Az egyoldalú kapcsolatok gyakran észrevétlenül szivárognak be az életünkbe, és csak később döbbenünk rá, hogy jóval többet adunk, mint amennyit kapunk. De miért ragaszkodunk mégis olyan viszonyokhoz, amelyek lassan felőrlik az erőnket?
A tartósan jól működő párkapcsolatok nem a véletlenen múlnak, hanem néhány alapvető pszichológiai tényező jelenlétén. A kötődés, a bizalom, a kölcsönösség és az intimitás olyan pillérek, amelyekre valódi, stabil és elégedett kapcsolat épülhet.
A nárcisztikusok szakítás után is minden eszközzel igyekeznek befolyásolni a környezetüket – sokszor az exük rovására.
Habár a gyermekeink felnőnek, a szülőségünk ezzel nem ér véget — de új értelmet nyer. A gondoskodásból bizalom, az irányításból elfogadás, a nevelésből pedig partneri kapcsolat lesz: egy érettebb, kölcsönös szeretetre épülő viszony két felnőtt között.
A situationshipek megtanítanak arra, hogy a bizonytalanság is lehet kényelmes, de az igazi nyugalom akkor jön el, amikor végre merjük önmagunkat választani.
Nincs könnyű szakítás, viszont annál gyakoribb a lassú, az idővel szinte normalizálódó érzelmi eltávolodás, amely során a pár egyik tagja tudatosan vagy tudattalanul, lépésről lépésre távolítja magát a kapcsolattól lélekben. De vajon van-e ebből visszaút?
A valódi jelenlét ma ritka kincs, pedig nélküle a kapcsolataink legértékesebb részeit veszítjük el.
A párkapcsolati erőszak nem hirtelen tör ki – lépésről lépésre épül fel, és pszichológiai csapdákkal tart fogva.
Egy kapcsolat lezárása általában fájdalmas élmény, de nem mindegy, hogyan történik. A pszichológiai kutatások szerint a ghosting – a kimondatlan eltűnés – mélyebb és hosszabb távú sebeket hagy, mint az egyértelmű elutasítás.