„Úgysem mersz megütni!” – Gyermekjátszmák II. rész

Gyermeknevelési kérdésekben az egyik legfőbb elvnek tekinthetjük a következetességet. Vagyis bizonyos magatartást mindig azonos következmény követ, egy adott helyzet mindig azonos követelményt jelent a gyermek számára. Miért fontos ez? Ha a felnőtt következetesen és a gyermek számára is jól érthető módon küld jelzést egy adott helyzet vagy viselkedés kereteiről, akkor a gyermek képes lesz megtanulni ezekhez igazodni. Mi történik, ha ez nem tud megvalósulni? Cikkünkből kiderül.

Cikksorozatunk első részében röviden szót ejtettünk a játszmák jellegéről, illetve tipikus gyermekjátszmákat is sorra vettünk. Az „Anyu fáj”, „Én nem tudok”, „Nem is én voltam”, „Melyikőtök az erősebb” és a „Szegény kicsikém” mind ide tartozó játszmák, melyekben a felnőttek és a gyermek(ek) – gyakran tudattalan – közreműködése szükséges. Az alábbiakban három további játszmát mutatunk be.

„Úgysem mersz megütni!”

A gyerekek általában jól ismerik a megengedhető viselkedés szélső határait, mint például nem szabad lopni, szándékosan kárt okozni vagy bántani másokat. Ugyanakkor családonként változhat, hogy szülőként mennyit engedünk meg gyermekünknek. Bizonyos helyzetekben előfordulhat, hogy a felnőtt pillanatnyi tűrőképessége határozza meg, hogy hogyan reagál gyermeke viselkedésére. Az „Úgysem mersz megütni!” játszma akkor alakul ki, amikor a fegyelmezési keretek megbízhatatlannak, kiszámíthatatlannak tűnnek a gyermek számára.

Hogyan kezdődik? Ennél a játszmánál a szülői jelzések kétértelműnek a gyermek számára. Vagyis a viselkedésére vonatkozóan elhangozhat sok fenyegetés, ugyanakkor kevés büntető jellegű következmény következik. A gyermek gyakran tapasztalhatja meg, hogy a szülő még a rosszalkodás kezdete előtt fenyegetőzéssel próbálja őt fékezni. A korlátozás veszélye túl korán jelentkezik, maga a korlátozás pedig kiszámíthatatlan távolságra van, ezért a gyermek viselkedési törekvései a bizonyosság elérése irányába fognak mutatni. Így ameddig lehet, a gyermek a korai tiltásokat jól célzott bosszantásokkal viszonozhatja.

Mi lehet ennek a játszmának a veszélye? A gyermek folyamatosan a kitapintható határt keresheti, mert nem tudja érzékelni a helyes és a helytelen viselkedés közti határt. Sérelmei több esetben jogosak lehetnek, mert a szülő a gyermek valódi baja során sem feltétlen tud megfelelően reagálni.

A bosszantási szándék – „meddig mehetek el” – nem egyszer tudatos és nagy indulatokat ébreszthet a játszma résztvevőiben. Az azonban mindig tudattalan, hogy a gyermeknek szüksége van a játszmára.

Hosszú távon a gyermek együttérző képessége is károkat szenvedhet, bensőséges érzelmektől könnyebben zavarba jöhet és a tapintatos viselkedést sem feltétlen tudja megtanulni.

 „Büntess meg!”

Az előző játszmához hasonlóan a „Büntess meg!” során is a megengedhető viselkedés határainak a kitapogatásáról van szó. A különbség a szülői beállítottságban keresendő. Ennél a játszmánál a szülő mindenáron a gyermeke jó szándékában próbál hinni, még a legmegbotránkoztatóbb viselkedés mögött is keresi az okot és az orvoslás módját. Ezzel szemben az „Úgysem mersz megütni!” játszma során a szülő abból indul ki, hogy sosem árt előre korlátozni a rosszaság megfékezése érdekében.

A „Büntess meg!” játszma során gyermekre nehezedhet a megoldás terhe, –„Hogy tehettél ilyet, most mit csináljak veled?” – mert a szülő célja gyakran a gyerekkel való konfliktus elkerülése. A szülő a gyerektől várná a belátást és önfegyelmet, ennek következtében a viselkedésre adott szülői reakcióból a gyermek számára biztonságot jelentő erő is hiányozni fog. Az önfegyelem és az önkorlátozás azonban egy nagyon nehéz feladat, melyre csak fokozottan válunk képessé. Kisebb korunkban könnyebb egy külső utasítás következtében lemondani valamiről. Gyerekkorban saját erőből ellenállni a kísértéseknek nagy lelkiismereti terhet jelenthet. Emellett időnként mindenkiben megjelenhet egy kis rosszaság vagy rossz szándék.

Egyik alapvető igényünk a biztonság, melyhez világos és jól meghatározott tájékozódási pontokra is szükségünk van a viselkedésünket illetően.

Ha a szülő nem tudja jelezni a gyermek felé, hogy észrevette a rosszaságot, a gyermekben egyre nőhet a bűntudat. Ez a teher annál nagyobb lehet, minél többször marad el a „lelepleződés” és a büntetés. Így a gyermek viselkedése egyre szélsőségesebbé válhat, melynek tudattalan célja a lelkiismereti teher könnyítése, határok és tájékozódási pontok kitapogatása. Amit felnőttként rosszaságnak látunk, az gyakran a gyermek segítségkérésre vonatkozó kísérletei annak érdekében, hogy világos és biztonságot jelentő határok legyenek számára kijelölve.

A „kudarcgyerek”

Születésünktől fogva szükségünk van az elsődleges gondozóink figyelmére, törődésére. A felnőttek odafordulása biztosítja számunkra a fiziológiai és érzelmi szükségleteink kielégítését, melyek teljesülése elengedhetetlen az egészséges testi-lelki fejlődésünkhöz. Két-három éves korunktól kezdve nyugtalanságunk már nem csak egyszerű reakció, hanem eszköz is, mellyel szüleink figyelmét kivívhatjuk. Ennek következtében az egyik legnagyobb büntetésként élhetjük meg, ha a számunkra fontos felnőttektől nem kapunk elegendő odafigyelést.

Vannak olyan gyermekek, akikről szüleik nem sok jót tudnak mesélni, szinte csak a gondok kerülnek előtérbe, ha rájuk terelődik a szó. Előfordulhat, hogy a szülő semmilyen pozitív emléket nem tud felidézni a szülő-gyerek kapcsolatról, ilyen esetben a gyermek már a korai időszaktól kezdve azt tapasztalhatja meg, hogy csak akkor kap figyelmet, ha gond van vele. Ha nincs vele gond, a szülő megkönnyebbül és bizonyos értelemben megfeledkezik róla. A játszma a figyelem megszerzéséért és fenntartásáért alakul ki a szülő-gyerek kapcsolatban. A gyermek bármi áron szeretné felkelteni szülője figyelmét, még abban az esetben is, ha csak a gond és az összeütközések során van erre lehetősége.

Az eddig bemutatott gyermekjátszmák közül a „kudarcgyerek” törvényszerűen életjátszmává alakulhat, ha nem sikerül teljes mértékben változtatni a szülő-gyerek kapcsolaton, melynek egyik módja lehet, ha a szülő pozitív módon is kapcsolódni tud gyermekéhez, melynek elősegítése sohasem késő.

Cikksorozatunk első-két részében bemutattuk a gyermekjátszmákat, melyek mindegyike a biztonságkeresésről és valamilyen érzelmi szükséglet kielégítéséről szólt. A harmadik és egyben utolsó cikkben a játszmák leépítéséről lesz szó.

***

Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, fordulj Terápiás & Tanácsadó Központunk szakembereihez. Most ki sem kell mozdulnod a négy fal közül! Vedd igénybe online pszichológiai tanácsadásunkat.

 

Felhasznált szakirodalom:

F. Várkonyi, Zs. (1986). Már százszor megmondtam… Gondolat.


Iratkozz fel hírlevelünkre!