Stressz a koronavírus idején – 1. rész

Egy pszichológiával foglalkozó szakembernek nehéz elmennie szó nélkül amellett, amit az utóbbi hónapokban, hetekben a világban és saját hazájában tapasztal. Nem egy alkalommal kapjuk meg a kérdést: képesek vagyunk ebben a zűrzavarban józanok, racionálisak maradni? Hogyan lehet megküzdeni a mindennapos stresszel? A Mindsetnél egy komplex mentális akciótervvel készültünk erre a nehéz időszakra, hogy segítsük a higgadt tájékoztatást és a mentális egészség megőrzését – ennek része ez a cikkünk is.

A fenti kérdést, mely szerint képesek-e a pszichológusok ebben a zűrzavaros időszakban is racionálisak maradni, egy szemléletes párhuzammal válaszolnánk meg: bár a legismertebb fizikaprofesszor is tisztában van a tudományterületét meghatározó erőkkel, törvényekkel, hiába ismeri a gravitáció működését, ha megbotlik, ugyanúgy el fog esni. A pszichológus is halandó ember, aki ugyan ismeri a lélek működését, az emberek viselkedését – így önmagát is –, a rá is ható erőket nem tudja kikerülni. 

Sokkal inkább az a kérdés, hogy a pszichológia ilyen nehéz, eddig nem ismert problémáktól terhelt időszakban is képes-e megfelelni azoknak az elvárásoknak, melyek hiteles tudománnyá teszik. Képes-e felmérni, mi történik most? Képes-e nem csupán elméletekkel, hanem törvényekkel és objektív ismeretekkel magyarázatot szolgáltatni arra, miért és hogyan viselkedünk ebben a helyzetben? Továbbá képes-e megjósolni, vagy legalább előre jelezni, mi vár még ránk? Ahhoz, hogy mindezt megérthessük, és válaszokat kereshessünk a kérdésekre, először is azt kell tisztázni, pontosan mi is az a helyzet, melybe belecsöppentünk.

A stressz tudományos hátteréről

A stressz kifejezéssel számtalanszor találkozunk, azt is mondhatjuk, már a csapból is ez folyik. Nem csak bizonyos reakciókat, hanem számtalan betegséget is ennek számlájára írunk. Elvégre kivel ne fordult volna elő, hogy egészségi problémáival felkereste orvosát, aki a – látszólag igencsak felületes – kivizsgálást követően annyit mondott, „az ön tüneteinek a stressz az oka”, vagy „ön nagyon stresszes”. Mi pedig próbáltuk mosollyal leplezni dühünket és csalódottságunkat, gondolván: „Ez aztán a diagnózis! Stressz. Na persze. Mitől ne lennék stresszes.” 

Holott valójában a kifejezés mögött jóval több lapul, mint egyszerű idegesség, aggodalom, rohanás, kapkodás. Magával a stresszel egy magyar származású orvos, név szerint Selye János kezdett el foglalkozni az 1920-as évek első felében – igaz, akkor még ő maga nem ezt a kifejezést használta. Patkányokkal folytatott kísérletei során megfigyelte, hogy egy bizonyos szer hatására az állatok meglehetősen különös tüneteket produkáltak. Az elpusztult állatokon végzett boncolások pedig kimutatták, hogy mindegyikük szervezete hasonló módon károsodott: a gyomor- és a bélrendszerben vérző fekélyek alakultak ki, mellékveséjük kérge megvastagodott, továbbá más szerveik is zsugorodni kezdtek. Selye később észrevette, hogy ugyanezek a tünetek és elváltozások alakulnak ki nem csak különböző kémiai anyagok, hanem fizikai sérülések, valamint a teljesítőképességet meghaladó megerőltetések hatására is. Selye megfigyelései alapján a jelenséget általános adaptációs szindrómának nevezte el, amelyet három szakaszra bontott: a vészreakció, az aktív ellenállás és a kimerülés fázisára. Ugyanakkor egy lényeges érdekességre is felhívta a figyelmet: az első két szakasz nem vezet feltétlenül kimerüléshez – és ennek következtében halálhoz –, hanem konstruktív módon hozzájárul az egyének túléléséhez és testi-lelki egészségéhez. 

A stressz mögött jóval több lapul, mint egyszerű idegesség, aggodalom, rohanás, kapkodás.

Selye elmélete kimondja, hogy a környezet külső kihívásaira a szervezet mindig ugyanazt a választ adja: mozgósítja azokat az erőforrásokat, amelyek lehetővé teszik a megküzdést. Leegyszerűsítve ezt hívjuk „üss vagy fuss”reakciónak. Az erek összeszűkülése, a pulzus és a vérnyomás emelkedése, az emésztési folyamatok gátlása segíti a szervezetet abban, hogy alkalmazkodni tudjon a vészhelyzethez. Ha ez a vészhelyzet nem válik időben kiterjedté, akkor nem terheli meg túlzottan a szervezetet, az hamar visszaáll a normál működési állapotába. Ez napjában többször is megtörténik, amikor egy-egy feladatot, kihívást kapunk, de akkor is, ha sportolunk, hangszeren játszunk, felelünk, dolgozatot írunk – vagy ha éppen szeretkezünk. Ezek az állapotok azonban rövid ideig tartanak, és – optimális esetben – nem haladják meg képességeinket, sőt, kimondottan hozzájárulnak ahhoz, hogy a jövőben még sikeresebben oldjuk meg a hasonló helyzeteket. Ezt nevezzük eustressznek, vagy közismertebb nevén „jó stressznek”. 

Amikor a stressz már káros…

Előfordulhat azonban az is, hogy egy adott stresszhelyzet időben elhúzódik, újra és újra visszatér, vagy éppen meghaladja mentális, fizikális teljesítőképességünket. Ekkor a szervezet a vészhelyzet szakaszából továbblép az aktív ellenállás szakaszába. Ebben a szakaszban továbbra is fennállnak azok az élettani reakciók, amik a vészreakció fázisában elkezdődtek. A szervezet minden lehetséges erőforrását mozgósítja a fenyegető helyzet megoldása érdekében. Fontos megjegyezni, hogy

az aktív ellenállás szakasza olyannyira megterheli a szervezetet, hogy az csak egy, időben már korábban megjelent vészhelyzettel szemben tudja felvenni harcot.

Ez az ismeret ad választ arra, miért szed a koronavírus áldozatokat. Tudjuk, hogy az elhunytak többségének halálát szövődmények okozták, vagyis egy már fennálló, krónikus alapbetegséghez társult a vírusfertőzés. Ezek a betegek már az aktív ellenállás szakaszában küzdöttek korábbi betegségükkel, ami felemésztette minden energiájukat. Az újonnan megjelent betegséggel szemben már nem tudtak védekezni. 

Amikor már nem jó hanem rossz stresszről – az úgynevezett distresszről – beszélünk, ami már meglehetősen hosszú ideje támad bennünket, és nincs módunk tenni ellene, akkor a szervezet már nem tudja fenntartani az „erőltetett” élettani reakciók működését. Az eddigi „túlműködés” helyett visszaáll a normál szint, majd hamar alulműködés lép fel. Ez azért történik, mert a szervezet megpróbálja helyreállítani saját erőforrásait – ez a homeosztázis elve. Gondoljunk bele: mi történne, ha több napig nem ennénk egy falatot sem, vagy egy szemhunyásnyit sem aludnánk? Nagy valószínűséggel az első adandó alkalommal kiadósat ennénk vagy akár egy egész napot is átaludnánk. Szervezetünk ugyanígy próbál kompenzálni. Azonban ha továbbra sem tudnánk enni vagy aludni, testünk különböző tüneteket produkálna és megbetegednénk. Pontosan így jönnek létre a stressz okozta betegségek:

a szervezet a kimerülés szakaszába jut, és nincs lehetősége regenerálódásra.

Az élettani reakciók hosszú időn át fennálló túl-, majd alulműködése szolgál magyarázattal ezekre a betegségekre. Mi történne, ha valamilyen okból a hasnyálmirigyünk sokáig túltermelné az inzulint – ami a szénhidrátok lebontását teszi lehetővé –, majd egy idő után az átlagosnál lényegesen kevesebb inzulint termelne? Az inzulintermelés egyensúlyának megbomlása cukorbetegséghez vezetne. Visszatérve az éhezés majd a nagy evések példájához: éppen ez vezet a stressz okozta elhízáshoz. A szervezet alulműködése folyamatos éhségérzetet generál, noha valójában már nincs éhség – a túlevés pedig elhízást okoz. Amennyiben pedig a stressz okozta betegség tünetei és oka nem kerül kezelésre, vagy további szövődmények alakulnak ki, az egyén belehalhat. 

Nem véletlen, hogy Selye kísérletében a patkányok mellékvesekérge megnagyobbodott. Ez a mellékvesekéreg által termelt kortikoszteroidok hosszú időn át tartó túl-, majd alultermelésével magyarázható. Ugyanez a jelenség figyelhető meg az emberi szervezetben is. A kortikosztreoidok – normál esetben – gyulladáscsökkentő hatással bírnak, enyhítik az allergiás reakciókat, ugyanakkor csökkentik az immunrendszer aktivitását. Azt is érdemes tudni, hogy a magas dózisban adott, majd hirtelen abbahagyott kortikoszteroidok a mellékvesekéreg elégtelenségéhez vezetnek. Ráadásul az immunrendszer aktivitásának gátlása miatt megemelkedik a fertőzéseknek, sejtkárosodásoknak való kitettség. Elvégre jóból is megárt a sok. 

Hogyan nyilvánulnak meg a fentiek a jelen helyzetben? 

Egyrészt most már tudjuk azt, hogy miért tekinthetjük az időseket, illetve a krónikus betegségekben szenvedőket rizikócsoportként a koronavírus fertőzéssel kapcsolatban. Ha a szervezet már hosszú ideje küzd egy betegséggel, a legtöbb esetben már nem képes arra, hogy még egy betegséggel szemben felvegye a harcot. 

Tudjuk azt is, hogy viselkedésünk kapcsolatban áll biológiai működésünkkel. A hormonháztartásunk, az élettani folyamataink megváltozása módosítja, befolyásolja viselkedésünket is. Nem véletlen, hogy

amikor a szervezet riadót fúj, a viselkedésünk is reagál erre a vészhelyzetre.

Ez jelen esetben azzal jár, hogy nem mérlegeljük a lehetőségeket, hanem szinte pánikszerűen kezdünk felkészülni a vírus elleni harcra, védekezésre. Mondhatnánk, hogy miként a szervezetünknek fel kell töltenie az erőforrásait, úgy szükségessé válik, hogy mi magunk is „bespájzoljunk”. Ez azonban nem ilyen egyszerű. A tartós élelmiszerek valóságos kifosztása az üzletekből, a médiában látható közelharc az utolsó tekercs WC-papírért nem magyarázható csupán ezzel az analógiával. A jelenség hátterében egy másik, biológiailag kódolt tényező áll, ez pedig a fenyegetettség érzése, amire az állatok és az emberek is egyaránt szorongással vagy agresszióval válaszolnak. Az, hogy ki melyik reakciót választja, személyiségfüggő. Ha megfigyeljük az emberek reakcióit, mind a szorongással, mind az agresszióval találkozhatunk. 

A következő részben beszélünk a stresszt előidéző tényezők, az úgynevezett stresszorok típusairól, illetve arról, hogy ezeknek milyen hatása van ránk nézve.

***

Ha úgy érzed, a stresszel való megküzdéshez segítségre lenne szükséged, fordulj Terápiás & Tanácsadó Központunk szakembereihez. Most ki sem kell mozdulnod a négy fal közül! Vedd igénybe online pszichológiai tanácsadásunkat.

 


Iratkozz fel hírlevelünkre!