Vannak azok a sorozatok, amelyek elé a könnyed esti szórakozásért ülünk le, vannak amelyek elé a szemünk előtt küzdő, fejlődő, síró, nevető, csetlő-botló karakterekért, és van a Black Mirror. Ha belenézünk a fekete tükörbe, olyan társadalmi jelenségekkel szembesülhetünk, melyekkel magunktól nem biztos, hogy szívesen foglalkoznánk. A fekete tükör egy szilánkja bennünk él tovább, és segítséget nyújthat abban, hogy új és árnyaltabb képet alakítsunk ki a minket körülvevő világról. Cikkünkben a sorozat egy epizódja mentén a szabad döntés és a szerelem kapcsolatáról elmélkedünk. Bizonytalanságtűrés és izgalom vagy kontroll nélküli kiszámíthatóság? Cikkünk végére érve talán mi is állást foglalhatunk, hogy a két út közül melyiket választjuk.

Napjaink digitális társadalmában, a Tinderezés érájában valami olyat üzen a Black Mirror negyedik évadjának negyedik epizódja, (a Hang the DJ, avagy magyarul Akasszuk fel a DJ-t) amit használati utasításként kellene csatolni a társkereső oldalak mellé. A történet központi szála az internetes társkereső oldalak, elsősorban a Tinder sajátos átértelmezése. A valósággal ellentétben ebben a világban a kapcsolatok időtartamát előre rendeli el a Rendszer. Azt, hogy két fél mennyi ideig marad együtt, egy tapasztalatokra épülő algoritmus alakítja ki. Minél több párkapcsolati tapasztalatot szerez valaki különféle személyekkel, annál több információja lesz róla a Rendszernek, és annál nagyobb eséllyel fogja megtalálni számára az „Igazit”. A Rendszer működési elve jól tükrözi a valóságot, hiszen életünk legtöbb területén, így a párkapcsolatainkban is saját tapasztalatainkon keresztül tanulunk a legtöbbet.

Ha tudatosan odafigyelünk belső világunkra, minden párkapcsolatban valami újat tudunk meg arról, hogy mire is vágyunk valójában, és mik azok az értékek, amelyeket a másikban keresünk.

Az epizódban a kapcsolati szálakat egy titokzatos mentor irányítja, mintegy szerelmi diktatúraként határozva meg, hogy ki-kivel és mennyi ideig lesz együtt. Ezt a Rendszert az epizód végéig főhőseinken kívül mindenki elfogadja és senkinek sem jut eszébe megkérdőjelezni, hogy miért szakítják el őket olyan személyektől, akiket szeretnek, vagy miért kényszerítik össze olyan személyekkel, aki iránt nem éreznek vonzalmat. Párisz és Heléna, Rómeó és Júlia, Anna és Vronszkij – csak néhány példa arra, hogy a történelem során mindig is voltak olyan lázadó fiatalok, akik az előre elrendelt házasságok és az őszinte érzelmek feláldozása ellen küzdöttek. Felmerülhet bennünk, hogy ebben a XXI. században játszódó fantáziavilágban a szereplők miért várnak ennyit a Rendszer megkérdőjelezésével, a lázadással?

A válasz meglepő módon nem az elnyomás meggyőző erejében, hanem a biztonság illúziójában rejlik, amit a Rendszer kínál.

Azzal, hogy a Rendszer átveszi a kontrollt a szereplők szerelmi élete felett, megfosztja őket a szabad választás lehetőségétől. Cserébe azonban eloszlatja mindazt a szorongást és bizonytalanságot, amelyet a párkeresés jelenthet számukra. Emellett megszünteti azokat a félelmeket, melyek az önbizalomhiányból, csökkentértékűségből, valamint az önelfogadás hiányából fakadnak, és mind ugyanarról szólnak: hogy nem vagyok elég szerethető, és nem fognak így elfogadni, ahogy vagyok. A Rendszer felment a döntéseinkért vállalt felelősség terhe alól és megszünteti a párkeresés és kezdeményezés nehézségeit, ezáltal ideiglenes megnyugvást nyújt. Valakit mindig felénk sodor majd az "Élet", amíg el nem jön az „Igazi”, így nem kell attól tartanunk, hogy magunkra maradunk, vagy esetleg rosszul döntünk. Nem kell a szabad döntésekért vállalt felelősség súlyával küzdenünk, nem kell azt latolgatnunk, hogy a legmegfelelőbb emberrel kialakított kapcsolatba fektetjük-e az energiánkat. Elég rábíznunk magunkat egy felsőbb erőre, aki kézen fog, és bekötött szemmel is átvezet bennünket az élet kanyargós ösvényein. Igaz, mi mindeközben nem szólhatunk bele az útirányba.


Képes egy program eldönteni helyettem, hogy ki számomra a nagy Ő?

Ki ne vágyna egy olyan programra, amely miután tökéletesen kiismeri személyiségünket, a számunkra legmegfelelőbbnek ígérkező partnert kínálja fel számunkra? Nem biztos azonban, hogy a könnyebb út egyben hosszú távon a kedvezőbbet is jelenti. Erich Fromm egzisztencialista pszichoanalitikus A szeretet művészete című könyvében írja, hogy az embernek döntenie kell: szabad akar lenni, vagy elmenekül a szabadság elől. Amikor életünkben döntéshelyzetek elé kerülünk, mindig tegyük fel magunknak a kérdést: Ki éli az én életemet? Élhetem valaki másnak az életét, és lehetek úgy boldog?

Mégis ez az egyetlen útja annak, hogy szabadok legyünk. Julian Rotter amerikai pszichológus szerint tanulási folyamatok során alakul ki az a tudásunk, hogy viselkedésünk következményeiről hogyan vélekedünk: az, hogy külső- vagy belső kontrollos személyek vagyunk-e, befolyásolhatja többek között azt is, hogy mennyire gondoljuk azt, hogy előre el van rendelve, ki lesz a párunk, és ez akaratunktól független, vagy pedig inkább úgy viszonyulunk a társkereséshez, hogy annak sikeressége nagy mértékben tőlünk függ. Ez a két eltérő hozzáállás teljesen eltérő kapcsolati viselkedést és teljesen más életvitelt eredményezhet. 

Annak a felismerése, hogy felelős vagyok az életemért, szorongáskeltő lehet, hiszen nem foghatom másra a hibáimat, azok következményeiért engem terhel a felelősség.

Az epizód végén kiderül, hogy Amy és Frank mindvégig avatárokként éltek a film fantáziavilágában. Mindvégig egy mobilapplikáció résztvevői voltak, amely azt szimulálta, hogy mekkora eséllyel alakul ki olyan mértékű szerelem köztük (valamint a többi résztvevő pár között), hogy megpróbáljanak kilépni abból. Főszereplőink avatárjai 1000-ből 998 esetben igyekeztek megszökni, amely az esetükben 99,8%-os egyezést jelent az offline világban. A programbeli avatárok valójában pont ugyanazokat a hibákat követik el, és ugyanazokat a kapcsolatokat élik át, amelyeket a valóságban nekünk kell, egészen addig, amíg meg nem találjuk az „ideális” párunkat, aki mellett végül elköteleződünk. Ha létezne egy ehhez hasonló applikáció, mely képes lenne megmutatni, hány százalékban illünk össze a párunkkal, feltételezhetjük, hogy könnyebben elkerülhetnénk a csalódással végződő randevúkat, az ütköző elvárásokat, megcsalással, kiábrándulással, kiüresedéssel, kudarccal végződő kapcsolatokat.

De vajon biztos jó lenne tudnunk, hogy mekkora eséllyel találtuk meg az igazit?

Ha a másikról az volna az első információnk, hogy 99,8%-ban illik hozzánk, nem támasztanánk túl magas elvárásokat vele szemben? Nem várnánk el azonnal, hogy minden tökéletesen működjön már a legelejétől kezdve, anélkül, hogy tennénk is kapcsolatunk működéséért? Vajon megmaradna mindaz a szenvedély, az izgalom és az az elkötelezett küzdésvágy, melyet akkor érzünk, amikor éppen azon dolgozunk, hogy meghódítsunk valakit? Vajon nem tenné túl kiszámíthatóvá a játékot, ha tudnánk, hogy úgyis nyert ügyünk van a másik félnél? Amilyen ütemben fejlődik a technológia nemsokára ezekre a kérdésekre könnyen választ kaphatunk, de saját válaszainkat már most is elkezdhetjük megalkotni. Sorozatunk következő részében az „Igazi” mítoszát próbáljuk leleplezni, tartsanak akkor is velünk.

Felhasznált irodalom:

Fromm, E. (2012). A szeretet művészete. Budapest: Háttér Kiadó.

Rotter, J. (1995). The Rotter Locus of Control Scale in 43 Countries: A Test of Cultural Relativity. International Journal of Psychology, 30(3), 377-400.