„A nők érzékenyebbek a férfiaknál, az olaszok temperamentumosak, a szemüvegesek okosabbak a többieknél..." Csak néhány azon sztereotípiák közül, melyekkel nap mint nap találkozhatunk. Vajon honnan származnak ezek a prekoncepciók, hogyan befolyásolják mindennapi interakcióinkat, és hogyan ismerhetjük fel, ha tévútra visznek bennünket? A sztereotípiákkal kapcsolatos sorozatunk első részében ezekre a kérdésekre keressük a választ!

A csoporttagságaink közül vannak, amelyek egészen egyértelműek: ilyen az etnikumunk, a párkapcsolati státuszunk (ha ennek olyan egyértelmű jeleit hordjuk magunkon, mint például a jegygyűrű), valamely tisztségünk (például ha magunkon viseljük a kitüntetést jelző jelvényt), vagy akár a foglalkozásunk (ha mondjuk egyenruhában vagyunk a munkahelyünkön). A sztereotípia alapja, hogy valakivel csak azért bánunk bizonyos módon, mert tudjuk róla, hogy ő egy adott csoport tagja.

Bármi, amit nem tudunk eltakarni, és ami alapján bekategorizálhatnak minket, azonnali ítéletalkotás forrása lehet.

A sztereotipikus gondolkodás általában nagyon gyorsan, automatikusan, tudatosság nélkül megy végbe: meglátunk valakit, felismerjük, hogy ő egy adott csoporthoz tartozik, és a csoportról szerzett előzetes tudásunk alapján tekintünk rá.

Honnan származnak ezek a tudások?

Az előzetes tudásaink származhatnak személyes tapasztalatból, de legtöbbször a szocializáció során a családunktól, valamint a közösségi médiából gyűjtött információk alapján alakulnak ki. Emellett tágabb közösségi-társadalmi anekdotákon keresztül is továbbadódhatnak, és gyakran éppen ezeken keresztül tudnak hosszú évtizedeken keresztül is fennmaradni.

Ennek részben az önbeteljesítő jóslat jelensége áll a hátterében: ha negatív sztereotípiákban gondolkodunk, jellemző, hogy azok, akikre ez vonatkozik, hiába viselkednek máshogyan, mint ahogyan a többség azt elvárná tőlük, rendszerint ugyanúgy megkülönböztető címkékben részesülnek. Egy idő után emiatt tehetetlenségérzés alakulhat ki bennük, ennek következtében pedig felhagyhatnak azzal, hogy megpróbálják bebizonyítani ezek ellenkezőjét, így a sztereotípiák igazolást nyernek. Az azonban, hogy mennyire azonosulnak a róluk alkotott képpel, számos tényezőn múlik, mint például az énerőn, az önbizalmon, az egészséges énhatárok meglétén (vagy épp hiányán). Ha nem is azonosulnak azonban teljesen ezzel a képpel, a visszatérő negatív kritika, az őket ért diszkrimináció, negatív hatással lehet az énképükre. 

Hogyan működnek a sztereotípiák?

Amikor egy sztereotípia aktiválódik bennünk, hirtelen lezárul az információgyűjtés iránti motivációnk és elkezdünk úgy viselkedni a másik személlyel, mintha az adott kategória jellemzői egy az egyben igazak lennének rá. A másik személy lehet, hogy elsőre nem fogja érteni, hogy miért vagyunk vele elutasítók, ellenségesek, vagy éppen túl nyájaskodók és kedvesek. Például, ha egy bevásárlóközpontban azért vagyunk udvariatlanok az előttünk álló férfival, mert a tetoválásai miatt azt feltételezzük róla, hogy agresszív (hiszen ez a kép él a fejünkben a tetovált férfiakról), ő nem fogja érteni, mivel látszólag semmi okot nem adott az ellenséges viselkedésre.

Ha az előzetes feltevések a viselkedésünket is befolyásolják, akkor onnantól előítéletről beszélünk.

Leggyakrabban éppen annyi információt gyűjtünk be, amennyiből meg tudjuk magyarázni a velünk történt eseményeket, ezt nevezzük kognitív fösvénységnek. Ha e mellé egy magas lezárás iránti igény társul, azaz minél előbb szeretnénk választ kapni a kérdésünkre, akkor még inkább hajlamosak leszünk arra, hogy ahelyett, hogy a kétértelmű, bizonytalan helyzetekben további információk után kutatnánk, az elsőre jónak tűnő megoldást fogadjuk el. A sztereotípiákon alapuló gondolkodás tehát részben tanulás eredménye, részben pedig személyiségvonásokon is múlik. Amellett, hogy az elsőre jónak látszó megoldást vagyunk hajlamosabbak elfogadni, jellemző ránk, hogy a véleményünkkel konzisztens információkat szűrjük ki, vagyis azokra az ingerekre figyelünk, amelyek összhangban vannak az elvárásainkkal, az ezzel ellentétes információkat pedig figyelmen kívül hagyjuk vagy a véletlennek tulajdonítjuk.

Előítéletről akkor beszélünk, ha az előzetes feltevések a viselkedésünket is befolyásolják.

Amikor egy személyt valamilyen tevékenység végzése közben látunk, szeretnénk érteni, hogy miért cselekszik úgy, ahogyan, főleg akkor, ha azzal ránk is hatással van. Ennek az úgynevezett attribúciós, azaz oktulajdonítási folyamatnak a kezdetén rendszerint a belső okok irányába tolódik az ok keresés. Ezt nevezi a szakirodalom alapvető attribúciós hibának. Eszerint az információ feldolgozás kezdetén hajlamosabbak vagyunk azt feltételezni, hogy a személy azért viselkedik bizonyos módon, mert arra belülről motivált. Általában nem vesszük a fáradtságot, hogy végiggondoljuk, hogy milyen külső körülmények magyarázhatják még az illető viselkedését. Például, ha egy személyt az utcán egy pad alá bújva látunk, lehet hogy elsőre az a gondolatunk támad, hogy megőrült, miközben lehet, hogy csak az elkóborolt macskáját keresi. Elég egy egyértelmű magyarázatot találnunk a viselkedésére ahhoz, hogy ítéletet alkossunk. Ha időközben olyan információhoz jutunk, amely ellentmond az adott személyről alkotott véleményünknek, akkor valószínűbb, hogy előbb megpróbáljuk kimagyarázni az eseményeket, és csak nagyon nehezen változtatunk a már meglévő sémáinkon. A generációkon átívelő családi, társadalmi sztereotípiáink is így tudnak tovább élni.

Hogyan bonthatók le a sztereotípiák?

Ahhoz, hogy megszilárdult véleményünkön módosítsunk motivációra, nagy fokú tudatosságra és érzékenységre van szükség: ez pedig az attribúció harmadik szakaszában az úgynevezett korrekciós fázisban történik, amikor számba vesszük az összes olyan tényezőt, amely a személy viselkedése mögött állhat, és képessé válunk arra, hogy félretegyük előzetes feltevéseinket.

Ekkor nyílunk meg a másik fél őszinte megismerésére.

Addig ugyanis, amíg a másik személy azért tesz erőfeszítéseket, hogy a fejünkben kialakult képet megpróbálja megcáfolni, nem tud igazán önmaga lenni. A sztereotípiákra szükség van a mindennapokban, hiszen érthetőbbé, átláthatóbbá teszik ingergazdag világunkat, ugyanakkor rendkívül leegyszerűsítők, és megtéveszthetnek minket. A sztereotípiák ellenszere első lépésben annak a tudatosítása, hogy ez a fajta kategorikus gondolkodás jellemző ránk. Ha felismertük, hogy véleményalkotásunkat egy ilyen jellegű előfeltevés határozza meg, szánjunk egy kis időt arra, hogy ennek a mélyére nézzünk. Gondoljuk végig, hogy vajon milyen korábbi tapasztalatból származik ez? Tegyünk egy lépést afelé, hogy megismerjük mások valódi énjét. Ha sikerül ezzel kapcsolatban néhány pozitív élményt bezsebelnünk, az jó kiindulási alap lehet sztereotípiáink felülírására.


Felhasznált irodalom:

Fiske, S. T. (2006). Társas alapmotívumok. Budapest: Osiris Kiadó. 

Pataki, F. (1998). A tömegek évszázada. Budapest: Osiris Kiadó.

Reicher, S. (2001). The psychology of crowd dinamics. Blackwell Handbook of Social Psychology, GroupProcesses.

Smith, E.R., Mackie, D.M. & Caypool, H.M. (2001). Szociálpszichológia. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.