Vajon hogyan hatnak a gyermekkorunkból gyökerező belső modelljeink arra, hogy milyen párt választunk és kivel érezzük jól magunkat? Kétrészes sorozatunk első részében az alapvető kötődési típusokkal foglalkozunk, valamint egy villámteszt segítségével azt derítjük ki, hogy milyen jellegzetességei vannak az egyes típusoknak. A felnőtt kötődést vizsgáló kutatások az 1980-as években kezdődtek, és azóta is sikertémának számítanak. Jelen cikkünkben egy napjainkban népszerűnek számító kétdimenziós modell elméleti hátterébe nyújtunk betekintést!

A kötődéselmélet megalkotója, John Bowlby (1969), pszichiáter volt, aki eredetileg a csecsemő és a gondozója közti érzelmi és viselkedéses kapcsolatot vizsgálta. A kötődésnek, valamint az arról kialakuló reprezentációnak (belső munkamodellnek) felnőttkori kapcsolatainkban is fontos szerepe van. A belső munkamodell struktúrája hosszú távon stabilitást mutat, ugyanakkor bizonyos mértékű átalakuláson mehet keresztül a társas tapasztalatok hatására (Bowlby, 1988/2009). A gyermekkorunkban szerzett tapasztalatok alapján kialakul egy modell a szüleinkről, amely az idők során belsővé válik (internalizálódik), majd felnőttkorunkban a párválasztás során egy projekciós folyamat révén ezt a belső képet vetítjük rá a másik személyre. Ha például kisgyermekként azt tapasztaltuk, hogy a szüleink alapvetően elérhetőek voltak, akkor azt várjuk majd a párunktól is, hogy elérhető legyen számunkra, amikor szükségünk van rá.

Gyermekkori kötődési mintázataink felnőtt kapcsolatainkra is hatással vannak.

A belső munkamodell tehát egy template, egy séma, amely már a párkapcsolat kezdetén, az ismerkedés fázisában automatikusan működésbe lép. Természetesen a gyermekkori tapasztalatok a párkapcsolat későbbi alakulását is befolyásolják, és a kutatások alapján az figyelhető meg, hogy

felnőttkori párkapcsolatunkban jellegzetesen azok az interakciós mintázatok és játszmatípusok jelennek meg, amelyekkel gyermekkorunkban is gyakran találkoztunk.

Bartholomew és Horowitz (1991) feltételezték, hogy a belső munkamodell két részből áll: az egyik a saját magunkkal, a másik pedig a másikkal kapcsolatos gondolatokat foglalja magába. Kutatásuk során a két dimenzió mentén kialakuló négyféle kötődési típust írtak le.

A kötődési típusok felosztása Bartholomew és Horowitz nyomán (1991)

A fenti táblázatban bemutatott dimenziók (én és mások) egymástól függetlenek, és általában pozitív vagy negatív jelzőkkel írhatók le. A fenti két dimenzió alapján elkülönített négy kötődési típus a következő:

1. Biztonságos: Ez az a pozíció, amelyben úgy érezzük, hogy rendben vagyunk, és ha szükségünk van a párunkra, tudjuk, hogy fordulhatunk hozzá.
2. Aggodalmaskodó: Ebből a pozícióból azt éljük meg, hogy rá vagyunk szorulva a párunk támogatására, és tőle próbáljuk megkapni azt, amit saját magunktól nem tudunk.
3. Elkerülő: Ebből a pozícióból nézve a világ alapvetően veszélyes helynek tűnik, és úgy érezzük, hogy a párunkban sem bízhatunk meg. Az a legbiztonságosabb, ha csak és kizárólag magunkra támaszkodunk.
4. Bizalmatlan: Ebben a pozícióban valamilyen alapvető biztonságélményünk hiányzik, ezért nagyon nehezen bízunk meg bárkiben.

Belső munkamodellünk már a párkapcsolat kezdetén működésbe lép.

Villámteszt a kötődési stílusunk eldöntésére

A két dimenzió egy-egy kérdést rejt magában, és ha megpróbáljuk őszintén megválaszolni ezeket, akkor közelebb juthatunk annak megértéséhez, hogy mi melyik pozícióból szemléljük partnerünket és a társas világot. Természetesen az is lehet, hogy a cikket olvasva, máris kialakult a fejünkben, hogy hova tartozunk, ám a következő kérdések segítséget nyújthatnak ennek eldöntésében.

Az énnel kapcsolatos tapasztalat fő kérdése tehát, hogy:

„Meg tudok-e állni a saját lábamon nélküled is?”

Ezt a dimenziót más néven függés dimenzióként is szokták emlegetni, mivel ha az énnel kapcsolatos tapasztalatunk alapvetően pozitív, akkor kevésbé fogunk függni a párunktól, ha azonban negatív, akkor valószínűleg erősebben fogunk ragaszkodni a párunkhoz, ami akár túlzóvá is válhat.

A másikkal kapcsolatos tapasztalat fő kérdése, pedig hogy:

„Bízhatok-e benned, amikor stresszhelyzet van?”

Ezt a dimenziót más néven elkerülésnek is nevezik, ha ugyanis a másik személy belső modellje negatív, akkor valószínűleg elkerülőbbek leszünk, míg ha pozitív, akkor kevésbé leszünk elkerülők, és könnyebben belehelyezkedünk egy új kapcsolatba.

A két alapkérdést érdemes párunkkal közösen átgondolnunk, és beszélgetnünk róluk, ugyanis ez az egyszerű gyakorlat sokat mélyíthet kapcsolatunkon és közelebb vihet minket párunk jobb megismeréséhez, konfliktusaink megértéséhez. A kötődési stílusunk megváltoztatható, ennek az első lépése pedig minden esetben a ránk jellemző kötődési magatartásformák felismerése és tudatosítása. Ha a párkapcsolatban a kötődési stílusunk biztonságosabbá tételében is egymás partnerei tudunk lenni, az remek közös erőforrássá válhat.

A partnerünkkel való nyílt beszélgetés segíthet egymás mélyebb megismerésében.

A kötődés harmadik eleme

Fontos tudnunk, hogy a kötődési rendszert valójában a stressz indítja be. Addig, amíg nincs különösebb probléma, lehet, hogy egészen jól el vagyunk egymással. A kötődési stílusunk azonban a váratlan, nehéz helyzetekben tör felszínre. A feszültséggel teli helyzetekben derül ki, hogy van-e egy biztonságos élményünk arról, hogy ilyenkor is számíthatunk a másikra. Ilyen kihívást jelentő helyzet lehet például az egyik fél karrier indítása, munkahely váltása, vagy éppen a gyermekvállalás.

Összefoglalva a belső munkamodell, amely kötődési stílusunk alapját képezi, saját magunkról és a másikról hordoz információt. Az, hogy kötődési stílusunk hogyan befolyásolhatja a párkapcsolat dinamikáját Kötődéseink hálójában című sorozatunk következő részéből kiderül.

Felhasznált irodalom:

Bartholomew, K. & Horowitz, L. M. (1991). "Attachment styles among young adults: a test of a four-category model". Journal of Personality and Social Psychology, 61(2), 226–44.

Bowlby, J. (1969). Attachment and loss: Attachment. London: The Hogarth Press and the Institute of Psycho-Analysis.

Bowlby, J. (1988/2009). A biztos bázis. A kötődéselmélet klinikai alkalmazásai. Budapest: Animula Kiadó.

Griffin, D. W. & Bartholomew, K. (1994). Models of self and other: Fundamental dimensions underlying measures of adult attachment. Journal of Personality and Social Psychology, 67, 430–445.

Hámori, E., Dankháziné Hajtman, E. ,Horváth-Szabó, K., Martos, T., Kézdy, A. & Urbán, Sz. (2016). A Felnőtt Kötődés Mérése: A Kötődési Stílus Kérdőív (ASQ-H) Magyar Változata. Alkalmazott Pszichológia,16(3), 119–144.

Hazan, C. & Shaver, P. R. (1987). Romantic love conceptualized as an attachment process. Journal of Personality and Social Psychology, 52(3), 511–524.

Orvos-Tóth, N. (2018). Örökölt sors. Családi sebek és a gyógyulás útjai. Budapest: Kulcslyuk Kiadó.