázsában.

Halálfejek, koponyák – ha a tél elűzéséről van szó, minden eszköz megengedett

Mint azt már fentebb említettük, a farsangi rítusok első számú célja a tél elűzése és a termékenység elősegítése. Ehhez hívjuk segítségül a jelmezeket és maszkokat, melyekkel nemcsak megtapasztalhatjuk egy másik lényként való létezés erejét, de a közösség számára ennek mitikus ereje is lehet. Inih A. Ebong antropológus megfogalmazásában „a maszkok a mitológiai absztrakciók konkretizált és emblematikus megvalósulásai, amelyeket azért alkottak, hogy felnagyítsák, megerősítsék és kódolják egy adott közösség hiedelmeit, metafizikáját, kozmológiáját és alapvető létfilozófiáját”. A maszkok, szerepek tehát egy efféle játékban képesek arra, hogy megszemélyesítsék legalapvetőbb érzelmeinket, félelmeinket, gátlásainkat és játékos formában (ahogy a magyar nyelvű szakirodalom előszeretettel emlegeti: alakoskodással) elpusztítsuk vagy nevetségessé tegyük azokat. Alapvető példák erre a halottas játékok vagy temetési paródiák, melyek sok helyen a farsangi játékok alapját képezik. Az efféle jelenetek során a mulatság legvidámabb pillanatában a játszók bejelentenek egy halálesetet a közönségnek, majd temetésre invitálják őket, melynek során a papot játszó szereplő válogatott trágársággal illeti a halottat és a jelenlévőket. A halottat játszhatja élő ember, de akár szimbolikus szalmabábu vagy más tárgy is, mindegyik kiváló lehetőséget nyújthat más jellegű, főként fallikus tréfák elsütésére is (a halott nadrágjából kilóg egy sárgarépa, hogy csak az egyik legnépszerűbb esetet említsük). És ha már a fallikus szimbólumoknál tartunk:

a farsangi játékok másik nagyon fontos, tabudöntögető témája a szexualitás.

A már említett temetői csínyek mellett találkozhatunk különböző állatok párzásának imitálásával vagy a nemi szerveket előszeretettel megjelenítő pajzán játékbábukkal is farsang idején. Egy tipikus rítus különböző elemei szépen végigkövethetőek Ujváry Zoltán 1965-ben, a szatmári Panyolán készített farsangi felvételeiben – a téma iránt érdeklődő olvasóinknak jó szívvel ajánljuk a két évvel ezelőtt elhunyt kiváló antropológus további tanulmányait, könyveit is; egészen kimerítő betekintést nyerhetünk általuk a magyar folklór mélységeibe.

A jelmezek célja, hogy kilépjünk a hétköznapi szerepek, rutincselekvések terhe alól, és egy közösség tagjaként, elvont figurák bőrébe bújva feloldódjunk a közös rítus varázsában.

Mindenképpen érdemes szót ejteni a leghíresebb magyar farsangi néphagyományról, a mohácsi busójárásról is. Az eredetileg horvát eredetű, sokác népszokás az 1700-as években jelent meg először a dél-magyarországi területeken, majd vált fokozatosan hazai tradícióvá. A busóvá válás a beszámolók tanúsága szerint egészen transzcendens élmény is lehet. Ami a kívülálló számára a legszembetűnőbb egy busót figyelve, az a jellegzetes kinézet – a kifordított birkabőr bundával, kereplővel és természetesen az elengedhetetlen maszkokkal. A fából készült álarcok készítése során leginkább arra törekednek, hogy jellegzetes és könnyen hordható, egyszerre „vidám, de tekintélyt parancsoló” is legyen. A teljes jelmez így végül olyan elidegenítő hatást kelt, amely a játszó személyben is elindít egy erős átlényegülést, szélsőséges esetben akár saját személyiségének, gátlásainak teljes elhagyását. Ennek eredménye – különösen egy ilyen erős közösségi esemény során – kifejezetten riasztó is lehet. Nem csoda, hogy a 19. század közepe-vége felé számos busójárás (és más farsangi játékok) kapcsán garázdaságról, öncélú botránykeltésről, rendzavarásokról is találunk beszámolókat. Manapság azonban már az efféle túlkapások szerencsére jóval kevésbé jellemzőek a játszókra.

Játékban az erő

Úgy tűnik tehát, hogy nekünk, embereknek elemi igényünk a bennünk lappangó szorongások, tabuk kivetítése és legyőzése. Alapvetően erre az elgondolásra épül minden művészetterápiás gyakorlat is, egy farsangi rítus során pedig tulajdonképpen különböző terápiák elegyét figyelhetjük meg, kezdve a jelmez megalkotásának folyamatától (vizuális terápiák) a szerepek eljátszásáig (pszichodráma). A gyermekpszichodráma alapvető gondolatisága, mely szerint a gyermeket hagyni kell, hogy a benne dúló félelmeket

a lehető legprimerebb szinten, mégis kontrollált és artisztikus keretek között vezesse le

(gyilkoljon, meghaljon, gusztustalankodjon, felülkerekedjen egy tekintélyszemélyen stb.), szintén kiválóan összecseng a farsangi játékok lényegével.

Így hát, ha kicsit jobban, frissebb szemmel tekintünk a jól ismertnek hitt népszokásaink mögé, talán ismét megtalálhatjuk azt az elemi és magától értetődő gyermeki látásmódot, melyet hajlamosak vagyunk elhagyni a mindennapok őrlésében. Ki tudja? Talán éppen ezek ez első benyomásra furcsa, avíttnak tűnő tradíciók lesznek azok, melyek megtanítanak bennünket számos elfeledett leckére. Arra, hogy rácsodálkozzunk az idő ciklikus múlására, félelmeinkre, kicsinységünkre, vágyainkra, és azoknak sokszor akár egészen primitív kifejezési formáira is. Nem utolsósorban pedig arra, hogyan oldhatjuk fel szorongásainkat azáltal, hogy egy rövid időre megengedjük magunknak a luxust: maskarát húzunk, feloldódunk a közösség erejében, és önfeledten rosszalkodunk egy kicsit.

 

Felhasznált irodalom:

Ebong, I. A. (1984): Mask and Masking: A Survey of Their Universal Application to Theatre Practice. Antropos.

Füredi, Z. (2004): Busójárás, az élő rítus. In: Pócs Éva (szerk.): Rítus és ünnep az ezredfordulón. Budapest, L’Harmattan-Marcali Városi Helytörténeti Múzeum, 315-358.

Minorics, T. (2010): A maszk mögött – A mohácsi busójárás és a busók világa. Pannon Kultúra Alapítvány.

Ujváry, Z. (1983): Játék és maszk – Dramatikus népszokások I. Bihari Múzeum.

Ujváry, Z. (1997): Népi színjátékok és maszkos szokások. Debrecen University Press.

 

A címlapkép forrása:

https://www.needpix.com/photo/1804902/portrait-festival-human-road-city-quantitative-fasnet-carnival-move


Iratkozz fel hírlevelünkre!