Az érzelmileg elérhetetlen szülők öröksége: Miért választunk nárcisztikus partnereket?

Képzeljük el, hogy gyerekként újra és újra azt tapasztaljuk: ha kimutatjuk a dühünket, ha nemet mondunk, vagy csak egyszerűen másképp érzünk, mint a szüleink, abból mindig vita, sértődés vagy büntetés lesz. Egy idő után megtanuljuk, hogy „jobb, ha csendben maradunk”, és inkább magunkat hibáztatjuk, mintsem hogy kockáztassuk a szüleink szeretetének elvesztését. Ez a belső mechanizmus felnőttként is tovább működhet bennünk – és láthatatlanul terelhet olyan kapcsolatok felé, ahol ugyanez a dinamika ismétlődik: ahol nekünk kell alkalmazkodni, elfojtani az érzéseinket. Nem véletlen, hogy sok érzelmileg elérhetetlen szülő gyereke felnőve könnyen egy nárcisztikus partner célpontjává válik.

Képzeljünk el egy hétköznapi helyzetet: a tízéves Sári edzés után hazaérve félve meséli anyukájának, hogy már nem élvezi az úszást, inkább a táncot próbálná ki. Erre édesanyja kiakad: „Milyen hálátlan vagy! Mi apáddal rengeteg időt és pénzt áldoztunk arra, hogy a legjobb lehess, és most egyszerűen bejelented, hogy nem akarsz többet járni? Persze, majd a tánccal is ugyanígy lesz, még mit nem!”. Ezzel nemcsak megszégyeníti a lányát, hanem hálátlannak is bélyegzi őt. Sári pedig – ahogy a legtöbb gyerek ilyen helyzetben – elhiszi, amit hall. Mivel nem akar „gondot okozni", erőt vesz magán, és tovább jár úszni, bár belül már rég nem érzi magáénak. Szépen lassan megtanulja elnyomni a saját vágyait és érzéseit, és másoknak engedelmeskedni.

Sári húsz évvel később képtelen megkérni a párját, hogy vegyen ki nagyobb részt a házimunkából. Megszokta már, hogy párja ingerülten reagál, ha megpróbál szólni valamiért, és igyekszik a felelősséget Sárira hárítani. Tudja, hogy úgyis azzal jönne, hogy az ő munkája stresszesebb, és nincs energiája még ezzel is foglalkozni munka után, és hogy Sári igazán nem segít a helyzeten azzal, hogy még ezt a terhet is folyamatosan a feje felett lebegteti. Így hát Sári inkább lenyeli a rossz érzéseit, és tovább cipeli a terheket, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy a kapcsolat fennmaradjon.

Ez a példa jól mutatja, hogyan vihetjük tovább gyerekkori tapasztalatainkat a felnőttkorba. Gyerekként arra vagyunk kódolva, hogy ragaszkodjunk a szüleinkhez, még akkor is, ha érzelmileg nem elérhetők. Így sokszor magunkat hibáztatjuk mások nehéz érzéseiért, hogy fenntartsuk a szeretet látszatát. Felnőttként ez a minta könnyen újraéled: hajlamosak vagyunk magunkra vállalni a felelősséget, és „elvinni a balhét”. Egy nárcisztikus partner pedig pontosan ezt a mintát ismeri fel és használja ki: megerősíti bennünk azt, amit már gyerekként megtanultunk – hogy valahogy mindig mi vagyunk a hibásak.

Cikkünkből kiderül:  

1. Miért tesz az önhibáztatás hajlamossá az ilyen dinamikájú kapcsolatok kialakítására?
2. Hogyan járul hozzá ehhez a szülők érzelmi elérhetetlensége?
3. Tippek a felismeréshez és a változáshoz

Az érzelmileg éretlen szülőkkel felnövő gyermek és a nárcisztikus partner

Freud volt az első, aki felismerte, hogy hajlamosak lehetünk tudattalanul újraélni a múlt fájdalmas vagy megoldatlan tapasztalatait – ezt nevezte ismétlési kényszernek.

Még ha egy gyermekkori élmény nem is volt számunkra pozitív, öntudatlanul vágyhatunk arra, hogy újra átéljük, remélve, hogy ezúttal másként alakul, és végre „jó vége lesz”.

Ezért nem ritka, hogy érzelmileg elérhetetlen vagy éretlen szülők gyermekei felnőve hasonlóan érzelmileg elérhetetlen, sőt, olykor nárcisztikus partnereket választanak.

Az érzelmi éretlenség és a nárcizmus több ponton is rokon: mindkettőre jellemző az empátia hiánya, a másik igényeinek háttérbe szorítása, az önközpontúság, a felelősség hárítása és az érzelmi kiszámíthatatlanság.

A gyermek így megtanulja, hogy a szeretet ára az alkalmazkodás, a hibák magunkra vállalása és az érzéseink elfojtása. Ez a belső minta felnőttként is tovább él: egy nárcisztikus partner ösztönösen felismeri és kihasználja ezt a hajlamot az önfeladásra és bűntudatra. Így a gyermekkori érzelmi hiány újraírja önmagát a felnőtt kapcsolatokban – egészen addig, amíg tudatosan fel nem ismerjük és meg nem törjük a mintát.

De honnan tudhatjuk felnőttként, hogy gyermekkorunkban a szüleink nem éppen a legérettebb módon reagáltak az érzéseinkre?

Milyen jelek árulkodhatnak arról, hogy érzelmileg elérhetetlen szülőkkel nőttünk fel?

Mindenkivel előfordulhat, hogy éppen nem jól reagál a gyermeke érzelmi szükségleteire, de ha tartósan érzelmileg elérhetetlen vagy éretlenül reagáló szülőkkel kell együttélnünk, akkor felnőttkorra számos olyan viselkedést tehetünk magunkévá, ami megnehezítheti a mindennapi működésünket. Ha felnőve ezeket tapasztaljuk magunkon, érdemes gyanakodni, hogy az érzelmi éretlenség – akár generációkon át – meghatározta családunk szülői mintáit:

1. Állandó kételkedés önmagunkban – túl gyakran kérdőjelezzük meg, hogy vajon tényleg jogos, amit érzünk, vagy csak „túlérzékenyek” vagyunk?
2. Kapcsolati nehézségek – sokszor nehéz bíznunk másokban, egészséges határokat húzni, vagy közel engedni valakit.
3. Érzelmi kimerültség – a szülő kiszámíthatatlansága felnőttként is nyomot hagy, mintha mindig résen kellene lennünk.
4. Elnyomott szükségletek – inkább hallgatunk, mintsem kockáztassuk, hogy a másik megbántódjon vagy elutasítson minket.
5. „Rossz ember vagyok" érzése – Az érzelmileg éretlen szülők gyermekei gyakran úgy érzik, soha nem elég jók – bármit tesznek, mindig lesz valami, amiért „hibásak”. Ez a minta pedig könnyen továbbvihető a párkapcsolatokba is.

Tippek a változáshoz

Az, hogy a szüleink nem voltak képesek a lehető legjobban reagálni az érzéseinkre, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők rossz emberek. Sokan közülük saját szüleik mintájára viselkedtek így. Bár ez nem mentség, fontos, hogy mi már felismerjük azt, hogyan tudunk változtatni, hogy ne essünk ugyanezekbe a hibákba. Ehhez azonban szükség van tudatosságra, türelemre és főleg önmagunk felé irányuló együttérzésre.

#1 Fogadjuk el a jelen realitását

Az elfogadás nem azt jelenti, hogy egyetértünk a szüleink viselkedésével, hanem azt, hogy képesek vagyunk megbékélni azzal, hogy ők bizonyos dolgokat nem tudtak megadni nekünk gyerekként, és lássuk be, lehet, hogy még most sem, sőt, soha nem fogják tudni megadni ezeket. Nem gonoszságból, hanem mert nincs meg hozzá az eszköztáruk. Ha ezt felismerjük, el tudjuk engedni az elvárásainkat, és ezzel rengeteg csalódástól kímélhetjük meg magunkat. Ez persze hosszú lelki munkát igényel, és egyfajta gyászfolyamattal járhat, ami a belső gyermekünk gyógyulását szolgálja.

#2 Gyakoroljuk a határhúzást

Határt húzni nehéz, ha gyerekként mindig nekünk kellett a szüleinkhez alkalmazkodnunk. Mégis nagyon fontos, hogy megtanuljuk képviselni azt, hogy mi milyen keretek között tudjuk biztonságban érezni magunkat egy kapcsolatban. Gyakoroljuk a kapcsolatainkban a nyílt kifejezését annak, hogy mi nem fér bele, és mi az, ami számunkra is elfogadható viselkedés. Lehet, hogy a szüleink vagy párunk ezt soha nem értik majd meg teljesen – de ez az első lépés, amivel a saját lelki egészségünket megpróbálhatjuk megvédeni, és hosszú távon rendbe tenni.

#3 Ne vegyük magunkra, ami nem igaz ránk

Figyeljük meg a másik reakcióit anélkül, hogy a saját értékünket megkérdőjeleznénk. Ha például hibáztatnak vagy megszégyenítenek minket, tartsunk tudatosan pár lépés érzelmi távolságot – akár kérjünk egy kis időt –, így nem automatikusan kell reagálnunk, és magunkra venni a felelősséget.

#4 Terápia és öngondoskodás

Azt, amit gyerekként nem kaptunk meg, most mi adhatjuk meg magunknak.

A terápia különösen hasznos lehet: segít feldolgozni a múltbéli fájdalmakat, megérteni a dinamikánkat, és új készségeket tanulni a kapcsolatokhoz. Emellett hasznos lehet a naplózás, sport, meditáció vagy támogató baráti kör. A lényeg, hogy kapcsolatba kerüljünk a saját érzéseinkkel, és megtanuljunk kiállni értük.