Ha bánt, akkor miért nem lépek ki a kapcsolatból?

A bántalmazás nem mindig jár kiabálással vagy nyílt agresszióval. Gyakran csendesen kezdődik – egy ártatlannak tűnő megjegyzéssel, egy döntés megkérdőjelezésével, vagy azzal, hogy partnerünk lebeszél a barátokról, családdal való találkozókról. De hogyan épül fel csendesen ez a bántalmazó viszony? És miért maradunk benne? Cikkünkben ezt vizsgáljuk meg közelebbről.

A partnerkapcsolati erőszak kategóriájába soroljuk az érintett személy szóbeli, lelki, testi, szexuális, gazdasági-társadalmi bántalmazását. A leggyakoribb típusok közé tartozik a fizikai bántalmazás, amikor testi erőszak történik. Verbális erőszak lehet a kiabálás, a megszégyenítés és a fenyegetés. Míg a lelki erőszakhoz soroljuk a zaklatást, a manipulációt, a bűntudatkeltést és a pletykák terjesztését. Szexuális erőszak lehet az óvszer használatának megtagadása, a beleegyezés nélküli szexuális tettekre kényszerítés, illetve a határátlépés. Társadalmi-gazdasági erőszaknak nevezzük az illető elszigetelését másoktól, a pénzügyileg függő helyzet létrehozását, valamint a partner ellenőrzését.

A cikkből megtudhatod:

1. Miért térünk vissza ahhoz, aki bánt?
2. Hogyan kezdődik a bántalmazás csendesen?
3. Mitől válik valaki érzelmileg foglyul ejtetté?

Milyen korai jelei lehetnek a párkapcsolati erőszaknak?

Az ismerkedés korai szakaszában kevésbé jellemző a testi erőszak megjelenése, azonban intő jelként szolgálhat számunkra több kapcsolati élmény is. Például ilyen lehet az az érzetünk, hogy a másik elvárásai nyomást helyeznek ránk (öltözködés, beszélgetés témák, barátok). Ezek mellett találkozhatunk kontrollra törekvő kérdésekkel, amelyek túlmennek az egyszerű érdeklődésen és kíváncsiságon: „Kivel beszélsz? Mit írtak most neked?" Találkozhatunk féltékenységgel, amely során az elkövető hibáztatja partnerét. Emellett megjelenhet, hogy párunk viccesnek gondol komoly vagy akár fenyegető dolgokat.

Az egyik figyelmeztető jelzés, ha az elkövető úgy hiszi: joga van egy másik ember viselkedése felett teljes kontrollt gyakorolni. Amikor a partnerünk meggyőződése az, hogy értékelheti vagy akár büntetheti viselkedésünket.

Miért maradunk egy bántalmazó mellett, illetve miért megyünk vissza hozzá?

Ezekre nincsenek egyszerű válaszok, azonban a gyökerei mélyen, a hozott kapcsolati mintáinkban keresendők. Mit hozunk otthonról? Milyennek látjuk a férfi és a női szerepet, és milyen alapvetéseket kapcsolunk hozzájuk? Például vannak családok, ahol rejtve vagy kimondottan olyan hiedelmek vannak jelen, amelyek szerint az egyik fél dominánsabb szerepet kap a másikkal szemben.

1. Ha a férfi mosogat otthon, akkor az segítségnyújtás a nőnek, nem pedig közös feladat.
2. A férfiak nem sírnak, nem beszélik meg a nehézségeket, ők verekednek.
3. Egy jó feleség tudja, mikor kell elhallgatni.
4. A nő dolga, hogy parancsolgasson a férfinak.
5. Időnként a férfinek kötelessége „megnevelni" a feleségét.

Ezek az apró üzenetek belénk égnek, és felnőttként is meghatározzák kapcsolataink működését. Ahol másnak a vészjelzője villogna, mi talán csak megvonjuk a vállunkat – mert ismerős. Egy bántalmazó társ mellett azért maradunk eleinte, mert a bántalmazás még nem válik egyértelművé. Inkább tűnik dühkitörésnek, félreértésnek vagy fáradtságnak. Azt gondoljuk, hogy ezeket meg tudjuk beszélni. Továbbá a rózsaszín köd is hozzájárul ahhoz, hogy ezek apró bökkenőnek tűnjenek kapcsolatunk elején. Bántalmazottként gondolhatjuk azt, hogy kitartásunkkal és hűségünkkel meggyőzhetjük partnerünket a szerelmünk erejéről, és meggyógyíthatjuk párunk traumáit. Ez pedig megváltoztatja majda bántalmazónk viselkedését. De ez legtöbbször nem történik meg.

Mi történik később?

A kapcsolat későbbi szakaszában a bántalmazó gyakran ígéretekkel tartja fenn a reményt: megfogadja, hogy megváltozik, hogy szakemberhez fordul miattunk. Esetleg a bántalmazó elhiteti velünk, hogy mi egymásnak lettünk teremtve, mintha a szenvedés is a különleges kötelékünk része lenne. A partnerünk gyakran összemossa vagy hasonlónak állítja be a saját tetteit a mi „hibáinkkal”. Ezzel azt az illúziót hozza létre, hogy a bántás és a hibázás ugyanabba a kategóriába tartozik.

Mintha egy elfelejtett kérés vagy a fáradtság arányos lenne a kiabálással, a megalázással vagy a fizikai erőszakkal.

A bűntudatkeltés és a felelősség áthárítása (blame-shifting) torzíthatja az önmagunkkal és a külvilággal való viszonyunkat. Úgy érezhetjük, hogy mi provokáljuk ki a bántalmazást; ha jobban figyelnénk, elkerülnénk bizonyos helyzeteket, akkor nem lenne konfliktus. 

Lenore Walker amerikai pszichológus szerint az erőszak ciklusának része a feszültség felgyülemlése, az erőszak kitörése, végül pedig a mézeshetek szakasza. Ez tehát teljesen másképpen alakul, mint egy egészséges párkapcsolat fejlődési íve.

A kapcsolat kései szakaszában gyakran azért maradunk, mert partnerünk viselkedése ismerős számunkra. Idővel az önbecsülésünk is leépülhet, aminek hatására elhisszük, hogy nem érdemlünk ennél többet, jobbat. Emellett a félelem, a rettegés is fenntartó tényező lehet – a korábbi fenyegetések és büntetések megélése miatt.

Külső szemmel talán csak egy rossz kapcsolatnak tűnik, belülről viszont olyan rendszer, ahol a félelem és a kötődés tart fogva bennünket. A bántalmazó kapcsolatok dinamikájának megértése kulcsfontosságú a prevenció és a közbeavatkozás szempontjából. Hiszen a bántalmazás nem magánügy – hanem egy olyan társadalmi jelenség, amely mindannyiunk felelőssége.