Amikor minden gyanús – az összeesküvés-elméletek természetéről

Bár a történelem során mindig is léteztek összeesküvés-elméletek, a posztmodern kor jellegzetességei remek táptalajt nyújtanak ezek burjánzásához. Cikkünkben azzal foglalkozunk, hogy miként alakulnak ki a konteók és milyen pszichológiai hasznunk származik belőlük.

A történelem során több ízben fény derült különböző nagyhatalmi összeesküvésekre. Ezek nyilvánvaló létezésén túl azonban sok olyan összeesküvésekről szőtt elmélet születik, melyek valóságalapja azonban erősen megkérdőjelezhető. Ezek közös jellemzője, hogy mind olyan hiedelmek, melyek csoportok ellen szóló szervezkedést feltételeznek. A tapasztalatok alapján minél nagyobb jelentőségű és váratlanabb esemény történik, annál több saját magyarázattal állunk elő, hogy ezeket megértsük. A tipikus összeesküvés-elméleti gondolkodás sajátossága, hogy azt feltételezzük, semmi sem véletlen és semmi sem az, aminek látszik, emellett pedig minden mindennel összefügg. Az ilyen gondolkodásmód gyakori bírálatok áldozatává válhat. Nekünk most nem áll szándékunkban ítélkezni, viszont szeretnénk rámutatni, hogy mi lehet ezek kialakulásának hátterében. Ám először azt mutatjuk meg, hogy mi nem.

Gyakori tévhitek az összeesküvés-elméletekkel kapcsolatban

Az összeesküvés-elméletek időnként sokak számára olyan abszurdnak tűnhetnek, hogy a bennük hívőket könnyen címkézhetjük pszichotikusnak vagy butának. A valóságban a kutatások többsége azt bizonyítja, hogy gyakorlatilag mindannyian ki vagyunk téve a konspirációs elméletek jelentette kísértésnek, iskolázottságtól és pszichés állapottól függetlenül.

A statisztikák alapján a különböző összeesküvés-elméletekben hívők aránya ugyanis jóval meghaladja az erre hajlamosító pszichopatológiával diagnosztizáltak számát, és nem található összefüggés a szocioökonómiai státusz és a konteókban való hit között sem.

Gyakori elképzelés, hogy ilyesmiben csak a vesztesek hisznek, ahogy az is, hogy ez egy öncélú és haszontalan működésmód. A kutatások többsége alapján úgy tűnik, hogy a marginalizált csoportok valóban fogékonyabbak, ám emellett számos példát ismerünk arra, hogy épp a hatalommal rendelkezők azok, akiknek valamilyen érdeke fűződik az összeesküvés-elméletek terjesztéséhez. Ami a konteók haszontalanságát illeti, nos, a valóság az, hogy számos pszichológiai előnnyel járnak, ami egyben megmagyarázza, hogy pszichológiai értelemben miért éri meg ilyen elméleteket gyártanunk. Lássuk, hogy mik lehetnek ezek az előnyök.

Miért gyártunk összeesküvés-elméleteket?

Az ember alapvetően egy megismerő lény, akinek állandó igénye van arra, hogy megértse a körülötte zajló eseményeket. Hogyha ebben akadályoztatva van, akkor szorongani kezd, és különböző stratégiák alkalmazásával igyekszik feszültségét csökkenteni. Adott körülmények között ezek egyike lehet a konteók gyártása.

Alapvető igényünk van rá, hogy megértsük a körülöttünk zajló eseményeket. A világ és az információk komplexitásának növekedésével fokozódhat az igényünk az egyszerű és kényelmes magyarázatok találására.

Modern világunk komplexitása és az információk sokasága mellett kognitív kapacitásunk erősen le van terhelve. Fogékonyságunk az egyszerű és problémákon átívelő magyarázatokra így nagyobb, mint valaha, mivel kényelmes megoldást jelentenek. Hogyha mindeközben valamilyen váratlan, sokkoló és nagy jelentőségű történés is a képbe kerül, akkor ez a fogékonyság csak tovább növekszik. Ilyenkor gyakran előfordul ugyanis, hogy

nem áll rendelkezésünkre kellő információ az események magyarázatára, így a magunk módján megpróbáljuk betömködni a lyukakat.

Gondolhatunk itt olyan tragédiára, mint ami 2001. szeptember 11-én Amerikában történt, de akár egy kommunikációhiányos szervezeti leépítés vagy átalakítás is elindíthatja a különböző elméletekre épülő szóbeszédet. A különféle magyarázatok pedig az események feletti kontroll érzetét keltve csökkenteni tudják szorongásunkat. Ennek révén egyfajta pszichológiai védelemmel ruházza fel a csoportot, amelyik hisz benne.

A konteók egyik jellegzetessége, hogy a saját csoportunkon kívülálló személyre vagy hatalmi körre irányulnak. Amikor egy ellenségképet különböző szándékokkal ruházunk fel, akkor egyben saját csoportunk identitását is építgetjük. Huntington igen találóan fogalmaz, amikor azt írja, hogy „csak akkor tudjuk, kik vagyunk, ha azt is tudjuk, kik nem vagyunk, sőt gyakorta csak akkor, ha azt is tudjuk, kik ellen vagyunk.” Ennek alapján, ha rendelkezünk egy határozott ellenségképpel, az erősíti a csoportkohézió mértékét, egyben remek lehetőséget nyújt, hogy a negatív események felelősségét kihelyezzük és áthárítsuk rá. Emellett jobb félni, mint megijedni alapon természetesen előfordulhat, hogy elméleteink nem vezetnek tévútra, ennek köszönhetően azonosíthatóvá válnak a csoportunkat fenyegető tényleges veszélyek is.

Az összeesküvés-elméletek tehát kiszolgálnak bennünket. Nem elsősorban az egyént, hanem a csoportokat. Jellemzően ugyanis nem egyéni szinten, hanem csoportok közötti események, konfliktusok mentén alakulnak ki. Ebből adódóan egyértelműen társadalom-lélektani jelenségként gondolkodhatunk róluk.

Az összeesküvés-elméletek veszélyei

Látható, hogy milyen pszichológiai haszonnal jár, ha elméletekkel élünk a körülöttünk zajló bizonytalan eseményekkel kapcsolatban. Azt viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ezeknek néha kifejezetten negatív következményei lehetnek.

Hogyha egy csoportban kialakul egy sokak által elfogadott hiedelem, amely ráadásul valamely ellenségképhez kapcsolódik, akkor a felgyülemlő indulat könnyen erőszakba torkollhat.

Ezt láthattuk például a holokauszt eseményei során kibontakozni. A konteók nemcsak népcsoportok vagy politikai csoportok ellen irányulhatnak. Hogyha kialakul egy általános hit a rendszer megbízhatatlanságában, akkor a rendszerhez tartozó olyan intézmények hitelessége is megkérdőjeleződhet, mint az egészségügyi vagy tudományos közösségeké. Ennek egy példája az oltásellenesség, amely az ellene szóló bizonyított tények elutasítása miatt évente több tízezer emberéletet követel. További veszély, hogy a konspirációs elméletek természetüknél fogva körbeforgó érvelésekkel élnek, így azt, aki hisz bennük, igen nehéz egy vitában külső érvekkel meggyőzni, bármily racionális cáfolatról van is szó.

Összeesküvés-elméletek mindig léteztek és mindig is fognak. Ezek közül van, aminek hihetünk és olyan is, ami pusztán kitaláció. Ismeretelméleti szempontból két dolog van, ami tévútra vezethet: hogyha ezeket teljességgel elvetjük, vagy hogyha vakon hiszünk bennük. Mindenkinek joga van abban hinni, amiben szeretne, egészen addig, amíg ezzel másoknak nem árt.

Felhasznált irodalom

Douglas,K. M., Sutton, R. M. és Cichocka, A. (2017). The Psychology of Conspiracy Theories. Current Directions in Psychological Science, 26(6), 538-542.

Huntington, S. P. (2006). A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Krekó, P. (2018). Tömegparanoia. Az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája. Athenaeum Kiadó, Budapest.


Iratkozz fel hírlevelünkre!