A sorozat előző két részében (itt és itt) sorra vettük azokat a lehetséges magyarázatokat, megközelítéseket, amelyek segíthetnek a társadalomtudományok művelőinek megérteni, vizsgálni, vagy akár megjósolni, hogy kik, miért és milyen formában vesznek részt és köteleződnek el a társadalmi változásért folytatott küzdelemben. Jelen cikkünkben feltesszük a kérdést: mik azok a körülmények, amelyek radikalizáló hatással bírnak?
Az elmúlt évek tragédiái, a jelenkori világpolitikai helyzetet meghatározó és a közbeszédet tematizáló események sorozata kapcsán nem mehetünk el a radikalizáció fogalma és következményei mellett sem. Érdemes beszélni azokról a tényezőkről, körülményekről, amelyek egyéni vagy csoportos szinten képesek a szélsőségek irányába terelni az emberi viselkedést.
Habár a folyamat, amelyre radikalizációként hivatkozunk, a legtöbb esetben akár egészen hétköznapi cselekedeteket is jelenthet, a legtöbbeknek az erőszakos bűncselekményeket és a terrorizmust juttatja eszébe. Anélkül, hogy egy kalap alá vennénk ezeket az eltérő súlyú, összehasonlíthatatlan következményekkel járó tevékenységeket, fontos megértenünk:
a csoport-hovatartozásunk képes befolyásolni, milyen cselekedetet látunk még a cél által szentesített eszköznek, és mit tartunk erkölcsileg elfogadhatatlannak.
Ami a saját csoportom vagy céljaim érdekében elkövetett szabálysértés számomra szükséges, apró kihágás csupán, az a másik oldal szemében akár a demokrácia értékeit fenyegető devianciának is tűnhet.
A kutatók aszerint különböztetik meg a kollektív cselekvés formáit, hogy azok illeszkednek-e az adott társadalom normáiba (békés tüntetés, demonstráció), tehát normatív, vagy sértik azokat, vagyis nem-normatív (ilyenek lehetnek az erőszakos cselekmények). Egy több, eltérő kontextusban, de hasonló célokkal készített kutatást felölelő tanulmány eredményei azt mutatják, hogy az előző cikkünkben ismertetett megküzdési útvonalak (érzelmi alapú feldolgozás és probléma-központú feldolgozás) hatással lehetnek arra, hogy a normatív vagy nem normatív eszközhöz nyúl valaki, csakúgy, mint az én-hatékonyság érzése, vagy a megvetés.
A kutatás tanulságai szerint a csoport-alapú harag sokkal inkább köthető a normatív cselekedetekhez, míg a másik csoport megvetése erősen megjósolja a nem-normatív, extrém tevékenységekre való hajlandóságot. Emellett nem elhanyagolható az én-hatékonyság érzésének hatása sem, az ún. „nothing-to-lose” jelenség:
ha egy csoport tagjai úgy érzik, nincs esélyük csoportjuk helyzetének megváltoztatására, hiszen státuszuk stabilan alacsony, nagyobb eséllyel fordulnak majd radikális eszközökhöz.
A eredmények egyrészt némileg ellentétben állnak azzal a közmegegyezéssel, hogy a harag egy destruktív érzelem, hiszen az jelen esetben éppen, hogy a normatív viselkedéssel függ össze. Másrészt a kutatók a különböző háttérváltozók közötti interakció fontosságára hívják fel a figyelmet (pl. az alacsony, de stabil társadalmi státusz és az én-hatékonyság érzésének hiánya). Ezzel együtt fontos üzenetet küldenek a terrorizmussal foglalkozó akadémikusoknak: a szerzők szerint a témával kapcsolatos szakirodalom mindössze 3 százaléka alapszik empirikus kutatásokon, és a terrorizmus megelőzését hivatott társadalmi programok nagy többsége nem nyugszik tudományos eredményeken.
Napjainkban kiemelt fontossága van annak, hogy értsük a radikalizáció mögött meghúzódó egyéni vagy társas motivációkat, indikátorokat, és ennek érdekében teret kell adnunk a politikai aktivizmus kutatásának is.
