„26 évesen már nagy jövő állt Csáth Géza mögött” – dr. Kőváry Zoltán a Mindset Pszicho-Kávéházában

Mi vezetett ahhoz, hogy Csáth Géza a beláthatatlan szellemi magaslatokról a földi poklok legmélyére süllyedt? Dr. Kőváry Zoltán klinikai szakpszichológus, magyar nyelv és irodalom szakos bölcsész előadásában azt a kérdést boncolgatta, hogy a feleség- és öngyilkosságba zuhanó író és elmeorvos korai élettörténetében voltak-e arra utaló jelek, hogy élete ilyen tragédiákkal végződik majd?

A szakember az összehasonlító pszichobiográfia módszerével, Kosztolányi és Csáth sorsának összevetésével igyekezett választ adni a kérdésre a teltházas közönség előtt. Tudósításunkban a főbb üzenetek átadására vállalkozunk, a teljesség igénye nélkül.

Pszichobiográfia mint módszer

„Élete és műve olyan végleteket csomóz össze, ami nem is lehet más, csak konfliktusteremtő – az elrendezhetetlen teljesség szomszédságában” – vezette fel az előadó a témát, Mészöly Miklós Csáth Gézával kapcsolatos gondolataival, utalva arra, hogy az író és elmeorvos azért nagyon különleges személyiség, mert interdiszciplináris kreativitást mutat: nemcsak a művészi kreativitáson belül mutat több irányú, kiemelkedő tehetséget, hanem a tudományos kreativitás terén is. Kőváry hamar leszögezte, hogy Csáth lélektanának tárgyalásakor nem az intuitív megérzéseire támaszkodik, hanem az összehasonlító pszichobiográfia módszerére, mely

a művész által és a művészről született dokumentumok alapján próbál meg összefüggéseket kimutatni az alkotó tevékenység és az illő pszichológiai sajátosságai és élettörténete között.

A fellelhető nyomokat alapul véve egy koherens narratíva megalkotására törekszik. Az úgynevezett összehasonlító pszichobiográfia az említett módszer egy különleges változata: különböző dimenziók mentén, párosítva próbálja bemutatni két ember hasonlóságait és különbségeit – jelen esetben ez a két ember Csáth Géza és unokafivére, Kosztolányi Dezső volt.

Hasonlóságok és különbségek

Kőváry metszéspontok után kutatott az élettörténetekben. Azt találta, hogy a két ember közötti hasonlóságok jelentéskülönbségekkel bírnak, és ezek a különbségek nagyon informatívak arra nézve, hogy miben volt más a két ember kreatív énje, valamint hogyan vezethettek el Csáth Géza esetében ezek a sajátosságok a tragikus végkifejlethez. Elmondta, hogy bár mindkét művész esetében feltételezhetünk traumatikus élményeket a korai években, más volt az, ahogyan ehhez viszonyultak és a traumát kezelték – Kosztolányira sokkal inkább jellemző volt, hogy egy optimális távolságot tudott teremteni az énje és az énjének a traumái között. Kőváry arra is utalt, hogy Csáth Gézának sérülékenyebb és labilisabb volt a kreatív énje, ugyanakkor érdekes hasonlóságként azonosítható, hogy

mindketten megteremtették a saját alteregójukat, azonban míg Kosztolányi esetében ez egy általa kreált figura, Esti Kornél volt, addig Csáth Géza alteregója saját maga volt:

egyszerre volt dr. Brenner József pszichiáter és Csáth Géza író. Ebből is látszik – véli az ELTE docense – hogy a már említett optimális távolságtartás az én és az élményei között Csáthnál sokkal jobban elmosódott. Kosztolányi identitása nagyon szilárd határokkal rendelkezett, kizárólag az irodalom, a művészetek és a nyelv érdekelte, és világos volt, hogy minek tartotta magát. Hogy ennek mély egzisztenciális okai voltak, arról egy tőle származó idézet is tanúskodik: „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt, a halál… Az a roppant különbség, mely élő és halott között van. A halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni.” Ezzel szemben Csáth Géza rendkívüli összetettséget és többirányúságot mutatott, ami azonban sérülékenységhez és labilitáshoz vezetett. Kosztolányi „hármas művésznek” hívta unokafivérét, amiért az nemcsak kiváló író volt, hanem nagyon tehetséges festő, és korának egyik legkiválóbb zenekritikusa is – Kosztolányi ebből fakadóan nem is értette, hogy amikor pályaválasztásra került a sor, Csáth miért az orvosi karra iratkozott be a bölcsészkar helyett. „Miért kockáztatod azt, hogy hármas művészből semmi művész légy?” – kérdezte tőle egy alkalommal.

A begyűrűző pszichoanalízis

Miért volt hát mégis annyira vonzó Csáth Géza számára az orvosi kar, és az akkor szárnyait bontogató pszichoanalízis? Vélhetően azért, mert ahogyan Szajbély Mihály megfogalmazta: „A pszichoanalízis szintézisét kínálta a naturalizmusnak, a romantikának, a pozitivizmusnak és pszichológiának, életnek és álomnak.” A tragikus sorsú művésznek azonban itt sem sikerült megtalálni az optimális esztétikai távolságot, ellentétben Kosztolányival, aki bár szintén szoros kapcsolatba került Freud tanaival, sőt, jó kapcsolatot ápolt Ferenczi Sándorral is, mindvégig távol tartotta magát az analízistől. Többek között sosem ment el egyéni analízisbe (a meglévő neurózisai ellenére sem), és a művei sem váltak soha analitikus tanmesékké. Ez nem mondható el Csáthról, aki az analízissel szép fokozatosan túlzottan szoros kapcsolatba került. Ennek egy meghatározó momentuma volt, amikor 1910-ben úgynevezett „vad analízisbe” fogott egy paranoid szkizofrén beteggel. Ez egy nagyon szerencsétlen vállalkozás volt, több minden miatt is. Egyrészt az ma is köztudott, hogy a pszichotikus betegekkel végzett munka az áttételi-viszontáttételi kapcsolatban mennyire megterheli a terapeuta személyiségét is, és komoly integráltság kell ahhoz, hogy valaki ezt viselni tudja. Csáth esetében azonban erről az integráltságról nem beszélhetünk, és ebben kulcsszerepe van annak a tudománytörténeti információnak, hogy ebben az időszakban még hiányzott a kiképző analízis, vagyis az a folyamat, amikor az analitikusok saját analízisbe mennek, hogy vakfoltjaikat, sérüléseiket átdolgozzák, hogy ezek ne akadályozzák őket a munkában.

Csáthnak ilyesfajta önismereti munkája nem volt, saját vérző sebeivel a lelkében kezdett ellenőrizetlenül analizálni egy pszichotikus beteget,

és ez a munka aktiválhatta a korai traumáit – mutatott rá Kőváry. Ezt a feltételezést erősíti az a tény is, hogy ez az az év, amikor az író és elmeorvos először morfiumhoz nyúlt, amiért aztán nagy árat fizetett, hiszen ezt követően fokozatosan az érzelmi kiégés felé haladt az élete. Érzelmi elsivárosodás ütötte fel a fejét, munkáiban egyre inkább az értelmi, tudatos működés kezdett dominálni. Az igazi zsenije – mely egy művésznél bár a tudattalan tartalmakból táplálkozik, ideális esetben képes megfelelő távolságot kialakítani velük – fokozatosan háttérbe szorult, munkái színvonala csökkent, és a morfium rabjává vált. Személyiségét tekintve egyre inkább dekompenzálódott, és ennek a folyamatnak a kifutásaként végül utolérte tragikus végzete. Ehhez nem kellett sok idő, hiszen mint tudjuk, 32 évesen hunyt el. „26 évesen már nagy jövő állt mögötte” – foglalta össze mindezt egy paradoxonnal dr. Kőváry Zoltán, akinek az előadása természetesen sokkal részletesebben mutatta be a tárgyalt témát, például hangsúlyt fektetve a korai trauma pontos körülményére, vagy a felesége meggyilkolása kapcsán az anyagyilkosság témájának pszichés aspektusaira is. Ha kedvet kaptál egy hasonló előadáson való részvételhez, figyeld a Mindset Pszichológia oldalát, hiszen dr. Kőváry Zoltán előadássorozata hamarosan folytatódik: január 9-én Csontváry Kosztka Tivadar élete kerül bemutatásra a pszichobiográfia szemüvegén keresztül.  Kiemelt kép forrása.